Van ennek értelme?

…bármennyire is annak hat, ez most nem egy egzakt kérdés, legfőképp pedig egzakt válasz nem adható rá. Nem, mert aki gyorsan ad választ, az lemarad, kimarad. Lecsúszik a gondolkodás magának időt kérő „lassúságáról”. Főképp, ha egy mítosz elmeséléséről van szó, hisz Phia Ménard The Mother House-ában Pallasz Athénéként vagy valami ahhoz hasonlóként házat épít. Házat egymagának, mindenkinek, Európának, senkinek – egy előadás, ahol a legkézenfekvőbb dolgok zajlanak, ami egy színpadon végbemehet, mégis egészen elementáris erővel képes ránk hatni, és jelen esetben pont ez a mi óriási szerencsénk.

Ott áll Phia Ménard kissé félrehúzódva a Trafó nagytermének egyik hátsó sarkában, előtte kiteregetett karton sablonok, egyebek. Ebben a hármasban időzünk. Mi szemléljük Phia Ménardot és a karton tengert, ő csupán ez előtte elterülő karton sivatagot. Szemléli, nézegeti, körbejárva megtekinti jobbról is, balról is.

És itt indul a játék, a színházi, a gondolkozásra háruló. Hisz tulajdonképpen túl sok „impulzus” nem ér minket a következő kilencven percben sem. Phia Ménard e karton rengetegben meglátja a házzá alakítható, hajtogatható, celluxszal egymáshoz erősíthető, illesztések mentén felépíthető házat. Ám az impulzus dömping nem kívül, hanem belül ér – a vele együtt haladás sziszifuszi munkájában. Mert pont itt, ettől, ebben a nagytotálban, a Trafó hangár méretű nagytermét betöltő téblábolásban lesz nehezen feledhető, az együttgondolkodásban, drukkolásban magával ragadó ez az egész. Minden végbemegy, holott látszólag  több emberes ház épül kartonból egyetlen nő által.

Phia Ménard törékenynek csöppet sem mondható fizikuma, minden ősi, archetipikus hasonlósága ellenére a mitológiai héroszokkal – mégis vagy pont ettől, ezért oly eltörpülő, maga alá temető, hogy nem lehet nem szurkolni ennek az emberfeletti munkát megszállottsággal  véghez vivő, férfiasan nőies,  androgünre hajazó kis nagy embernek.  A megszállottsága ejt rabul, az, ahogyan fogaival celluxot tépdes, ahogy lándzsáival karton íveket szedeget fel, vagy épp karton falakat támaszt alá. Lázasan, célt nem tévesztve, tántoríthatatlanul épít, mert építeni akar. Nem a feladat magához mérhetően túl nagy, erejét meghaladó voltán töpreng, hanem a megvalósítás egymásból következő, egymásra épülő lépcsőfokain.

Néha kiszaladnánk –  hozzálépve megfogni, megtartani, de nem tesszük, mert tudjuk, odalenne a közös munkánk, ha kézzelfoghatóan beállnánk mi is. Ez a közös munka pont attól közös, hogy ő egymaga cselekszik, miközben mi ezt az ő „egymagaságát” nézzük. Minden látszólagos értelmetlensége ellenére ez az egyetlen életképes munkamegosztás most is. Ő egymaga házat épít, és mi sokan a szemünkkel követjük, és sokszor lélegzet-visszafojtva drukkolunk neki. Mert ebből a drukkolásból lehet most itt a legtöbbet profitálni, megérteni, ha el nem unjuk. A drukkolás most nem csupán a szolidaritás jele, hanem a gondolkodásé, a közös, együttgondolkodásé is. Mit csinál? Minek csinálja? Miért egyedül csinálja mindezt?

Jogos, ám mégis okafogyott, lényegtelen kérdések, lényegtelenek, mert aki játszik, küzd, épít, az nem mérlegel. Annak semmi nem lehet annyira evidensen magától érthetődő racionalitás, hogy azon megfontoltan, minden apró mozzanatot mérlegelően eltöprengjen. Phia Ménard ragaszt, emel, kitámaszt, egybe szeretne építeni valamit, mert hiszi, hogy fontos – 2017-ben az EU kartondoboz házakat küldött Görögországba a menekülteknek. Phia Ménard mégsem feltétlenül ezt szemlélteti, hanem Európának épít házat, mert Európa szorul rá. Van ennek értelme? Hisz a fényhídról elindul az esőztetés, és a majd másfél óra alatt hihetetlen heroikus küzdelmek árán összerakott karton Panteont egészen rövid idő alatt szétmállasztja a víz, a füst, a gőz.

Van ennek értelme? És ahogy nézed a lemondóan ücsörgő, háza elvesztésén bánkódó Phia Ménardot, a kérdő és mindent elmondó tekintetét, egyre inkább azt érzed, hogy van. És nem csupán a csak azért is dacosságának okán, hanem azért, mert rájössz: ha ez, amit itt most, ma este láttál, értelmetlen lenne, akkor lenne igazán minden más is, a legkisebbtől a legnagyobbig értelmetlen.

(2020. január 10.)

Csatádi Gábor