"Ha az ember minden percben érzi a kiszolgáltatottságát, könnyen nekikeseredik" – Nagy Attila visszaemlékezése '56-ra

2019. október 22. 15:15

 ’56-ban véleményem szerint két alapvető, egymással gyakran keveredő indíték játszott szerepet. A tiszta szándékok, az élet értelmessé tevésének, okos megváltoztatásának a vágya és valamiféle öngyilkos nekikeseredés. A józan mérlegelés elvetése, miszerint nem számít semmi, menjünk neki a falnak, törjük össze magunkat, mindegy, csak ettől az értelmetlen létezéstől, szorongató félelemtől megszabaduljunk.
Sosem felejtem el, amikor a főiskolán egy iskolatársam arról beszélt, hogy nem érti, mitől, de nagyon fél. Pedig ő 18 éves korától tagja a kommunista pártnak… Ránéztem és csak annyit mondtam: – Képzeld el, hogy én, aki még párttag se vagyok, mennyire félek…
Minden épelméjű ember érezhette, tudhatta, hogy azon az úton, amelyen az ország vezetői kívánnak járni, nem lehet sehova sem jutni, legfeljebb bele a szakadékba.

„Ugyanakkor a túlzó, irreális követelésektől megrettentem. A már említett öngyilkos nekikeseredést éreztem bennük, ami aztán ’56 őszén olyan sok tragédiát, elhamarkodott cselekedetet okozott. Ijedten figyeltem a burjánzó illúziókat, elképzelhetetlennek tartottam ugyanis, hogy egy tízmilliós kis nemzet miatt majd összeverekszik a világ. Nem hittem egy percre sem, hogy csak úgy, a kedvünkre téve kivonulnak tőlünk a szovjet csapatok, s hogy hirtelen kiugorhatunk a Varsói Szerződésből. Már október 23-a előtt esélytelennek éreztem számos megfogalmazódó szándékot, követelést. Az álmokat nem szabad összekeverni a reális célokkal, hiszen akkor az utóbbiak is veszélybe kerülnek. A szorongás fölszámolásáért, egy törvényes világért, az értelmes életért persze én is mindent megtettem volna.
… Ha az ember minden percben érzi a kiszolgáltatottságát, könnyen nekikeseredik. Eszembe jut egy példa. Apró hétköznapi esetnek tűnik, bár szerintem pontosan jellemzi az 1956-ot megelőző éveket…
Sétáltunk Pethes Györggyel Miskolcon. Látogatóban jártam otthon, még főiskolás voltam. Jött velünk szemben egy ávós százados. Ahelyett, hogy kikerült volna bennünket, közénk rontott, szétlökött. Pethes majdnem elájult, amikor utánanyúltam az egyenruhás ávós tisztnek és megfogtam a karját. A szemébe néztem: – Maga a népköztársaság egyenruhájában hogyan mer úgy viselkedni, mint egy csendőr ezredes? Van magának bőr a pofáján?
Belefújt egy sípba, mire nyomban körülfogott bennünket öt civil. Igazoltattak, fölírtak mindent. A főiskola párttitkárának kellett magyarázkodnia az ügyben, bizonygatni, hogy mi azért rendes gyerekek vagyunk, nem akartuk az ÁVO-t provokálni…

*********

1956 őszén a második évadomat kezdtem Miskolcon és afféle kedvenc fiatal színésznek számítottam, aki ráadásul miskolci származású. Rengeteg ifjú hőst alakítottam, s ennek következtében idősek, fiatalok, fű, fa, virág rettenetesen szeretett. Mindezt azért tartom fontosnak előrebocsátani, mivel éppen ez a közszeretet sodort az események élvonalába, annak ellenére, hogy nem tartom magamat kimondottan politikus alkatnak, a sorsom nem egy politikus sorsa…
Október 23-án Szabó Lőrinc-est volt Miskolcon, a központi művelődési házban. A bevezetőt Illyés Gyula mondta. Még főiskolai jó híremnek köszönhetően, Illyés személyes kérésére én szavaltam el az összes Szabó Lőrinc-verset. Szinte lázban égtem, már két nappal azelőtt csak a költeményekkel foglalkoztam.

Az előadás végeztével még leültünk a két költővel egy presszóban beszélgetni. Már szokatlanul nagy volt a zsongás. Szaladtam aztán vissza a színházba, ahol már mindenki a tüntetésről beszélt, sőt arról is tudtak, hogy Pesten lövöldözés tört ki. Ijedten hallgattuk a rádiót, különféle emberek hozták-vitték a híreket. Személy szerint is kétségbe voltam esve, mert a taxisofőr húgom éppen aznap vitt egy fuvart a fővárosba…
Másnap, amikor előkerült, még jobban megrémültünk. Átlőtt karral jött haza. Kiderült, hogy a Rádiónál kiszállt a kocsijából, belekeveredett a tömegbe. Ő volt az első, aki megsebesült… Énekeltek, jelszavakat kiabáltak, aztán egyszer csak a Rádió irányából rájuk lőttek. Mindenki fejvesztetten rohanni kezdett. Őt a karján érte egy golyó…
Az emberek azonnal a vállukra vették, vitték végig a Szentkirályi utcán, miközben azt kiabálták, hogy íme a forradalom mártírja… Folyt a vér, a húgom alig tudta rábeszélni őket, hogy tegyék már le, inkább kötözzék be a karját…
Az első reakciónk a rettegés, a szorongás volt. Mi lesz ebből? Valamiféle véres káoszt sejthetett csak az ember…
24-én megérkezett Miskolcra a MEFESZ 16 pontja. A követelések nagy részével mélységesen egyetértettem, de a függetlenséget sürgető, szovjetellenes pontoktól inkább szorongtam. Annyira, de annyira nem voltak realisták… A már emlegetett öngyilkos hajlandóságot láthattam bennük megint…
Feszítő volt a bizonytalanság; három fiatal színész kollégámmal elballagtunk a megyei pártbizottságra, lássuk személyesen, mi a helyzet. Megtaláltuk Gyárfást, az ideológiai titkárt, aki kerek-perec közölte, hogy ők se tudnak semmit, de Földvári Rudolf, a megyei első titkár elutazott Pestre, s ahogy visszatér, pontos tájékoztatást fognak adni…
Nagy zsibongás jellemezte egész Miskolcot. Az emberek csoportosan, hármasával-négyesével jártak, a rendőrök szintén… Nyüzsögtek az utcákon, de végső soron békességes hangulat uralkodott. A rádióállomások főként zenét sugároztak, nagyon kevés információ jutott el hozzánk. Izgatott, de mégis méltóságteljes várakozás jellemezte a várost…

********

Az első napokban a munkástanácsok megalakulása volt a legfontosabb téma Miskolcon, tele volt az ezzel kapcsolatos hírekkel, mendemondákkal a város. Talán ennek is köszönhető, ami 25-én délelőtt, a színházban történt.
Nagy zűrzavar, az igazgatói irodában egy hangadó segédszínész fontoskodott. Közölte, hogy ő a színházi munkástanács elnöke és át kívánta venni a hatalmat. A hasára ütött, kinevezte magát.
Elöntött az indulat. Micsoda baromság ez? Statisztalázadás? Istenem, mekkora félreértés! Nem arról van szó, hogy ebben a szerencsétlen országban a hozzá nem értőknek, a dilettánsoknak kell átvenniük a hatalmat… Egyszerűen kizavartam őket, mi tagadás, még egy pofon is elcsattant. Sajnos ez is kellett annak megakadályozására, hogy a leghangosabban üvöltők vehessék kezükbe az irányítást.
Másnap, 26-án délelőtt a még mindig Miskolcon tartózkodó Illyés Gyula és Szabó Lőrinc is eljöttek a színházba, a társalgóban elemezgettük a lehetőségeket. Itt hallottuk először a hírt, hogy a megyei pártbizottság nagygyűlést hirdetett a miskolci egyetemvárosba, s hogy a diósgyőri munkások máris elindultak az egyetem felé. Jött, duzzadt, egyre inkább özönlött a nép. Mind többen csatlakoztak hozzájuk, olyan volt, akár egy hirtelen támadt áradat. Félelmetes és szívszorító…, de nekem olykor émelyítő is. Mondta mindenki a magáét. A borsodi cigányok például hegedülve vonultak, miközben azt kiabálták: – Vidáman szól a dalunk, cigánykormányt akarunk…
Óriási kavarodás. A tömeg leverte az összes útjába kerülő csillagot. „Ruszkik, haza! Ruszkik, haza!” Zengett a város.
Illyés és Szabó Lőrinc úgy döntöttek, hogy inkább hazamennek a szállásukra, mi, a színészek közül néhányan viszont beálltunk a sorba. Irány az egyetemváros!
A megyei pártbizottság piros-fehér-zöld lobogókkal feldíszítetten köszöntötte a felvonulókat, a funkcionáriusok kint könyököltek az ablakokban. A tömeg azonnal megcifrázta a jelszavakat: „Ruszkik, mars ki! Éljen a párt! Ruszkik, mars ki! Éljen a párt!”
Kint az egyetemvárosban már látni lehetett, hogy körülbelül hatvan-hetvenezer ember verődött össze. Az ünneplést a diáktanács kezdte, beszédet mondott egy budapesti egyetemista, aztán egy katonaküldött, majd egy diák iszonyatos dilettáns módon szavalni kezdte a Nemzeti dalt – fönt az egyetem tetején, oda rakták a mikrofonokat. Kétszer bele is sült a versbe, különben inkább csak üvöltözött.
Valahonnan egyszer csak kiabálni kezdték, szinte végighullámzott a tömegen: „Nagy Attila – Nemzeti dal, Nagy Attila – Nemzeti dal!!!” A kedvenc színész eszükbe jutott… Én viszont nagyon zavarba jöttem, nem tudtam, mitévő legyek. Odatolakodott hozzám a megyei pártbizottság ideológiai titkára, szinte tuszkolt maga előtt: – Menjen gyorsan! Menjen! Nem szabad idegesíteni az embereket, gyorsan menjen!
Alig találtam meg a följáratot, de valahogy mégis kijutottam a tetőre, és elszavaltam a Nemzeti dalt. Jöttek-jöttek az újabb küldöttek. Elmondták Hajdú-Bihar megye üdvözletét, a néphadseregét, a Lenin Kohászati Művekét. A diósgyőri MÁVAG szónoka kedves elvtársak megszólítással nyitott, mire a tömeg pfujolásba kezdett, kórusban kiabálták: „Nem vagyunk mi elvtársak! Nem vagyunk mi elvtársak!” No, az én huszonhárom éves agyamat elöntötte a vér. Odaugrottam a mikrofonhoz: – Emberek, az okádás szélén állok! Maguk hosszú éveken át mindenkit automatikusan elvtársnak szólítottak anélkül, hogy belegondoltak volna, mit is jelent ez a szó. Most, amikor idejön egy ember, aki éppen úgy jót akar, éppen úgy szabadon akar élni, mint maguk és az elvtárs szót használja, akkor mi a baj? Micsoda butaság ez? Szavakon fogunk lovagolni? Még semmit se tettünk, de máris ökörségeken hőzöngünk?
Nyilván egyetértettek velem, mert lecsillapodott a hangulat. A gyűlés úgy határozott, hogy létrehoznak egy választmányt, amely majd megfogalmazza a követeléseket. Hatvanezer ember kézfelnyújtással szavazott, többnyire olyan nevekre, amelyeket egyáltalán nem ismert. Én sem. Ettől megint émelygett kicsit a gyomrom, mert hát nem egészen így képzeltem a szabad választásokat. Rossz vezetők helyett vadidegeneket? Méltatlannak éreztem a szándékok tisztaságához képest.
A választmány nyugalmat kért és elvonultak valahova megfogalmazni, miért is gyűlt össze ez a sok nép. A tömeg álldogált, kicsit olyan volt, mintha egy óriási kempingben lennénk. Vártak, vártak türelemmel, de egyszer csak elfogyott, elég lett. Üvöltöztek. Hol van már az a választmány? Hová lettek?
Én még mindig fönt voltam az egyetem tetején, onnan figyeltem az eseményeket. Az emberek egyre inkább ingerelték magukat, gondoltam, megnézem, tényleg, mit csinál ennyi ideig a választmány?
Valamelyik előadóteremben meg is találtam őket. Összevissza kiabáltak, ketten az asztalon álltak, hárman a padok között, nyolcvan ember egyszerre mondta a magáét. Megdöbbentem, és szép lassan betettem magam mögött az ajtót. Aztán nekieresztettem a színpadon megedződött hangomat: – Nem szégyenlik magukat? Ez egy megye választmánya? Hatvanezer ember képviselője? Üvöltöző barbárok! Hát miért nem választanak maguk közül valakit, aki egyenként szép rendben megadná a szót!…
Állt az ajtóban egy egyetemista, odahívtam magamhoz. Közöltem, hogy aki ettől kezdve szólni kíván, az tőle kell hogy engedélyt kérjen. Nyomban csönd lett és máris föltartotta valaki a kezét.
Visszaszaladtam, megnyugtattam a tömeget. Türelmet kértem, elmondtam, hogy a választmány még dolgozik. Talán fél óra múltán aztán meg is születtek a követelések. Elhatározták, hogy bevonulnak a városba, megkoszorúzzák a Petőfi-szobrot, illetve kinyomtatják, mit kíván a miskolci munkásság.
Néhány perc telt el, s máris meglódultak az emberek. Szóltam gyorsan néhány színházi kollégának, hogy kapaszkodjunk össze és álljunk a menet élére. Ha mi ott tízen fegyelmezetten lépegetünk, hasonló magatartásra indítjuk az utánunk jövőket is. Az élre tolakodtunk és egymásba karoltunk, mögöttünk gyorsan rendeződtek a sorok. Volt bőven menetelni való, hat és fél kilométer az út az egyetemvárostól… Minden rendben zajlott volna, de Miskolc határában szembetalálkoztunk két szovjet teherautóval. Tele géppisztolyos kiskatonákkal, akik éppen valahova mentek Miskolcról…
A tömeg kővel dobálta őket, üvöltöztek: „Mars ki, ruszki!” Szerencsémre a koreográfusunk tudott oroszul, megkérte őket, hogy fölállhassak az egyik teherautóra. Csitítottam az embereket: – Aki katona volt, tudhatja, hogy egy hadnaggyal és ötven közlegénnyel nem érdemes politikai kérdéseket megbeszélni, ők, szegények, csak parancsot teljesítenek. Két eset lehetséges. – Vagy agyonverjük őket, miközben semmit sem fognak érteni az egészből, vagy ők pufogtatják ránk a géppisztolyonként 75 töltényüket, mi pedig, néhány ezren, itt fogunk feküdni a saját vérünkben… Hála Istennek, abbahagyták a dobálást, rendben elvonult a két autó mellett hatvanezer ember, legfeljebb kiabáltak egy kicsit.
Bent a Petőfi téren közkívánatra ismét elszavaltam a Nemzeti dalt, ámbár akkor már éreztem némi bizonytalanságot. Hatvan-hetvenezer ember a város főterén, program, cél nélkül… Bizony, átvillant az agyamon, hogy ennek valami szörnyűség is lehet a vége. Előttem a szónok elmondta, hogy a borsodiak kiáltványát rövidesen nemzetiszínű keretben kinyomtatják. Erre hivatkozva – hozzátéve, hogy a nyomtatáshoz bizonyos idő kell – mindenkit arra kértem, szépen, nyugodtan menjen haza. Egy karszalagos ember ekkor durván rám förmedt, mondván, honnan veszem a bátorságot a tüntetés feloszlatásához. Összeszólalkoztunk, megmondtam neki én is a magamét. Szerencsére az emberek, rám hallgatva, széledni kezdtek.
Visszamentem a színházba, aztán néhány kollégával átballagtunk a Vörös Csillag étterembe ebédelni. Evés közben jött oda az asztalunkhoz egy munkás külsejű és két értelmiségi kinézetű ember. Közölték, hogy délután ötre Diósgyőrbe összehívták a munkástanács alakuló ülését. Mivel szeretnének eredményesen tárgyalni, arra kérnek, vezessem le én az ülést. Látták, hogy az emberek mennyire hallgatnak rám. Húzódoztam, arra hivatkoztam, hogy egy huszonhárom éves taknyos kölyök vagyok. De a kollégáim rám förmedtek: – Nem taknyos, hanem gyáva szar vagy, ha nem vállalod… No, a vége az lett, hogy kocsit küldtek értem, s öt órakor hajszálpontosan megnyitottam az ülést. Rettenetesen ideges volt a hangulat, s azt gondoltam, hogy ekkora zűrzavarban a pontosság fegyelmező erő lehet. Időközben észrevettem, hogy az egyik sor szélén sárga viharkabátban ott ül a városi rendőrkapitány, Majtényi százados. Gondoltam egy merészet és megkérdeztem: – Van-e itt valakinek valamiféle takargatnivalója? Remélem, nincs! Jó lenne, ha itt csupa jó szándékú, az életet megjavítani akaró ember ülne… Kórusban kiabálták: – Úgy van, úgy van. Erre hozzátettem: – És ebben a szándékunkban az sem befolyásolhat bennünket, hogy van-e közöttünk rendőr! – Nem befolyásolhat! Nem befolyásolhat! – No, akkor ennek bizonyítékaként felkérem a civilben köztünk lévő rendőrkapitányt, hogy foglaljon helyet az elnökségben! Majtényi roppant zavarba jött, de végül odaült mellém.

Az első programpont a munkástanácsok megalakítása volt. Tárgyaltunk, vettük sorra a részleteket. Hirtelen berontott az ajtón néhány viharkabátos fiatal és azt kiabálták: – Barátaink! Kitört a forradalom! A város lakossága ostromolja a nyomdát! Még azt is hozzátették, hogy lövöldöznek Miskolcon. A rendőrkapitány azonnal fölajánlotta, hogy a kocsiján menjek be a városba, nézzek körül, próbáljak nyugalmat teremteni és hozzak információkat. Még egy cédulát is a kezembe nyomott, amire ráírta, hogy Nagy Attilának a városi kapitányság munkatársai minden segítséget kötelesek megadni.
Szerencsére a városban szó sem volt lövöldözésről. Hat-nyolcezer ember szorongatta a nyomdát, mivelhogy az eredeti ígéret ellenére a követeléseket tartalmazó röpcédula még mindig nem jelent meg. Először beszaladtam a kapitányságra, ahol egyetlenegy rendőrt találtam. A kezébe nyomtam a cédulát, de sajnálattal közölte, hogy rajta kívül már minden egyes rendőr megszökött…
Vissza a nyomdához. Az engem körülvevő szeretetre jellemző, hogy a nevem hallatán szinte szétnyílt előttem a tömeg, a nyomdába is beengedtek, minden további nélkül. Kimentem az erkélyre, onnan próbáltam megfékezni a köveket dobálózó, kiáltozó embereket. – Maguknak igazuk van, hogy a nyomda az eredetileg ígért öt órához képest elkésett, de most már jó félórája azért nem tudnak dolgozni a nyomdászok, mert félnek maguktól, a hátsó szobában reszket mindegyik. Ha tényleg azt akarják, hogy megjelenjen a kiáltvány, akkor kérem, sétáljanak egyet. Saját szememmel láttam, hogy már kiszedték a követeléseket. – A tömeg hitt nekem és abbahagyták a dobálást…
Megnyugodtam én is, és a rendőrkapitány gépkocsijával visszasiettem Diósgyőrbe. Sajnos akkor már értelmes cselekvésre nem volt lehetőség. Egy ember állt az asztal tetején és torkaszakadtából üvöltött. – Én, mint a megyei munkástanács elnöke, fegyverbe szólítom a népet!
Osztogatták a fegyverviselési engedélyeket, bár akkor ott puskákat, géppisztolyokat még nem láttam… Karszalagok, kokárdák, iszonyú hangoskodás. Az alatt az egy és negyed óra alatt, amíg távol voltam, teljesen felborult a rend, Majtényi, a városi rendőrkapitány is eltűnt valahol. Kiderült, hogy az az önjelölt, aki kikiáltotta magát a megyei munkástanács elnökének, nem más, mint a megyei tanács egyik hőbörgő tisztviselője…
Majtényi kocsijával visszamentem Miskolcra, be a színházba. Közöltem a kollégákkal, hogy érzésem szerint a pokol szabadult el, semmiféle józan észnek nem látom nyomát a történtekben. Éjszaka körülbelül 11 óráig beszélgettünk, aztán hazamentem lefeküdni.
Másnap reggel egy Mészáros Laci nevű színházbéli ismerősöm mesélte a következőt. Éjjel több teherautón diákok indultak Budapestre harcolni, de a város határában letartóztatták és bevitték őket a megyei rendőrkapitányságra. Diósgyőrből megindult a tömeg a kiszabadításukra. A rendőrség értesült erről és szélsebesen, de nagyon bután a hátsó kapukon riadtan szabadon engedte a letartóztatottakat. Úgy, hogy senki sem látta. A tömeg megérkezett és követelte a diákok szabadon bocsátását. Sehol egy letartóztatott diák? A tömeg azt gondolta, hogy megölték vagy annyira megkínozták őket, hogy nem mernek senkit a szemük elé engedni… Megtámadták a kapitányságot, mire a rendőrök fegyverrel válaszoltak. A tüntetők aztán szabályosan megrohamozták az épületet… Mészáros barátom azt is hozzátette, hogy mostanra, mire fölébredtem, már három embert meglincseltek. Az utcákon szabályosan vadásznak a rendőrökre és az ávósokra…

********

A színházban rémülten és megdöbbenve fogadták a lincselések hírét. Simon György barátom javaslatára két másik kollégával együtt elmentünk szaglászni a megyei tanács épületébe: Mi történik itt? Ki irányítja az eseményeket? Karszalagos urak rohangásztak ide-oda. Irtózatos nagy halom fegyvert láttunk és sorban álló embereket, akiknek csak úgy, minden további nélkül a kezükbe nyomtak egy-egy puskát vagy géppisztolyt. Aláírás, minden nélkül. Próbáltam tiltakozni, de lehurrogtak. Forradalom van, nem érdemes ilyennel foglalkozni!
Visszamentem a színházba és megkértem Máté Baba nevű, oroszul jól tudó kolléganőmet, hogy jöjjön el velem Pingyomtetőre, a szovjet alakulatok parancsnokához. Potocki vezérőrnagyot jól ismertem, színházkedvelő ember volt, sokat járt hozzánk. Ő vezette a város szélén állomásozó hadosztályt. Megkértünk a megyei tanácson egy sofőrt, aki elvállalta, hogy kifuvaroz. A félelem indított erre a lépésre, attól tartottam, hogy a felbőszült tömeg lemészárol néhány szovjet kiskatonát, mondjuk amikor bejönnek kenyérért. S akkor netán majd következik a bosszú, egy hadosztály rázúdul Miskolcra, s irtóztató vérfürdő lesz mindennek a vége…
Potocki vezérőrnagy és az egész tisztikar nagy örömmel fogadott bennünket. Megköszönték a figyelmeztetést, közölték, hogy megfogadják a tanácsot, nem fognak mozogni a városban. Majd a vezérőrnagy hozzáfűzött egy kissé többértelmű kijelentést: Ha konkrét támadási parancsot nem kapnak, akkor legfeljebb az atrocitások meggátlására ad ki személyes utasítást. Én pedig megígértem, megpróbálom elintézni, hogy a kenyéradagjukat mindennap kihozzák, ne kelljen érte bejönniük a városba…
Másnap, 28-án még mindig voltak lincselések. Délután a kollégáim a színházban szinte nekem estek: Miért nem próbálom lecsillapítani a felbőszült tömeget, hiszen rám hallgatnak, engem szeretnek az emberek? Csendesen csak annyit kértem, hogy az én nevemben, ha lehet, ne legyenek hősök. A pánik azért tört ki, mert a lincselők már a megyei tanácsot ostromolták. Jött a hír, hogy az ablakon kidobtak egy rendőrt, most éppen azt tapossák…
Két kollégám mellém szegődött, elindultunk a tanácsháza felé. A tömeg, akárcsak két napja a nyomdánál, szétnyílt a nevem hallatán. Sőt, kiabálni kezdtek: – Itt van Nagy Attila!
Bekéredzkedtem a megyei tanács kapuján. Mögötte mindösszesen két, a félelemtől reszkető helyőrségi katonát találtam, akik azonnal közölték velem, hogy ők sem maradnak itt tovább.
Kiderült, hogy az egész önjelölt megyei munkástanács, akik még 26-án tolták magukat előre, annak rendje és módja szerint megszökött a hátsó kijáraton… Senki nem volt az épületben. A tömeg lényegében azoknak a rendőröknek a kiadatását kérte, akiket ez a munkástanács vetetett őrizetbe, a megyei rendőrkapitányság ostroma után. Hogy milyen céllal, nem tudom. Lehet, hogy védeni akarták őket, lehet, hogy ítéletet akartak mondani fölöttük… Zavaros ügy…
A kis tanácsteremben találtam egy eszméletlenül fekvő embert, aki, mint később kiderült, azért nem tudott elmenekülni, mert a félelemtől elájult! Ő mondta el, hogy az ügyészségi fogdákból a délelőtt kiengedtek mindenkit, a tömeg hiába ostromolja az épületet.
Ekkor kimentem az erkélyre és elmondtam az ostromlóknak, hogy semmi értelme annak, amit csinálnak, legfeljebb néhány teljesen ártatlan embert tudnak széttiporni és ha nagyon akarják, barbár módra szétzúzhatják az épületet. Sőt azt a hírt is közöltem velük, hogy a környező börtönből nem csak a politikai, hanem a köztörvényes foglyok is kiszabadultak. Jobban tenné mindenki, hogyha hazamenne és vigyázna a családjára!
A tizenöt-húsz perces rábeszélés hatni kezdett. Még azt is megígértem, hogy másfél-két óra múltán a miskolci hangosbemondó-rendszeren közölni fogom a város szempontjából nélkülözhetetlen tennivalókat. Rögtön ezután egyik kollégámat elküldtem a kiegészítő parancsnokságra, a másikat a helyőrség-parancsnokságra, hívják ide a tanácsházára a vezetőket. Én meg átballagtam a városi kapitányságra, ahol egyes-egyedül Majtényi századost találtam. Meg akartam kérdezni, hogy milyen józan eszközök állnak rendelkezésre ahhoz, hogy egy ekkora városban lecsillapíthassuk az őrületet. De ő csak sírt, akár egy gyerek, patakzottak a könnyei. Zokogott és reszketett a keze. Rajta kívül egyetlen rendőr sem volt az épületben, sőt még civil sem.
Megkérdeztem tőle, hogy hajlandó-e az egyetemista ifjúság segítségével valamiféle rendfenntartó erőt szervezni. Mivel vállalta, megígértem, hogy gondoskodok emberekről. Útközben bementem a megyei pártbizottságra, hátha visszaérkezett már Pestről Földvári Rudolf, a megyei első titkár. Bevezettek egy öt-hat tagú társaság elé, ahol kifejtettem a véleményemet, elmondtam, hogy valamit csinálni kéne, nem szabad ölbe tett kézzel ülni. Kértem őket, adjanak valamiféle tanácsot, útmutatást. De csak rázták a fejüket. Kijelentették, cselekedjek belátásom szerint, nem tudnak semmiben sem állást foglalni. Ekkor még nem sejthettem, hogy életem egyik tragikus cselekedetét követtem el ekkor… Sok-sok hónap múltán a tárgyalásomon ugyanis a megyei pártbizottság dolgozói egybehangzóan állították, hogy én ekkor provokálni kívántam őket, de ők ezt elhárították maguktól… Az eset egyike lett az általam elkövetett súlyos bűncselekményeknek.
Azután kimentem az egyetemvárosba és elmondtam, hogy a rend megteremtéséhez szükség lenne egyetemistákra, járőrökre, az útkereszteződésekben álló forgalomirányítókra, a középületeket őrzőkre. Lelkesen egyetértettek, és piros-fehér-zöld karszalaggal jó néhányan bejöttek velem a városi rendőrkapitányságra, ahol a kapitány tanácsainak megfelelően hozzákezdtek a munkához. Nemzetőrség? Inkább egyetemi őrségnek nevezném…
Kimentem a Miskolci Közlekedési Vállalat központjába is, és arra kértem őket, hogy bármi áron, de indítsák el a villamosokat,
Abban bíztam, hogy a közlekedő járművek, a járőröző diákok a békés élet látszatát keltik, s ez megnyugtatja az embereket, visszafogja az elszabadult indulatokat.
Mire ismét a megyei tanács épületébe értem, komoly változásoknak lehettem szemtanúja. Beköltözött oda egy állig felfegyverzett társaság, nyüzsögtek különféle általam ismeretlen érdekcsoportok. Közben megérkezett a helyőrség és a kiegészítő parancsnokság vezetője is. Velük is megbeszéltük, miképp lehetne visszafogni a teljesen értelmetlen lövöldözést. Ugyanis a különböző fegyveres csoportok lényegében egymásra tüzeltek, senki az ég adta világon nem akarta megtámadni őket.
Megbeszéltük, hogy az egyetemista őrségek, illetve a munkásőrségek tagjainak fegyverviselési engedélyt kell adni, míg a többiektől valahogy össze kellene gyűjteni a puskákat, géppisztolyokat. Csak olyan ember kezében szabad fegyvert hagyni, aki ezért felelősséget is visel!
Ezután, este nyolc órakor, ahogy megígértem, a városi hangszórón keresztül tájékoztattam a lakosságot. Közöltem, hogy a tömeg közlekedés másnap megindul, a rendfenntartás feladatát egyetemisták fogják ellátni. Akinek fegyver van a kezében, az jelentkezzen fegyverviselési engedélyért a helyőrség-parancsnokságon! A sztrájkolók pedig legalább a halaszthatatlan munkákat végezzék el, ne hagyják, hogy milliós gépek, berendezések tönkremenjenek Hiszen ha a martinkemencét hagyják kihűlni, beomlik! Mindenki óvja a rábízott eszközöket! A politikai sztrájk nem okozhat olyan milliárdos károkat, amelyek miatt majd később éppen a munkásságnak kell éheznie…
Anyám otthon zokogva fogadott. Szemrehányást tett, hogy miért kellett beleavatkoznom az események menetébe. Attól tartott, hogy a végén mindezért még fel fognak akasztani. Szegénykémnek kis híján igaza lett… Magyaráztam neki, hogy valakinek valamit csak kell csinálnia, ha már a régi vezetőknek nincs egyetlen épkézláb gondolata sem!
Másnap visszamentem a megyei tanácsra, ahol tovább dúlt az anarchia. Teljesen ismeretlen emberek adtak utasításokat, a megyei vezetés nevében. Gyorsan fölhívtam egy ügyvéd barátomat, elmagyaráztam neki, milyen nagy zűrzavar lehet ebből. A nemlétező megyei munkástanács nevében összevissza beszélnek felelőtlen egyének, fokozzák a fejetlenséget.
Húsz ügyvédtársával jött be az épületbe, minden telefon mellé leült egy, és megakadályozták, hogy fű, fa, virág utasításokat adhasson, csak úgy, a saját szakállára…
…Az egyik utcasarkon, a Zeneakadémia előtt szépszámú embercsoportnak arról szónokolt valaki, hogy minden ávóst azonnal meg kell gyilkolni. Döbbenten hallgattam, aztán hirtelen megszólaltam: – Emberek, csak egy baj van! Aki mindezt maguknak mondja, szintén egy ávós, méghozzá százados!
Iszonyatos csönd lett, az uszító kis híján elájult az ijedtségtől. Pedig blöfföltem, és ezt nyomban meg is mondtam az ácsorgóknak. – Látják, milyen könnyű egyik pillanatról a másikra megfordítani és fölkorbácsolni az indulatokat? De hát mi értelme ennek? Hogy lehetne utcán igazságot szolgáltatni, miképp lehet egy emberről az utcán kideríteni az igazságot, dühvel, indulatosan…
Tegnap egy szerencsétlen, Freimann nevű gombügynököt tapostak agyon… Értelmes lények miképp követhetnek el ilyen iszonyú bűnöket? Felelőtlen hordószónokok vezetése alatt ártatlan embereket ujjmutogatás alapján legyilkolni, miféle barbár, állati tettek ezek?
De nem ez volt az egyetlen eset. Még négy-öt alkalommal kellett lecsillapítanom a felbőszült, eszüket vesztett embereket.
Dél felé jutottam vissza a megyei tanács épületébe. Az ügyvédek közölték, hogy Diósgyőrben a dolgozók kilencven százaléka megjelent az üzemekben, fegyelmezetten zajlik a sztrájk. Megtudtam, hogy a községekben is megalakultak a helyi munkástanácsok, forradalmi bizottságok. Egyébként a miskolci közlekedés rendben megindult. Az egyik ügyvédtől hallottam, hogy a tanács épületében tartózkodik egy fegyveres csoport, amelyik ávósok, rendőrök felkutatásával foglalkozik, s ők tartják fogva a megyei rendőrkapitánynak, a két nappal azelőtt meglincselt Gáti Gyulának az özvegyét is. Az ügyvéddel megkerestük ezt a nagyon harcias, marcona társaságot. Két vadászkutyájuk is volt. Később tudtam csak meg, hogy a vezetőjük nemrégen szabadult a börtönből. Valamiféle revansszellemet, bosszúvágyat éreztem bennük, és ez nagyon nem tetszett. Az ajtajukon csak jelszóval lehetett belépni, géppisztoly, pisztoly, puskák mindenütt…
Kértem, hozzák elém Gáti Gyula feleségét, akit az ijedtségtől magán kívüli állapotban találtam. Reszketett keze-lába. Magyaráztam a fegyvereseknek, hogy ez a hetedízigleni bosszú nagyon igazságtalan dolog… Ha ők nem tartották igazságosnak, hogy a kulák, a malomtulajdonos gyerekét nem vették fel az egyetemre, hogy különféle hátrányok sújtották, akkor most miért csinálják ezt egy már amúgy is halott rendőrtiszt feleségével… Győzködtem őket, hogy az ilyesminek semmi értelme, hiszen őutána a gyerekeinek, aztán a rokonságnak, majd a rokonság rokonságának kellene következnie…
Aztán bekeményítettem, kijelentettem, hogy akár tetszik nekik, akár nem, Gátiné velem jön. Hümmögtek, de végül hagyták.
Az egyik ügyvéd fogalmazott az asszony számára egy levelet, amelyben nyomatékosan kértem a munkástanácsokat, a járőröket, a bárhol működő forradalmi erőket, hogy ennek az asszonynak, Gáti Gyula feleségének személyi biztonságát garantálják, kíméljék meg mindenféle atrocitástól. Aláírás: Nagy Attila. Mindenféle beosztás vagy titulus nélkül.
Gátinét ezután hazaküldtem a megyei tanács autóján. Nem sejthettem, hogy ez a levél is szerepel majd a vádpontjaim között. Gátiné ugyanis, csupa jóindulatból, jelentkezett és őszintén elmesélte, hogyan hoztam ki a börtönből. Csakhogy a levelemet annak bizonyságaképpen fogták föl, hogy mekkora hatalmam volt az ellenforradalmi folyamatok fölött! Lám, még a meglincselt rendőrfőkapitány özvegyét is meg tudtam menteni!
A délután folyamán beállított hozzám egy nem feltétlenül rokonszenves, sutyorgó, háromtagú társaság. Közölték, hogy a Budapestről visszaérkezett megyei párttitkár vezetésével Diósgyőrben új megyei munkástanács alakul és Földvári Rudolf kifejezett kívánsága, hogy ebben én is vállaljak feladatot. Némi tétovázás után velük mentem. Diósgyőrben mindenféle rejtélyes helyeken vezettek keresztül, már-már konspiratív jellege lett a dolognak.
Próbáltam elhárítani magamtól bármiféle funkciót, főleg a huszonhárom esztendőmre hivatkoztam. Földvári közölte, hogy a népszerűségemre, az emberekkel való bánni tudásomra mindenképp szükség lesz, már meg is van a nekem szánt funkció, én leszek a megyei munkástanács művelődési elnökhelyettese. És hogy már délután be kívánnak jönni Miskolcra, a megyei tanácsra, átvenni a hatalmat.
Ezután nyomban visszamentem, és a tanács épületében lévő mindenféle fegyveres csoportokat tájékoztattam arról, hogy Diósgyőrben új munkástanács alakult, nyugtatni próbáltam őket, attól rettegtem, hogy újabb lövöldözés, fejetlenség, testvérharc lesz a vége… Kértem, tegye félre mindenki az előítéleteit, az elkövetkezendő napokban úgyis tisztázódnak a dolgok, kiderül, hogy az az új munkástanács alkalmas-e a vezetésre…

********

Félelem és reménység váltakozott bennem azokban a napokban. Bizonyos helyzetekben, egyes kiélezett szituációkban éreztem cselekvési kényszert, de azért a lényeget tekintve én mégsem vagyok politikus alkat. Igy hát nem különösebben bántam, amikor Földváriék a megyei munkástanács jó néhány ügyéből kihagytak.
Tartottam attól is, hogy a forradalom zsibvásárában egyszer csak lepuffantanak. Megesett, hogy annak a fegyveres csoportnak a tagjai, akiknek a kezéből Gáti Gyula megyei rendőrfőnök özvegyét kiszabadítottam, rám lőttek. Sőt elterjesztették rólam, hogy a forradalom árulója vagyok… Adódtak zavaros helyzetek…
Például hamar rájöttem, hogy Földvári Rudolf, a megyei munkástanács elnöke szereti a kényelmetlen ügyeket rámlőcsölni. Nem számít a tapasztalatlanságom, huszonhárom esztendőm. 28-án, még Földvári megérkezése előtt, kibocsátottam egy egész megyére szóló felhívást, amiben lényegében alkoholtilalmat hirdettem ki. Földvári a „népgazdasági kárra” tekintettel ezt azonnal vissza kivánta vonni, méghozzá úgy, hogy én írjam alá. Amikor behozták az erről szóló okmányt, széttéptem.
Földvári berohant hozzám és lehordott mindenféle ostoba taknyosnak, sőt még anarchistának is elnevezett. Akkor sem írtam alá, mert nem értettem vele egyet! Még egyáltalán nem szilárdult meg a rend, rengeteg fegyver volt illetéktelen kezekben, még csak az ital hiányzott mindehhez! Irja alá ő, ha annyira akarja, mi köze mindehhez a művelődési elnökhelyettesnek?
Hozzám küldte az egyházak képviselőit is, akik a kötelező hitoktatás bevezetését kérték. Elbeszélgettem a papokkal és elmondtam, hogy a szabad hitoktatással egyetértek, de a kötelezővel nem. Visszalépésnek tartanám. Aki nem akarja a hitoktatást, arra miért kellene rákényszeríteni? Nem írtam alá az erről szóló rendelkezést… Földváriék ismét letoltak. A volt megyei párttitkár kijelentette, hogy a forradalom nagy lépéseinek állok az útjába… Azt hiszem, hogy ezekkel a túlzó lépésekkel próbált meg összehozni magának egy új erkölcsi bázist, ezzel szerette volna elérni, hogy higgyenek a színeváltozásában…
Érkezett Pestről egy küldöttség Nagy Imre engedélyével. Erre hivatkozva meg akarták kezdeni a megyében a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt szervezését. Irásos engedélyt kértek tőlem, hogy a felhívásaikat a borsodi rádióban beolvashassák. Elmondtam, hogy én a pártalakításokat kissé elkapkodott dolognak tartom és ezért nem adok ki ilyen engedélyt. Nem elvi kifogásaim vannak, hanem gyakorlatiak. 48 órája ebben a városban még lincseltek. Nem korteskedésre, hanem összefogásra, a nyugalom, a stabilitás megteremtésére van szükség. Aztán majd meg lehet alakítani a pártokat. De ez most még nem időszerű!
Az egyikük fölhívta Budapestet. Közölte, hogy mindenféle stupid emberek akadályozzák a munkájukat, aztán a kezembe nyomta a kagylót. Valaki bemutatkozott a vonal túlsó végén mint Nagy Imre titkárságának tagja. Keményen letolt, ordítozott velem, hogy milyen jogon szegek meg központi utasításokat, s hogy ez tűrhetetlen anarchia. Nézzem meg a rendelvény hiteles pecsétjeit, aláírásait és engedelmeskedjem. No, a fejembe szaladt a vér, közöltem, hogy Nagy Imre előbb Pesten konszolidálja a helyzetet, utána utasítgasson, s azzal lecsaptam a kagylót…                                 A küldöttség vezetője kijelentette, hogy akkor engedély nélkül olvassák be a borsodi rádióban a felhívásaikat, mire azt blöfföltem, hogy oda az engedélyem nélkül be sem engedik őket. Aztán azt mondták, hogy világgá kürtölik, Nagy Attila személyében a forradalom egyik árulójának jutott hatalom a kezébe…
Végül elodázódott a dolog, letettek a szándékukról, bár elszaladtak Földvárihoz panaszt tenni. Roppant érdekesnek találom, hogy később, a tárgyalásom folyamán a vádpontjaim között ez a bizonyos blöff is szerepelt. Tényként állította egy tanú, hogy a borsodi rádióba az én aláírásom nélkül nem engedtek be senkit, egyetlen sort sem lehetett beolvasni. És ez a rám mért ítéletet is befolyásolta…
November 2-ig lényegében szerveződési, tervezési munka folyt. Többféle cselekvési programot dolgoztak ki például a választásokra vonatkozóan. Miképp lehetne a lakóhelyi közösségek, a munkahelyek érdekeit egy képviseleti rendszerben kifejezésre juttatni, hogyan épülnének egymásra a különböző szintek.
…Egerből érkezett forradalmi küldöttség hozzánk, az együttműködés lehetőségeiről beszélgettünk…
A csehszlovák határról telefonáltak, hogy elfogtak külföldi állampolgárokat, több zsák forradalomellenes röpcédulával, kérdezték, mi legyen a sorsuk. Mondtam, hogy az illetőket küldjék vissza Csehszlovákiába, a propagandaanyagot meg süllyesszék egy raktár mélyére…
Rendszeresen érkeztek hírek a szovjet csapatok mozgásáról, civilek, vasutasok, katonák hívtak bennünket.
Ezzel együtt lényegében béke volt, mindenki fölsóhajtott egy kicsit, végre nem történtek atrocitások.
Mindszenty beszéde olyan hatást váltott ki Miskolcon, hogy azóta is azt mondom, Szocialista Hazáért Érdemérmet kellett volna adni a hercegprímásnak! Sok száz ember, aki semmiféle egyéb befolyásra nem tette volna le a fegyvert, aki harcolt volna az utolsó csepp véréig, meghallván, miket mond, fölháborodottan hazament. – Ezért? Én? Egy percig se harcolok… Persze, majd egy munkás küzd a latifundiumok visszaadásáért, a régi társadalom helyreállításáért…
Miskolcon is láttam köcsögkalapos csendőregyenruhában, avas, dohos illatot maga után húzva megjelenni néhány lökött embert. Csakhogy ezen a munkások, az egyetemisták, a színházi emberek röhögtek, ilyet azokban a napokban ép elmével senki komolyan nem vett…
A hierarchikus, úri világot egy-két zavarodotton kívül senki sem kívánta vissza. Azok a körök, amelyekben én mozogtam, egészen másért küzdöttek, egy tiszta, emberi demokráciáért, az értelmes létezés lehetőségéért…
Jöttek hozzám persze mindenféle kívánságokkal. Szervusz, kérlek! Én annak idején együtt jártam édesapáddal Sárospatakon… Volt nekünk 700 holdunk, ha lennél szíves intézkedni annak a visszaadásáról… A megbolydult helyzetben sokan próbálták a saját érdekeiket is előtérbe tolni, de hát ez mindig így volt. Ilyenkor a személyes indulatok, a revansvágy is felszínre bukkan. Amikor sok tízezer fegyver polgárok kezébe kerül, akkor ezt a fegyvert azokra is ráfordítják, akikre csak személyes okokból haragszanak. A söpredék indulatai is felszínre kerülnek. Hiszen egy átmeneti időszakot éltünk! A régi összeomlott, az új még nem alakulhatott ki, nem épülhetett fel…
November 3-án bementem a megyei tanács épületébe, Földvárival szerettem volna beszélni. Előző nap ugyanis megkeresett néhány pedagógus, hogy az iskolákban egy túlzó tisztogató mozgalom indult, többen el kívánták távolítani azokat a kollégákat, akiknek a házastársa rendőr vagy ávós volt, vagy ők maguk a Szovjetunióban végeztek. Ennek mindenképpen elejét kívántam venni. Földvárit nem találtam, végül kiderült, hogy éppen elnökségi ülést tartanak. Elnökségi ülést? Hiszen én is az elnökség tagja vagyok! Dühösen benyitottam a tanácsterembe, mire hirtelen csend lett. – Mi van itt? – kérdeztem. Földvári leintett. – Nyugodj meg, Attila, éppen az elnökségi tagok új fizetéséről tárgyalunk, a tiédet már megállapítottuk, 6500 forintot fogsz kapni! Nyugodj meg!
Nem akartam hinni a fülemnek. – Ti most valóban erről tanácskoztatok? Mert ha igen, akkor én azonnal lemondok. Nem kivánok veletek együtt dolgozni. Kérem, fogadjátok el a lemondásomat. Ha nem teszitek, akkor most, életemben először, kimegyek a borsodi rádióba és elmesélem, mivel foglalkozik a forradalom megyei vezérkara…
Elfogadták. Visszamentem a színházba, közöltem, hogy november 3-a, délelőtt 11 órától kezdve ismét színész vagyok, vége a politikai pályafutásomnak…”
Ómolnár Miklós: Tizenkét nap, amely… 1956. október 23-november 4. Események, emlékek, dokumentumok. Szabad Tér Kiadó, 1989