Azokon, melyek nem csak bennünk, hanem körülöttünk vannak. Azokon, melyek ránk telepszenek és amelyeket magunk kényszerítünk önmagunkra. A megfoghatatlanokon, a leginkább folytogatokon. Áttörni a nihilből a cselekvésbe. Lázár Helga a Szörnyeteg királykisasszony népmeséből írt és rendezett Gyásztánc címmel ifjúsági nihilmesét – nyomasztó közelségbe és fuldokló szorításban elénk hozva a belső frusztrációink egész tárházát e mese-látleletben.
A Trafó Klub kis méretű tere pont olyan kicsi és szűkös, mint a görcsöktől gyakran terhelt énünk. Szabálytalan fakeretekre feszített fehér pausz-papír, mint paraván velünk szemközt (díszlet: Geresdi Zsófia). Előtte és mögötte zajlik mindaz, ami máskor bennünk. Elénk rakva-vetítve azt, amitől szabadulni vágynánk. Felnagyítva, lelassítva és kimerevítve pszichénk árnyékba borult valóját. Azért, hogy aztán a legeldugottabb, hátsó “rejtekről” megvilágításék – még sötétebb és torzabb árnyképeket teremtve.
fotó: Barta Luca
A paraván előtt és mögöt zajlik a mese. Avagy a dráma. Ebben az esetben most e kettő egy és ugyanaz. Holott semmi thrillerszerű nincs itt, hisz ez csak egy mese. Mese egy kardot nyelt, szigorú királyról (Sáfár-Kovács Zsolt), aki vasfegyelemmel , mint bábot irányítja lányát, a királykisasszonyt (Nagy Petra). Fekete, jól szabott öltönyben, sétapálcájával ütemre koppantva halad a lánya előtt – az esküvőre készülnek. Azazhogy leginkább csak a király készül. Mert ő eldöntötte, kigondolta, megtervezte és határozott: a lányát férhez adja – ellenvetésnek és ellenszegülésnek helye nincs.
Mindezeket nem is annyira a szemünkkel, hanem a belső rezdüléseinkkel vagyunk képesek érzékelni. Mert ez a kaszárnya fegyelem és katonás rend a mese precíz, ütemre együtt elmozgott történésein keresztül ér el hozzánk (koreográfus: Hegymegi Máté). Diktál az ütem, diktál a pálca ritmusos koppanása, diktál a szereplők kezei közt ütemre nyíló és csapodó könyveknek egész garmadája. Az effélét szokták fizikai színháznak hívni, ám ha csak annyit mondok, hogy az együtt mozgás együttes fegyelemmel és egymásra figyeléssel működtetett sodró intenzitású közös játéka és együtt, egyszerre létezése ez – akkor mindent elmondam erről a színházi nyelvről. Légyen az fizikai, avagy sem.
Mindezeket nem is annyira a szemünkkel, hanem a belső rezdüléseinkkel vagyunk képesek érzékelni. Mert ez a kaszárnya fegyelem és katonás rend a mese precíz, ütemre együtt elmozgott történésein keresztül ér el hozzánk. Diktál az ütem, diktál a pálca ritmusos koppanása, diktál a szereplők kezei közt ütemre nyíló és csapodó könyveknek egész garmadája.
Nagy Fruzsina, menyegzői fehérbe öltöztetett, szálegyenes királykisasszonya, mint jégcsap áll előttünk – így aztán hamar elkapja, majd oldalára állítva cipeli a lánysereglet, avagy ha tetszik a feketébe öltöztetett leányok kara. A kiszemelt vőlegény (Feczesin Krirtóf) várja az “oltárnál” aráját, ám az megmakacsolja magát, nemet mond – ezért elzárja őt apja, a király.
fotó: Barta Luca
A paraván előtti játéknak vége. Eztán minden királykisasszonnyal megeső fordulatnak csupán a lenyomata – az árny-játéka látható. Az áttetsző pauszpapír a fényeket árnyakként átengedve mesél arról, ami mögötte zajlik. A feszített papírfal előtt már csak a fekete lánysereglet-kar marad. Mesélnek, sejtetnek, repetitív ismételnek. Összeesküvők, tolmácsok, hírvivők-híradók és károgó varjak is egyben.
Lázár Helga meseátiratában a mese visszanyeri mese mivoltát. Azt, amely nem édesded szendergésre hív, hanem sűrítve, dramatizálva mély pszihés tartalmakat közvetít. Felfedi a tudatalattit, felszínre hozza és szétteríti köztünk.
Itt az árnyjáték nem buksit simogató narrálás, hanem az inneni és túli, a tudat alatti és tudatos történések hártya vékony mezsdgyéje. Ami mögött dúl-fúl Nagy Fruzsina – a piros festék vérként fröccsen szét. Völegény ölés valóságosan és a tudatalatti régióiban. Egyszerre sejtelmes és az őrület határán korzózó ez a történetmondás. Őseredeti tolmácsolása annak, amit szavakkal, a jelzők jól össze válogatott seregletével nem lehet véghezvinni.
fotó: Barta Luca
Ám a belső tombolásának szakadás lesz a vége és és a királykisasszony számára az elhessegetni és eltüntetni vágyott dolgok ismét hús-vér kézzelfoghatósággal közellevőkké lesznek. A többi már a spoiler és a csattanó területe. Azonban ez az alig negyven percnyi ifjúsági nihilmese igazi, éjfél idejére és telihold mellé kívánkozó valóság. Valóság, csak nem a tudattal jól korülírható reáliáké. Lázár Helga nagyon töményre vett, pontos, hézagmentes összkoncepiója ez egy “meséről”, ami nagyon is telibe talál – andalítás helyett. Balladaszerű olvasata a saját benső lényünknek, amitől megrémülünk – hogy aztán majd felnőhessünk a rejtőzködő gátlásainkhoz, félelmeinkhez.
(2016. november 6.)
