“Hú, de rá fogunk erre baszni!”

Na, de miért is? Hiszen mi csak annyit tettünk, amennyit épp kellett. Amennyit a bennünk lévő indulat diktált ebben a kunvadasnyi hazában. Ha épp pogromot, akkor azt, ha épp arctalanul nem vállalni  ennek a következményét, akkor pedig azt. Ám ez nálunk normális, hiszen bűnbakunk, frusztráció csiholta indulatunk és persze ütlegelésre alkalmas köveink is akadnak jócskán. Závada Pál Egy piaci nap című regényét a Mohácsi-testvérek adaptálták színpadra ősbemutatóként a Radnóti Színházban. Az emberi indulatok lelket cibáló szele süvít a színpadról közénk újra és újra nekiiramodva ebből az előadásból, abnormális indulatoké, melyeket az tesz igazán borzongatóvá, hogy e történet szereplői magától értődőnek és normálisnak tekintik. Így élik meg, és ettől hátborzongva érteni-érezni kezdjük: ennek egyszer nem lesz jó vége…
De hát azt, ugye, ki tudta akkor ott előre….ott Kunvadason? Ahol mindenki ott volt – a színpadon hokedliken ülve, palástként fellógatott „derékszíjaktól” körbevéve (díszlet: Khell Zsolt), amelyek fémből is lévén sejtelmesen fájdalmas hangot is adnak, ha épp valamelyik szereplő bottal, kézzel rájuk suhint. Áldozat és elkövető, gyilkos és meggyilkolt: egy teljes kunvadasnyi ország egy időben, egy térben “összezárva”.

Ahol a kulcsra zárható és zárandó bejáratokat egy kopottas, szürke padba szerelt zárbetétben hangos kattanással elforgatható kulcs által nyitható, zárható „ajtó” jelzi – pad, amelyre egymás mellé le is ülhetünk,  pad, amelyet felállítva egymás előtt, egymástól félve bezárunk. Mi vagyunk itt magunknak

Mohácsi János olvasatában, mi, akik saját honfitársaink ellen fordultunk, fordulunk, mert az indulat és a gyűlöletszítás végeredményeként nem mások, hanem egymás ellen törünk- a frusztráció, az egykori – a mai ésszel felfoghatatlan nyomorúság és az infláció ezt hozta ki belőlünk.

Ezt a szörnyű történetet, melyet a két asszony: Hadnagyné  (Radnay Csilla) és Hámosné  (Martinovics Dorina), a két egymást testvérként, cinkosként szerető barátnő egyikőjük konyhájában  hokedliken ülve egymásnak elmesél. Mesél, újraél, visszaemlékezik, kiegészít – mert érteni akarja az érthetetlent, a józan paraszti ésszel fel nem foghatót, azt, ami egyben a mi magyar huszadik századunk. Radnay Csilla Máriája és Martinovics Dorina Irénje mintha egymás komplementerei lennének, kiegészítve, kipótolva azt, ami épp a másikukból tán vérmérsékleti eltérésük okán is hiányzik.
Szomorúan szép, melankolikusan bölcs, női megérzéseiket soha el nem nyomó cinkostársai ők egymásnak még akkor is, ha a férjek révén ellentétes eszmerendszerhez is kötődnek. Az asszonyi lélek okos, magában vég nélkül tipródó, gyötrődő éltetői ők ketten e történetnek – és dramaturgiailag is narrálói a színpadi eseményeknek – emellett  lelki, emberi összekötő kapcsai is megbonthatatlanul  magyarságunknak. A mindig legalább kétfelé igyekvő, saját testvére torkának eső nemzeti összetartozásunk jobbik énjei ők. Mert ebben a rendezésben nincsen jobbos és balos, elvetemült önsorsrontó és humánus nemzetféltő kétosztatúság, csak  közös sors van, az, amelyben egymás koponyájának esünk és gyilkolunk, mert saját igazunknál – saját frusztráltságaink okán – nincs fontosabb.

A kunvadasi háború utáni nélkülözés “idilljét” a visszaérkező, elkobzott otthonukba visszaköltözni akaró “kemenceszökevények”, a visszatérő  zsidók zavarják meg: „ezek többen jöttek vissza, mint ahányan elmentek!”.  A helyzettel, saját gyűlölködésükkel kevert bűntudatukkal kezdeni mit sem tudó falubeliek egyként lepődnek meg és zúdulnak fel ezen. Ennek az előadásnak ritka kincse ez a mindenki egy légtérben, a színpadon egyszerre mondja a magáét effekt. Polifonikus, mégis  egyedien általános és általánosan egyedi színt is megmutató színészi összjáték ez. Tömeget látunk, és a belőle egyenként kiabálók, hangadók karaktereit egyszerre.
A forgalmista, Árpi (Némedi Árpád) piros színű tárcsájának ideges rángásában ott lappang mindaz, ahogyan ez a falusi sereglet szíves viszontlátásban részelteti a saját hazatérő falubelijeit. Hiszen az otthon maradtak, a mostani ” üdvözlő sereglet” teljesen eszét veszti, már a gondolattól is, hogy vissza- adja azokat a holmikat, ingatlanokat, amiket az elhurcolt honfitársaik „itt hagytak”.

Tarcsai Sára (Sodró Eliza) kifakadása a többieké is: gereblyével kezében -ami persze nyomatékosítása ennek a zsigerien pimasz, mesterien hozott kifakadásnak – igazi, mély értelmű szimbóluma a tehetségtelen szegénységünkben mindig a másikét magunknak elgereblyéző, össznemzeti „kreativitásunknak”. A falusi csődületben ott van a Kovács Márton által hegedűvel intonált minizenekar (Gyulai Csaba/ütő/gandulka, Móser Ádám/tangóharmonika, Némedi Árpád/cimbalom) méltó hangulatot teremtve ehhez a kollektív, mindig a védtelenebbet bántó, népnemzeti karakterünkhöz.

Mert a zsidók így, a zsidók úgy… téveszmék, ki nem beszélt sérelmek, az uszítás szárba szökkent eredményei fröcsögnek ki a kunvadasiak száján – néha ezt a szajkózó zsidózást a színpadszerűség kárának érzem, holott tudom, hogy a hangulatkeltés, az összecsődült csőcselék fílingjének a megteremtését szolgálja, bár hatásvadász eszköztárral az árnyaltabb megoldások helyett.

Persze itt Gazsó György arcátlanul nagyhangú, mindenki mást uralni vágyó Kátai Gergelyének főhangadója és agitátora mellett nem is lehet nagyon árnyaltabb eszközökkel élni, mert mindenki “egy emberként” egyszerre van hergelve, uszítva hol a piaci árus, Hirsch, hol Würczel Károly (László Zsolt), hol pedig Rosenstein (Kelemen József) ellen. Mindegyikre rátörnek, mindegyiket meglincselve közvetetten, közvetlenül megölik. Megölik arctalan masszaként közös erővel, ám az érintett, aki ebbe belehal, az kékesfehér hulla fényben, mint kántált szenvedéstörténetet, “elzengi” saját halálát. Arca lesz a megöltnek, a megölők arctalansága helyett is, mert a gyűlölet demagógiával masszává maszkírozott, eltüntetendő ellenségeinek emberi arca lesz, hogy eleven mementóivá legyenek annak, aminek soha nem szabadna megismétlődnie.

Azonban itt mégis minden kísértetiesen ismétlődik a zsidó származású pártitkár, Hámos Ferenc (Porogi Ádám) és a leventeoktató néptanító, Hadnagy Sándor (Pál András) életében is. Felváltva vezetők vagy üldözöttek, tömegvezérek vagy épp a tömegbe belelövetők ők ketten. Mert hisz a rákosista antiszemita propaganda – ekképp nő észrevétlen egy napnyi történelem egy egész évszázadnyivá – a feketéző zsidókat épp úgy szidta, mint a hatalomátvételük előtt a „másik oldalbeliek”. Hámos pártitkár röplapokat szövegez  a malmozó feketézők lejáratására, ahogy Hadnagy tanító úr fajvédőként pár esztendővel korábban a leventéinek hasonló lejárató gyűlölködést okított ugyancsak őróluk – a zsidókról.

Főszereplőként mégis csak sodródnak: nem ők diktálnak, csupán az önigazolását kereső kunvadasi tömeg vezéralakokká “kikiáltott” sodortatottjai. Porogi Ádám baloldalija és Pál András fajvédője a minden megéltek, de semmit sem értők, a tétovázások közepette az eseményekre való ráhatást örökösen elmulasztók közé tartozik. Kettejük nüansznyi finomságokban gazdag játéka érzékeny tehetséggel, finom arányérzékkel mutatja be a ” valamit meg nem tenni, amit megtehettünk volna” létállapotát.

Mohácsi János „Kunvadas-országában” a még élő, utód-áldozatokért és a mindenkor megbélyegzett, bűnbaknak minősített zsidó nem zsidókért és a nem zsidó zsidókért rendülünk meg. Csendben, alig észrevehetően, ám eltagadhatatlanul. Sötét, jelenünkig is sötétlő huszadik százada ez nemzetünknek. Nekünk, akiket e lincselésre, pogromra nem kényszerített senki, csak önmagunk. Egyre nő a fény a záró jelenet vége felé a nézőtéren. Nem az értelemé, hanem annak az egykori  kunvadasi piaci napnak a fénye. A napé, melyben benne van az egész huszadik századunk. És mely napnak a fénye elől nem eltagadva, bagatellizálva vagy épp relativizálva menekülnünk kellene, hanem tragikus világosságának a fényében egyszer és mindenkorra megfürödnünk. Ha másért nem, hát azért,  hogy ne lehessenek igazak Kelemen József Zurga Frigyesének szavai, hogy: “Hú, de rá fogunk erre baszni!”
(2018. május 12.)