Hogy tetszik?

Majd a végén kiderül, hisz addig még annyi, de annyi minden változhat, közbejöhet. Alapvetően persze semmi lényeges nem történik, és pont ez a semmi lényeges a lényeg a Miskolci Kamaraszínházban a Rusznyák Gábor rendezte “Ahogytetszik”-ben. Mert kívülről, távolabbról szokványosnak, érdektelennek látszó dolgok történnek velünk a sorsdöntő kijelentések és a történelmi változások árnyékában. Rusznyák Gábor és az előadás társulata most pont ezt az “árnyékban lévő” életünket húzta reflektorfénybe rengeteg humorral, zenével gazdagon fűszerezett, Shakespeare-t mímelő vígjátékban – ahogy éppen tetszett nekik azért, hogy nekünk is tetsszen saját, kevéssé látványos önvalónk.

Nem tudni, hol vagyunk. Illetve nem biztos, hogy tudjuk vagy jól tudjuk. Mert első ránézésre egy szocreál ebédlőnek tűnik, amelyben épp valami ünnepség krepp-papír díszítését bontják a darab kezdete előtt – s mivel a függöny nincs leeresztve, belátunk ebbe a térbe. Négyszemélyes kocka asztalok, imitt-amott a vasszerkezetig lemállott betongerendák keretezte ebédlő (díszlet: Khell Zsolt), melyben az igazi úr, Magdika (Kerekes Valéria) fehér köpenyben, magas szárú munkavédelmi cipőben hordja körbe a vizeskancsókat az asztalok között. Elfekvő? Szociális otthon? Vagy csak valamelyik pszichiátriának a társalgója – avagy a nem hivatalosak és a nem kívánatosak élettere. Rusznyák Gábor nem köti egyértelműen az orrunkra, nem tudatosítja. Bármi lehet, ki mire asszociál épp. Shakespeare felől nézve  az ardenni erdő, vagy ahogy a szereplők nevezik: a Zóna. Téren és időn kívüli, mindenesetre olyan hely, ahol az idő másként telik, másként, a saját szabályai szerint. Vidék, ahol az ott lévők otthonra lelnek – és talán ez a legfontosabb.

A száműzött herceg (Szatmári György) derűs jókedvvel olvasgatja, kommentálja a napi sajtót oly idilli nyugalomban, mintha a birodalma fénykorának csúcsán, teljes dicsfényben élne, társalgónyi népétől körbevetten. Két nemes kísérője: Jacques (Görög László) és Amiens (Farkas Sándor) a magától érthetőség nyugalmával viccel, anekdotázik körülötte. Ez így a teljesen normális. Görög László ruhája fölötti pöttyös háziköntösben, mint valami méltósággal viselhető tógába burkolózva, időről időre, teljesen spontán, ad hoc módon újabb és újabb igazságait “böfögi fel” a létnek, hol Shakespeare más darabjaiból, hol más klasszikusoktól kölcsönözve – jóságos védőszentje és bohóca is egyben e zónányi önmagunknak. Farkas Sándor ifjú dendiként, félmeztelen felsőtesttel vagy épp snájdigul elegáns fehér vászonöltönyben csetlik-botlik szívmelengetően – rácáfolva arra a térre és minőségre, ahol most, mint a száműzetésük helyén, lenniük kell. Játékától kedélyes klubbá lesz ez a Zóna, ahová mi nézők, őt elnézve, kezdünk vágyakozni.

Hisz itt semmi sem az, aminek látszik, vagy épp pont ettől, ezáltal lesz leginkább az: Jakob melegként, femininen mintegy keretét és idézőjeleit is megadná ennek a szerelmi zűravarnak, amely természetesen csoportos esküvővel zárul – persze, ugyanaz a két gyűrű és egyetlen menyasszonyi csokor vándorol kézről kézre, párról párra. Már azt hinnéd, hogy csúcsra lett járatva ez a vígjátéki kalamajka, ahol az utolsó esketés Jakobé és a fitnessedző Pascalé. Ám itt most, mindezekben a csúcsra járatás profizmusa, egy előadásnyi összjáték – melyben egyszerre sokszor tizennyolc szereplő van színen – és az ebből adódó, a kánon-hatást és kakofóniát eredményező önfeledt tökély  a lényeges.

Mert valóban nagy, sorsdöntő dolgok zajlanak itt, bármennyire  szánnivalóan röhejesnek is tűnik első ránézésre ez az egész. Rusznyák Gábor tökéletesen kifordította magából a szöveget – Shakespeare azonosnak tűnő műve nyomán – mind tartalmilag, mind formailag: minden poént, ami szembejött vele, belegyúrt a szövegbe. Mindegy is, hogy az épp több ezer éves klasszikus vagy aforizma, vagy egy reklám szlogenje. Szöveg erdő ez, amiben, ha már a Zónában nem is, el lehet veszni könnyedén. Hisz  szándékosan nem sok minket vezető fogódzót hagy nekünk, könnyen elveszteni a fonalat. Talán Rusznyák Gábor a szöveget tekintve pont erre bazíroz: kihúz minden biztos talajt – a szöveg felől nézve – a talpunk alól. És mintha mindeközben kajánul kérdezné: “Na, hogy tetszik?” Ez nem épp  néző-, befogadóbarát megoldás, több támpontot is hagyhatna – bár lehet, hogy pont erre a megteremtett kaotikusságra hajt – jelentem, sikerült!

Aztán, persze. lassan, foszlányokban, de tisztulni kezd a kép – sebaj: az már régen rossz, ha mindent mindig értenénk. Legyen egyelőre elég annyi, hogy az elűzött herceg  fia, Orlando (Simon Zoltán) reménytelenül keresi, kutatja azt, akibe szerelmes, és akit sehogy sem talál: a fiú ruhába öltözött Rosalindát, azaz Mathieu-t (Mészöly Anna e.h.). Mészöly Anna elrejti önmagát a srácos külső mögé, ám eme rejtőzködés felemássága a szívét a homlokán hordó játékától csak még abszurdabb, szerethetően groteszkebbé válik.

Mindent tökéletesen félreértünk, és hasunkat fogjuk a nevetés okán azon, amit hallunk, ám semmit sem értünk félre abból, amit látunk. A szerelem ruhát cserélhet, de szívet, intenzitást és lelket nem – üzeni ösztönös, játszani kész tehetséggel Mészöly Anna. Simon Zoltán epekedőjét csak nézzük, nézzük, és drukkolunk neki, hogy a fiú ruha mögött vegye már észre a szeretett nőt. Orlandoja, ahogyan az orra előtt lévőt nem veszi észre – komikusan szívfájdító és együttérző nevetésre ingerlő, olyan, melybe belesűrűsödik mindannyiunk megejtően szánalmas reménykedője.

Persze lehet másképpen is szeretni ebben az elfekvőnyi furcsa világban. Phébe (Szirbik Bernadett) és Sylvius (Kokics Péter) mindenki mással üzengető, félszeg, plátói kölcsönös vonzalma, vonakodása igazi „tett halála”, amit már csak a szerencsés végkifejlet menthet meg – kettejük játéka a fokozhatatlan, félénk mulyaság gegjeitől abszurd minikomédiává lesz. Éppen úgy, mint az enyém vagy a tied. Eme távolságtartásnak vérbő ellentettje a Komikus (Fandl Ferenc) és a fehér köpenyes Zóna-alkalmazott Lili (Horváth Alexandra e.h.) tenyeres-talpasságot a sikamlós pajzánsággal vegyítő, összeölelkező “szerelmespárja” –  a testiség szerelmének a finom proliságban megmártott párosa az övék.

Elfekvő? Szociális otthon? Vagy csak valamelyik pszichiátriának a társalgója – avagy a nem hivatalosak és a nem kívánatosak élettere? Rusznyák Gábor nem köti egyértelműen az orrunkra, nem tudatosítja. Bármi lehet, ki mire asszociál épp. Shakespeare felől nézve  az ardenni erdő, vagy ahogy a szereplők nevezik: a Zóna. Téren és időn kívüli, mindenesetre olyan hely, ahol az idő másként telik, másként, a saját szabályai szerint. Vidék, ahol az ott lévők otthonra lelnek – és talán ez a legfontosabb.

Ebben a Shakespeare-átiratban is pont ugyanúgy, mint az eredeti nagy vígjátékban, a szerelem egyszerre válik  fennköltté és abszurddá, magasztosan elérendővé és röhejesen nevetségessé is. Papp Endre Olivérje és Prohászka Fanni Céliája – aki Izabelként rejtőzködik – a meglátni, megszeretni és usgyi: megházasodni szerelem. Őszinte felszabadultságuk ragadós: mintha bennünket is kifigurázna a teketóriázó körülményeskedéseinkért. És rögtön itt egy másik  szerelemre szomjas, de egyben a szerelemtől megcsömörlött álmodozó, Simone (Seres Ildikó), mint egy nyugalmazott díva mesél, ahogy dilemmázik, szánakozik saját elfuserált életén, az maga a bizakodás. Seres Ildikó erőtlen megfáradtsággal lamentálója, miközben egy kerekesszékben a gyerekét tologatja, maga a kikezdhetetlen, letörhetetlen optimizmus. Hiába, aki a szerelemben csalódik, az nem csalódik igazán.

Ez az egész egy leépülésre kárhoztatott társaság önmagát szórakoztató kalamajkája. És ahogy hallgatod a refrénként énekelt “leépülés”-t, egyre inkább megtelsz tenni akarással. Mert itt minden zenei betét, amit a játszók saját kezűleg adnak elő, szintén átirat: az eredeti ének szétcsúszottságában új lábakra állított ikerpárja.

Rusznyák Gábor “Ahogytetszik”-jéről talán csak a többedik nap elteltével érezzük igazán azt, hogy tetszik. Mert jó pár nap elteltével érezzük: ez az összevisszaság mesterien másolja a saját magunk kirekesztet, kiebrudalt kavalkádját. Azt, melyből erőt meríthetünk mi, száműzött hercegek. Leginkább pedig megbizonyosodhatunk arról a darabot látva, hogy saját magunkat senki más, csak önmagunk képes száműzni – és ez a legrosszabb eset. Nos, ez hogy tetszik?

Hisz itt semmi sem az, aminek látszik, vagy épp pont ettől, ezáltal lesz leginkább az: Jakob (Feczesin Kristóf) melegként, femininen mintegy keretét és idézőjeleit is megadná ennek a szerelmi zűravarnak, amely természetesen csoportos esküvővel zárul – persze, ugyanaz a két gyűrű és egyetlen menyasszonyi csokor vándorol kézről kézre, párról párra. Már azt hinnéd, hogy csúcsra lett járatva ez a vígjátéki kalamajka, ahol az utolsó esketés Jakobé és a fitnessedző Pascalé (Molnár Sándor Tamás). Ám itt most, mindezekben a csúcsra járatás profizmusa maga, egy előadásnyi összjáték – melyben egyszerre sokszor tizennyolc szereplő van színen – és az ebből adódó, a kánon-hatást és kakofóniát eredményező önfeledt tökély  a lényeges.

Rusznyák Gábor “Ahogytetszik”-jéről talán csak a többedik nap elteltével érezzük igazán azt, hogy tetszik. Mert jó pár nap elteltével érezzük: ez az összevisszaság mesterien másolja a saját magunk innen- onnan kirekesztet, kiebrudalt kavalkádját. Azt, melyből erőt meríthetünk mi, száműzött hercegek. Leginkább pedig megbizonyosodhatunk arról a darabot látva, hogy saját magunkat senki más, csak önmagunk képes száműzni – és ez a legrosszabb eset. Nos, ez hogy tetszik?