…egy sarok formája

…egy utcasaroknak mitől, kitől lesz „formája”, olyan, ami szavakkal jóval kevésbé, ám érzésekkel, hangulatokkal már annál inkább körül- írható. A Sipos László által írt és rendezett Herkules-sarok az Ódry Padláson igen tehetséges, bravúros kísérlet megmutatni a vágyak és óhajok szövevényének egyszerre tápláló és önemésztő dinamikáját, azt, amikor élni, szeretni, alkotni vágynánk,  valamiért  mégis megrekedünk ennél a vágyakozásnál. És bár nem letisztult, kiforrott még teljesen ez az első rendezés alapjául szolgáló szöveg, csalhatatlanul megmutat valamit egy kiradírozhatatlan tehetségből.

Szobrásznövendékei és nézői is vagyunk egyszerre ennek az előadásnak. A padlás-műterem színészekkel együtt teret megtöltő résztvevői ennek a tetőtérnek. Cserna Antal bő nadrágban, behúzott atlétatrikóban magyaráz nekünk formáról, vázról, egy szobor „technikai” születéséről, a segédmunkásokéhoz hasonlítható melóról, ami nélkül nincs alkotás. Mögötte egy zártszelvényekből álló gúla váza, fehér plexi lapokkal fedve, körülötte posztulensek erdeje (látvány: Illés Haibo, Vermes Nóra), balra hátul dobogón zenészek. Zene és agyag, légiesség és térhez ragadtság, mintha e kettő „csatázna” itt, ebben a szobrász műteremben, és persze vágyak, szerelem, ragaszkodni akarás, mankónak használt másik, önmagunk keresése. Mintha ezek gyúratnának most itt egybe, mint modellező agyag, hogy elevenen holt, és holtában, élettelenségében is eleven szobrok jöjjenek-menjenek körülöttünk.

Sipos László szövegében persze ez a „beltartalom” egész könnyed hétköznapisággal van jelen, belegyúrva valami múlt heti közelségű Pygmalion történetbe. A szobrász anyagba merevít egy hőst heroikus mozdulatban, ami aztán köztéri szoborrá lesz. Márfi Márk izeg-mozog ebben a zártszelvény-gúlában, egyszerre tornászik és a kilépést, a túllépést is keresi, hiszen Herkulese ott kényszerül éjjel-nappal létezni, mozdulatlanul a Herkules-sarkon, a puhák, az emberek között.

Szobra mégis szabad szárnyalás, a helyhez kényszerítettség legkisebb érzése nélkül: élvezi, hogy fényképezik, hogy egy lány (Juhász Kitti) beleszeret, naponta simogatja, felmászik rá. Juhász Kitti cserfes huncutsággal, gyermeki komolysággal ragaszkodik ehhez a szoborhoz – egy szobor mint biztos pont, a művészet szépségének magunk körül oly ritkán található biztos pontja. Mindez a tegnapelőtt történt oly könnyed természetességével megmutatva, hogy egy pillanatra se érezni sem konkrét, sem átvitt értelmű didaktikusságot.

Nem, mert az ügyesen megírt szöveg magába olvaszt több ezeréves mitologikust és a köznapit, amiből tizenkettő egy tucat, de úgy, hogy mindent magától érthetődő evidenciaként kezdesz kezelni. Pont úgy, ahogy a kicsi lány nővé cseperedve (Berényi Nóra Blanka) elmegy a szobrot alkotó szobrász műhelyébe, először tanulni, majd három hónap után már feleségeként együtt élni vele ebben a padlás-műterem lakásban. Berényi Nóra Blankában egyszerre csatázik a gyermekded felnőttség és az érett, életének irányt, célt szabni vágyó nő.

Ez a „csatázás”,  birkózás ennek a darabnak egyébként a sajátja: ahogy a kőbe merevített szép és az illékony vágyakozás, pont úgy kergetőzik itt a szereplőkben a komolyság és az infantilis, szórakozottság számba menő gyermetegség. Sipos László rendezése játszik velünk, játszik a megfoghatónak és a megfoghatatlannak a határán táncolással. Csábítás, csábítgatás ez, ahol sem a „csábító”, sem az elcsábítandó nem elég erős, tettre kész, akaratában megszilárdult ahhoz, hogy igazi irányt, tartós, életképes csapást szabjon a történéseknek.

Ám mintha – pedig a konkrét csapás kézzelfoghatóságát óhajtják, vágyják – hagynának egy „kis kaput” annak, hogy egy még jobban vágyott, még kevésbé megfogható belépjen az életükbe, totálisan felborogatva minden addigit. Egy a szobrászt megelőző, középiskolás szerelem (L. Nagy Attila) fiatal vokalistája tűnik fel, felforgatva az addigi tanítvány-szobrász-szerelem házasságot. L. Nagy Attila mindenképpen elkápráztatni, magához vonzani akaró énekese pont azt nem tudja megadni a lánynak, amire vágyik: a támaszt.

Mert ebben a Sipos László írta-rendezte Herkules-sarokban minden szobrászati, látványbeli bizonyossága, belénk sulykoltsága ellenére ez a támasz hiányzik, azaz ezt a támasz nélküliséget dadogja nagyon tehetséges,  bravúros frappánssággal a rendezés. És bár a történetszálak egymást átfedő, a nemzedékeken átívelő hatás érzékeltetésében még nem a legelegánsabb megoldással bírnak, mégis sikerrel körbedadognak valamit már ebben az első rendezésben is, ami a legkevésbé kézzelfogható, ám annál megkerülhetetlenebb: a saját vágyaink, óhajaink megfoghatatlanul is megfogható valóságáról. Egy sarokról, amelynek pont így, pont ettől lesz legfőképp formája.

(2020. január 17.)

Csatádi Gábor