"...ne kapjon most helyet egocentrikus rendezői gondolat!"

Most vasárnap, február 2-án mutatják be a két rendező: Sándor Dániel Máté és Spáh Dávid, illetve egy rendezőpáros: Gryllus Dorka és Soós Attila által rendezett Én, Iphigéniát a Radnóti Tesla Laborban. Gryllus Dorkával és Soós Attilával beszélgettünk ugyanannak az anyagnak a háromféle, mégis hasonló megközelítéséről, a páros rendezés munkamegosztásairól, a téma rendhagyó nyíltságáról, egy anya-lány kapcsolat unikalitásáról, a bulvárt elkerülő határokról és a rendezői egocentrikusságról…

Mit jelent hármotok számára ugyanazt a dolgot azonosan, illetve három teljesen különböző módon látni?

Dorka: A Závada Péter által írt szöveget mi ketten mint rendező páros és még két másik rendező kapta meg. Pont ez most a kísérlet, hogy egyikünk sem tud a másik kettő munkájáról, kvázi három különböző, egymást követő előadást láthatnak majd a nézők.

Egymástól teljesen elszeparálva dolgoztok?

Dorka: Igen, csak mi vagyunk, akik közösen dolgozunk. Eke Angéla ötlete volt ez a sajátos kísérlet, ő és Péter hozták létre a szöveget.

Az alaptörténet ténylegesen megtörtént volta keveredik Závada Péter fikciójával, ahogy ezt az Iphigénia szálat mindebbe beledolgozza. Ez egy teljesen új műfaj, amit tulajdonképpen ők ketten, Angéla és Péter „fejlesztettek ki”.

Attila, rendeztetek már korábban is párban Dorkával?

Nem, ez lesz az első ilyen munkánk, de remélem, hogy nem az utolsó alkalom!

Dorka: Korábban csináltunk már két előadást a Trojka Társulattal, az Anna Kareninát és a Cseresznyéskertet, mindkettőben játszik Angéla is. Nagyon jólesett, amikor Angéla közösen kért fel minket erre az előadásra!
©Szokodi Bea

Milyen érzés ugyanúgy és egyben teljesen másképp nézni ugyanarra az anyagra?

Attila: Otthonos érzés, mert már nem terheli a szokásos közös munka eleji összeszokás időszaka, hiszen ezen már a trojkás közös munkáink során túlestünk.

Hogyan írnátok körül magatok számára azt: dokumítosz?

Dorka: Az alaptörténet ténylegesen megtörtént volta keveredik Závada Péter fikciójával, ahogy ezt az Iphigénia szálat mindebbe beledolgozza. Ez egy teljesen új műfaj, amit tulajdonképpen ők ketten, Angéla és Péter „fejlesztettek ki”.

…ennyi idő után talán már valami közössel is viszonyulni tudunk egy anyaghoz. A jelmezeket inkább én, a zenét Attila látja át jobban, valahogyan békésen kiosztódtak köztünk szép lassan ezek a szerepek.

…és ezt aztán hogyan lehet átszűrni azon a látásmódon, amit a ti kettőtök közös rendezése jelent?

Dorka: Azt érzem, hogy az is a kísérlet része, hogy melyikünk melyik részére koncentrál ennek a komplett élettörténetnek. Engem ebből a történetből az anya-lány viszony ragadott meg. Mi az, ami egy ilyen kapcsolatból továbbvihető, mi az, ami óhatatlanul megváltozik, és mi az, ami minden körülmény ellenére megváltoztathatatlan. Hogyan működik egy ilyen szimbiózis, amilyen az Angéla és az ő édesanyja közötti is.

…ez az anya-lány szimbiózis átvihető a ti kettőtök rendezői szimbiózisára is?

Attila: A mi kettőnk esetében biztosan, mi is ilyesfélét tapasztalunk!

Dorka: Úgy vagyunk mi ketten, hogy létezik kettőnk között „munkamegosztás”: én inkább a tartalomra koncentrálok, Attila a kiváltott hatásra.
©Szokodi Bea

A „hatás” alatt mit értsünk most?

Attila: Meddig képes nézni a néző? Milyen ritmikával bír az, amit néz? Hol vannak az előadás tetőpontjai, meddig „tartanak ki” ezek a tetőpontok?

Dorka: Színészként is inkább belülről építkezem, ezért ebben most az ragad meg, hogy mi az, ami mozgathat belülről egy szereplőt. Attila koreográfusként nagyon jól érzi a ritmust, a váltásokat, azokat az effekteket, amelyek a nézőkre képesek hatni.

Színházat igyekszünk csinálni, nem kihasználva azt, hogy ez Angéla élete maga. A fontos a határok tiszteletben tartása, azaz: ne kapjon most helyet egocentrikus rendezői gondolat!

Attila: Így, párban rendezve a nézői attitűdöt szeretem képviselni, figyelni, hogy az, amit látok, milyen hatást gyakorol rám.

Dorka: Lassan két éve együtt dolgozva nagyjából már tudjuk, hogy melyikünknek mi a maga „asztala” – ennyi idő után talán már valami közössel is viszonyulni tudunk egy anyaghoz. A jelmezeket inkább én, a zenét Attila látja át jobban, valahogyan békésen kiosztódtak köztünk szép lassan ezek a szerepek.

…de gondolom ez nem jelenti azt, hogy ne tudnátok meglepni, inspirálni egymást?

Attila: Semmiképp! Sőt, remélem, a következő évadban is fogjuk folytatni a közös munkát!

Dorka: A tervek között szerepel, hogy szeptemberben a Trojkának fogok majd rendezni egy darabot. Persze a Trojka mindannyiunk számára olyan alkotó közösség, ahol alapvetően majdnem mindent közösen csinálunk.
©Szokodi Bea

Számotokra mi az, ami érdekessé teszi ezt az Én, Iphigéniát?

Dorka: Legfőképp Angéla!

Attila: Nagy öröm részt venni ebben a nagyon személyes dologban, ami mindezeken túl valamiféle határátlépés is. Angéla ebben az előadásban nagyon magasra rakta a lécet, azt hiszem.

Azt érzem, hogy az is a kísérlet része, hogy melyikünk melyik részére koncentrál ennek a komplett élettörténetnek. Engem ebből a történetből az anya-lány viszony ragadott meg. Mi az, ami egy ilyen kapcsolatból továbbvihető, mi az, ami óhatatlanul megváltozik, és mi az, ami minden körülmény ellenére megváltoztathatatlan. Hogyan működik egy ilyen szimbiózis, amilyen az Angéla és az ő édesanyja közötti is.

A személyes élet tere nagy mértékben kihelyeződik a játéktérbe, jól értem?

Dorka: Igen, hiszen ettől lesz doku ez az egész…

Attila: …ugyanakkor mindez nem lehet lényeges, mert ha azzá lenne, bulvárrá válna az egész. És akkor, onnantól kezdve már nem lehetne jó színházi alapanyag. Színházat igyekszünk csinálni, nem kihasználva azt, hogy ez Angéla élete maga. A fontos a határok tiszteletben tartása, azaz: ne kapjon most helyet egocentrikus rendezői gondolat!