"Ezekből a naplóírókból hatalmas erővel sugárzik a valóság"

2019. október 29. 17:28

Szentenczki Zita és Enyedi Éva közösen írtak Kunt Gergyely Kamasztükrök c. könyvének naplótöredékeiből felépülő szöveget, amit a KV Társulattal közösen Szentenczki Zita rendezett előadássá a KuglerArt Galéria Szalonban Kedves én! címmel. Az előadás két szereplőjével, Urbanovits Krisztinával és Kovács Domonkossal beszélgettünk a naplóírásról, a személyes történeteink elmodhatóságáról, a világháború alatti „hétköznapiságról”, a „Kedves én!”-ről, mint az önmagunkkal való jóban levés titkáról, múltfeldolgozásról, kísérteties párhuzamokról és az önmagunkra ismerés egymással és önmagunkkal összebékítő hatásáról…

Mi jut eszetekbe arról a szóról, hogy napló?

Domokos: Amikor kicsi voltam én is elkezdtem naplót írni, és azt nagyon komolyan is vettem. Akkor úgy gondoltam, hogy egy naplóba naponta kell jegyzetelni, ezért írtam is szorgalmasan minden nap. Viszont nem mindig történtek velem igazán érdekes dolgok, így a bejegyzéseim nagy része így nézett ki: „ma nem történt semmi izgalmas”. Más naplóját nem olvastam. Még a hírességek könyv alakban kiadott naplóit sem olvastam korábban.

Krisztina: Más naplóját én sem olvasgattam korábban. Csak a saját naplómmal foglalkoztam. Abszolút lelkes naplóíró voltam: folyamatosan jegyzeteltem a szerelmi életemről, az ambícióimról. Arról írtam, hogy éppen mi akarok lenni felnőtt koromban. Karmester és zeneszerző akartam lenni. Számomra ez volt a legfontosabb téma: a karrierem várható iránya. De a szerelmi életemről is sokat írtam: kibe vagyok éppen szerelmes, melyik förtelmesen álnok osztálytársan akadályoz éppen abban, hogy összejöhessek azzal a fiúval, aki aktuálisan nagyon foglalkoztatott. A lányokat pocskondiáztam, a rajongott fiúkról írtam a szép sorokat. Elkötelezett és folyamatos naplóíró viszont Szenteczki Zita, a darab rendezője. Róla tudom, hogy mennyire fontos számára a naplóírás. Ez az ő szívügye. A színművészetin most végzi a doktori iskolát, és ott is ez a témája. Ezt az egész napló-ügyet is ő hozta, az ő ötlete. volt Még főiskolásként volt ebben a témában egy előadása is; Zita-show címmel játszották az Ódry Színpadon.

Bartos Vilma, az egyik szereplő köznapi értelemben jól érezte magát a gettóban, szinte kivirult – mert élte a hétköznapi életét. Amit az utókor szinte kizárólagos jelzőként használ a korra: „a magyar történelem legsötétebb korszaka” az csupán a valóság egy szelete. De azt az oldalt is ismernünk kell, amit a Kedves Én! bemutat. Ismernünk kell a „banális, hétköznapi” eseményeket is, azokat, melyeket a naplóírók szubjektív formában tártak elénk.

Domokos: Igen, Zita már egészen kicsi kora óta ír naplót.

Hogyan emlékeztek vissza arra a pillanatra, amikor Zita előrukkolt ezzel a témával? Milyen élmény volt először a kezetekbe venni és olvasni a szövegkönyvet?

Krisztina: Zita először egy fantasztikus könyvet hozott, Kunt Gergely Kamasztükrök c. könyvét, amely II. világháborús kamasznaplókat dolgoz fel – ez volt a kiindulás. Megszámlálhatatlanul sok naplót olvastunk végig, azokból szerkesztette a szövegkönyvet Enyedi Évi és Zita, ami a véglegeshez képest kétszeres mennyiségű volt: egy hatalmas szövegtenger. Az összes szöveg sokkolt, megrendített, lenyűgözött minket. Szenes Hanna történetét – akinek az életét filmen és színházban is feldolgozták már – csakis a saját naplójából átemelt szöveggel meséltük el, de vannak olyan figurák, akiket Zita és Éva több napló feldolgozásával gyúrt, formált egy-egy jellemmé. Ha az alakok fikciók is, minden mondat, ami az előadásban elhangzik: eredeti. Nincsenek beleírások, hozzáköltött sorok, szövegek. A naplókban korabeli hétköznapok eseményeivel találkoztunk: ki kibe volt szerelmes, mi volt a suliban, mi történt a naplóíró nővérével – az egész naplófüzér a banális hétköznapi események leírása, miközben a háttérben ott a háború.

Domokos: Én nem vettem részt az előkészítő munkákban, csak az olvasópróbán találkoztam a szöveggel. A legizgalmasabb az volt számomra, hogy teljesen más jelenléttel olvastam ezeket a szövegeket, mint egy akármilyen másik olvasópróbán, ahol tudtam, hogy az egy fikció, egy kitalált történet, amit majd eljátszunk. Ezzel az előadással kapcsolatban tudtam, hogy ezek a leírt események, úgy ahogy vannak, megtörténtek, nem csiszolt rajtuk senki, hogy drámaibbak, hatásosabbak legyenek. Nincs rendezőelv, nincs tudatos szerkesztés, hatásfokozás vagy a történet lekerekítése. Nincsenek benne színházi fordulópontok. Nem mítikus ködben elvesző események vagy egy elképzelt világ eseményei. Ez maga volt a valóság, vagy legalábbis az, ahogy ezek az emberek a valóságot megélték,ám például az én szerepem által megélt valóság pont nem mindig találkozik a teljes valósággal.

Az előadás története egyszerre banális és hétköznapi is. Másrészt nagyon keményen szembesít bennünket azzal a korral, ahol ezek az események megtörténhettek. A való élet tud csak ilyen történeteket írni?

Krisztina: Nagyon érdekes, mert amikor meghalljuk a második világháború vagy a holocaust szavakat, szinte minden ember megkomolyodik, elkomorul – hiszen fajsúlyos mondatok következenek valószínűleg a témában. Ehhez képest üdítő, szinte közhelyszerű, ami a mi történetünkből kiderül. Igen, a holocaust közepette is előfordult, hogy valaki épp akkor lett először szerelmes, akkor érzékelte, hogy férfiként működik a teste (erekciója lett), akkor látott meg egy gyönyörű lányt, szellemidézésen vett részt a barátnőivel. Bartos Vilma, az egyik szereplő köznapi értelemben jól érezte magát a gettóban, szinte kivirult – mert élte a hétköznapi életét. Amit az utókor szinte kizárólagos jelzőként használ a korra: „a magyar történelem legsötétebb korszaka” az csupán a valóság egy szelete. De azt az oldalt is ismernünk kell, amit a Kedves Én! bemutat. Ismernünk kell a „banális, hétköznapi” eseményeket is, azokat, melyeket a naplóírók szubjektív formában tártak elénk.

Fontos szerkesztési feladat volt, hogy Szenes Hanna nagyon erős története mellett legyen még négy másik „kis” hős is az előadásban. Akár olyan is, akitől a holocaust élmény térben és időben is nagyon távol volt. Ott van például a vidéken élő, mindössze hat elemi osztályt végzett parasztlány, aki hihetetlenül szép és költői képekkel fogalmazta meg a mondatait. Az ő az iskolai végzettségével, gyakorlatilag az elemi szintű alapműveltséggel megírt sorai csiszolatlan gyémántként ragyognak. Minden elolvasott sora után az a gondolat merült fel bennem, hogy híres írónő lehetett volna… Nem lett. Cseléd lett, mint a környezetéből legtöbben.

Domokos: Számomra ezek az események egyáltalán nem a holocaustról szólnak. Sőt, egyáltalán nem a második világháborúról. Ezek a történetek nekem emberekről, emberi sorsokról, hétköznapokról szólnak. Egy lányt látok: aki mesél a szellemidézésről, egy új frizuráról, a levágatott hajáról, egy nem várt eredményt hozó iskolai tisztségviselő választásról. Aki amúgy nem mellesleg egy zsidó lány, nekem azonban mégsem a zsidósága az izgalmas, hanem a szellemidézés, az új frizura, a tisztségviselőválasztás miatt. Nyilvánvaló persze, hogy ott van a történetekben a történelm is, ami természetesen nagyon erősen meghatározza, hogy kinek milyen események töltik ki a hétköznapjait. Pont úgy, ahogy ma is, nem kell ehhez a második világháború idején élni. Számomra sokkoló: milyen sok hasonló élethelyzettel találkozni napjainkban is. Például az általam megformált Márton sok-sok hírt rak egymás mellé, melyeknek csak egy része igaz. A történeteinek nagyon kis töredéke fedi az akkori valóságot. Van, amit csak el akar hitetni magával, mert ő is úgy hallotta ezt valahol a rádióban. Ugyanúgy manipulálják őt a rádióban hallott hírek, mint napjainkban…

Krisztina: Előadás közben felfedeztük, hogy a napló korabeli szövegei mennyire felidézik a mai kor valóságát. Arra a jelenetre gondolok, amikor Szálasival kapcsolatban elhangzik az a kérdés, hogy van egyáltalán esze ennek az embernek? Most akar felköltözni a budai várba? Eddig minden előadáson a jelenre asszociáltak a nézők. A múltat megismétli a jelen…

Érzékelhető, hogy egy új nézőpontot, látásmódot adtok a nézőknek a huszadik századról…

Krisztina: Ez a szándék teljesen tudatos. Ezért is tervezzük, hogy iskolákba, osztályokba is elvisszük ezt az előadást. Állandó játékhelyünk marad ez a lakás, a KuglerArt Galéria és Szalon ahol játszunk – olyan, mintha a szereplők otthonában lennénk. Így itt még a szöveg is erősebbnek tűnik. Szeretnénk megtudni, megismerni, hogy egy üres tanteremben is ennyire erős, ütős-e a szöveg. Úgy érezzük, reméljük, hogy a személyessége miatt képes lesz majd ott is hatni. Ezekből az emberekből – a naplóírókból – hatalmas erővel sugárzik a valóság. Egy Ilonka, egy Marci, egy Szenes Hanna. Egyszeriek és megismételhetetlenek. Fontos szerkesztési feladat volt, hogy Szenes Hanna nagyon erős története mellett legyen még négy másik „kis” hős is az előadásban. Akár olyan is, akitől a holocaust élmény térben és időben is nagyon távol volt. Ott van például a vidéken élő, mindössze hat elemi osztályt végzett parasztlány, aki hihetetlenül szép és költői képekkel fogalmazta meg a mondatait. Az ő az iskolai végzettségével, gyakorlatilag az elemi szintű alapműveltséggel megírt sorai csiszolatlan gyémántként ragyognak. Minden elolvasott sora után az a gondolat merült fel bennem, hogy híres írónő lehetett volna… Nem lett. Cseléd lett, mint a környezetéből legtöbben. Már szerkesztés közben kiderült számunkra, hogy az illúzió, hogy a teljes Magyarországot, az összes társadalmi réteget bemutassuk. Mégis úgy érzem, hogy az ő naplójának a beemelésével sikerült egy nagyobb társadalmi merítés érzetét kelteni.

Számomra ezek az események egyáltalán nem a holocaustról szólnak. Sőt, egyáltalán nem a második világháborúról. Ezek a történetek nekem emberekről, emberi sorsokról, hétköznapokról szólnak. Egy lányt látok: aki mesél a szellemidézésről, egy új frizuráról, a levágatott hajáról, egy nem várt eredményt hozó iskolai tisztségviselő választásról. Aki amúgy nem mellesleg egy zsidó lány, nekem azonban mégsem a zsidósága az izgalmas, hanem a szellemidézés, az új frizura, a tisztségviselőválasztás miatt.

Domokos: Azt nem tudom, mennyire adunk új látásmódot az egész 20. századról, de az célunk volt, hogy senkit ne lehessen berakni egy már ismerős szerepkörbe. Még a jobboldali eszmékkel kapcsolatba kerülő Mártonra se süssük rá rögtön a negatív jelzőt, hanem mutassuk meg az ő kételyeit, belső harcait… Megértem az életét, mert valami félrecsúszott a környezetében, és a környezetének előítéletei átragadtak rá is. A korszellem vitte őt abbe az irányba. Egy közösség, ahová tartozni akart, mert valahová tartoznia kellett… Adott környezetben, egy adott eszme hitelesnek tűnhet. Ugyanilyen figurákkal találkozhatunk napjainkban is: olyanokkal, akiknek Ítélkező és nem befogadó, elutasító nézetei vannak.

A Kedves én – a kedves, jobbik énünk vajon az-, akitől elviselhetőbbé válik a világunk, a társas életünk?

Krisztina: Ha lehántjuk a világról, a környezetünkről ezt a faji, nemzeti, hovatartozási problémakört, akkor kicsi, esendő emberi lényként láthatjuk meg a környezetünkben élőket. Hasonlóan, mint az előadásban is. A darabban kiforratlan személyiségekként láthatjuk a szereplőket, akik még bármilyen irányba formálódhattak volna. Gyakorlatilag a család, a közvetlen környezet döntötte el, hogy aztán milyenné formálódtak végül is. Mindentől függetlenül az emberi pillanataikat ugyanúgy élték meg, mint más: ugyanúgy szerettek,gyűlöltek, sírtak, nevettek – élték a hétköznapjaikat. A címadásra visszatérve: beszélgettünk, hogy mi is lehetne az ütős cím. Enyedi Éva kislánya mondta, hogy legyen a cím ÉN. Minden szereplő a saját életét, gondolatait, énjét írta le a naplójába: ÉN. Enyedi Évi hozzáragasztotta a „Kedves” jelzőt. Így lett Kedves Én! A naplót az emberek általában saját maguknak, magukért írják. De kimondatlanul ott van a gondolat, a vágy, hogy majd talán az utókor felfedezi és elolvassa. Esetleg még okul is belőle? A próbafolyamat alatt nem a politikai szál felgöngyölítése vezetett bennünket. Minden próbán az emberi minőségről, a minőségi emberi életről beszéltünk. És arról, hogy kik ezek az emberek, akiknek a gondolatait, sorait feldolgoztuk.