"…amitől számomra a színészet fontos lehet, az az, amit magamból adni tudok"- interjú

2019. május 20. 15:22

Készülő monodrámája, a Fuharosok kapcsán a Forgács-Hegedűs osztályba járó, negyedéves Horváth Csengével beszélgettünk félelmekről, hatalmaskodásokról, a felnövés kiábrándító zavaráról, az osztályt ért traumákról, csapatszellemről és a „színészre nincsen szükség” józanító alázatáról…

• Mire asszociálsz, mikor meghallod: fuharosok?

• Valami idegenre, félelmetesre, merthogy ráadásul még többen is vannak. Első hallásra nem is igazán tudtam, hogy mit jelent a szó, utánanézve tudtam meg, hogy ez a fuvarosok tájnyelvi megfelelője.

• Számodra ez az Esterházy-szöveg maga is ilyen idegenül, félelmetesen hatott elsőre?

• Semmi ilyesmit nem éreztem, inkább valami megmagyarázhatatlan mélységet, kötődést. Első olvasásra a felét értettem csak meg, mégis nagyon megfogott, bár azt nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. Nemhogy félelem nem volt bennem, sőt, inkább tetszett a szövegnek ez a fajta töredezettsége. Rengeteg vendégszöveg van benne Pilinszkytől, Rilkétől, Pascaltól, és mind olyan dolgokról beszél, ami engem most foglalkoztat és bánt: igazságról, hatalomról, erőről, elnyomásról… Az elbeszélővel, Zsófival nagyon sok közös pontot érzek magamban, a története megrendítő, balladaszerű, ami magába szippant. Szeretem, hogy ennyire színes, ennyiféle karakter van benne, amit mind-mind ki tudsz próbálni, és tetszik a befejezése is, amit most csak azért se árulnék el.

Hogy milyen színész szeretnék lenni? Olyan, aki alázatos, nem öncélú, aki addig csinálja ezt, amíg tud adni vele valamit. Mert színészre nincs szükség tulajdonképpen! Annyi színész van igazából! Ha én kilépnék, a színházak mennének tovább, és fel sem tűnne, hogy hiányzik Horváth Csenge. Amitől ez az egész számomra mégis fontos lehet, az az, amit magamból adni tudok.

• A hatalom, az azzal való visszaélés most mi miatt foglalkoztat?

• Gyakran találkozik mostanában ilyesmivel az ember, ahogy Zsófi öntudatra ébredése is magával hozza, hogy észre kell vennie,  nem mindig az igazság, a jó győz, nem mindig idillikusan alakulnak a dolgok, ahogy azt ő elképzelte. Bennem is valami hasonló “kiábrándulás”,  öntudatra ébredés, burokból való kikerülés zajlott mostanában. Ez a folyamat, gondolom, mindenkinél hasonlóképpen megy végbe, csak mindenkinél máskor, más ponton történik ez meg, én talán e téren kicsit későn érő típus lehetek. Ezek mellett ott van ebben a szövegben a szerelem, az érzékiség, a halál, a félelem és az unalom. Miért unatkozunk, miért szórakozunk?

@Gyöngyösi Hunor

• Ez a többszólamú szöveg miért adhatja magát monodrámaként?

• Van egy ilyen mondat a darabban: “fent minden csak egy.” Több, egymás határán lévő műfaj is keveredik a szövegben, és valamiért azt érzem, hogy ezeknek jól állhat, ha őket egyetlen ember mondja el – de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért is érzem ezt… A szöveg  visszatekintés, amit mégis jelenidejűleg mondasz el, kiszólva közben a közönségednek – izgalmas benne, hogy ezeket a “váltásokat” egyetlen színész hogyan képes megoldani. Jó feladatnak érzem, hogy a Lovagot is, a fuharost, a Bolondkát is én játsszam el.

• Volt már dolgod korábban is monodrámával?

• Eddig még soha nem csináltam, kíváncsi is vagyok, hogyan lehet fenntartani a figyelmet benne. Biztos előfordul, hogy ez a figyelem lankad  majd kissé, de kell is  lankadnia, hisz különben honnan is “dobbantsak” azt követően. Kíváncsi vagyok, hogyan fogják majd fogadni ezt az egészet…

Hallottam már olyat: “ha lenne pszichológus az egyetemen, akkor mit adnál ki magadból a színpadon?!” Ezzel azért nem értek teljesen egyet, mert fontos, hogy az ilyen jellegű problémákat helyre tudd magadban tenni. Ezek alatt az évek alatt átmész egy nagyon jelentős személyiségváltozáson, és fontos lenne megtanulni azt is, hogy ezt hogyan tudjuk kezelni.

• A Fuharosok témájával rokon másik darabot is próbálsz az osztályoddal közben: a Marat/Sade-ot, az miként talált meg titeket?

• Ezt az anyagot Kovács D. Dani hozta nekünk – ez egy remek választás, azt hiszem, mert van benne valami olyan erő, ami a mi osztályunkban is, mint csapatban, ott izzik. Sok zene, improvizáció van benne, ami külön kedvünkre van, és amit Komjáti Áron jazz-zenész sikeresen ki is aknáz.  Az alapanyag pont oly forradalmi, lázadni vágyó, mint az a korosztály, amelybe mi is tartozunk, és Dani nagyon jól ki is használja ezt: szabadságot ad az improvizációkhoz, ám mégis keretek között képes tartani bennünket! Kokót játszom a darabban, aki szerepe szerint valaha művész volt, Sade rendezésében két másik társával, Rozival és Kukurikúval ők az énekesek, a nép képviselői, buzdítják, hergelik a többieket. Azt gondolom, hogy ebben az előadásban nem is az egyéni szerepeken van a hangsúly, hanem a csapatmunkán, amiben az osztályunk igazán jó!

• Ha már csapatmunka: hogyan látod az egyetemi éveiteket, illetve az elkövetkező egyetem utániakat?

• Valamiért, ki tudja miért, az van bennem, hogy az egyetemi évek legyenek a legszebb évek, melyeknek minden egyes pillanatát ki kell élvezni. Így is álltam hozzá az első évnek, aztán jött a harmadév, ami nagyon nagy csalódásként, kiábrándulásként ért – magamban és minden másban is. Most pedig bizonytalanságot érzek: rengeteg kérdést feltettem, hogy miért ezt választottam – ám közben tudom, hogy nem tudnék mást csinálni! Azt szeretném, ha a következő években majd az egyetemről kérdez valaki, ez az egész  nagyon szép emlékké legyen akkorra már! Most bizonytalanság van, ami közben mégis izgalmas, mert nem tudom, hogy mi lesz velem!

 

• A színészmesterségre való készülés mellett mennyi segítséget kaptok, hogy a belső bizonytalanságaitokat, csalódásaitokat fel tudjátok dolgozni?

• Hallottam már olyat: “ha lenne pszichológus az egyetemen, akkor mit adnál ki magadból a színpadon?!” Ezzel azért nem értek teljesen egyet, mert fontos, hogy az ilyen jellegű problémákat helyre tudd magadban tenni. Ezek alatt az évek alatt átmész egy nagyon jelentős személyiség- változáson, és fontos lenne megtanulni azt is, hogy ezt hogyan tudjuk kezelni. Idéntől egyébként lett iskolapszichológus. A színészet is olyan, mint amikor van egy hangszered, amin játszol. Itt te magad vagy a hangszer, és amikor azt mondják: rossz voltál, akkor kicsit magadat is rossznak érzed! Ha mindig, mindent a szívedre veszel, és túl érzékeny vagy, az a színpadon lehet előny, de azon kívül viszont sok esetben pont nem az.

Van egy ilyen mondat a darabban: “fent minden csak egy.” Több, egymás határán lévő műfaj is keveredik a szövegben, és valamiért azt érzem, hogy ezeknek jól állhat, ha őket egyetlen ember mondja el – de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért is érzem ezt…

• Hogy érzed, mit  ad számodra a színészet, és mi az, amit te tudsz, szeretnél hozzáadni a színészethez, a színészetedhez?

• A színpadon játék közben mindig azt érzem, hogy együtt vagyunk a nézőkkel! És ha  csak egyetlen néző is azt  érzi, hogy aznap este ő együtt volt a színészekkel, akkor én már boldog vagyok! Nagyon szeretek próbálni, közösen megtalálni az éppen kellő formákat. Hogy milyen színész szeretnék lenni? Olyan, aki alázatos, nem öncélú, aki addig csinálja ezt, amíg tud adni vele valamit. Mert színészre nincs szükség tulajdonképpen! Annyi színész van igazából! Ha én kilépnék, a színházak mennének tovább, és fel sem tűnne, hogy hiányzik Horváth Csenge. Amitől ez az egész számomra mégis fontos lehet, az az, amit magamból adni tudok. Azt viszont akkor tudom adni, ha harmóniában vagyok önmagammal. Ezért fontos visszatalálnom ahhoz a harmóniához, amiről azt érzem, hogy harmadévben kicsit elvesztettük…

Csatádi Gábor