Január 13-án, hétfőn, illetve január 14-én, kedden két izgalmas beszélgetésnek lehetett szem- és fültanúja a színház iránt érdeklődő közönség a Katona József Színház százméteres körzetében. Hétfőn a Magyar Színházi Társaság szervezésében indult új beszélgetéssorozat a Fugában „Csináljunk színházat!” címmel, amely több lépésben a mai napig kíván történeti áttekintést nyújtani a színházvezetés kérdéseiről. Az első alkalommal Székely Gábor és Spiró György – mindketten egy ideig a szolnoki színház igazgatói – hozták testközelbe a 70-es és 80-as éveket, valamint a színházigazgatás problémáit az akkor még létező szocializmusban. Kedden pedig a Színházi Kritikusok Céhe szervezett eszmecserét a Három Hollóban a színházkritika kérdéseiről „Ön/kritikusan a kritikáról” címmel.
Székely Gábor és Spiró György Csizmadia Tibor moderátori közreműködésével emlékeztek vissza a Kádár-korszak színházi életére, humoros anekdotákat és elvontabb gondolatfutamokat váltogatva. Spiró György szerint a 60-as évek vége, 70-es évek eleje volt a színész-, illetve a rendezőközpontú színház egyensúlyának ideje, hogy aztán később a súlypont megállíthatatlanul a rendezői színház felé tolódjon el. Abban az időben az írott drámának is nagyobb tisztelete volt, mint manapság: a rendezők úgy gondolták, a drámai szövegben óriási színházi tapasztalat halmozódott fel, ezért sokkal inkább az írott mű feldolgozására koncentráltak, mint egy mai rendező.
A színház és a politikai vezetés viszonya akkor is konfliktusos volt, persze sok tekintetben másként, mint manapság. Így például minden színháznak be kellett adnia egy műsortervet, amelyben patikamérlegen kellett kimérni, hogy mennyi magyar, szovjet és baráti országbeli darab kerüljön műsorra, miközben soha nem lehetett tudni, hogy a Színházi Főosztály mit fog kihúzni – és rendre ki is húzott darabokat, sokat. Az indoklás néha teljesen abszurd volt: Székely Gábor elbeszélése szerint például mikor Kaposváron be akarták mutatni Nyikolaj Erdman Az öngyilkos című darabját, a főosztály az Orosz Irodalmi Akadémiára hivatkozva nem engedélyezte az előadást, mire az akadémiához forduló színház azt kapta válaszul, hogy Erdmannak nincs is ilyen drámája.
A színház természetesen akkoriban is folyamatos pénzszűkében volt, ebben azóta sincs változás, mint ahogy bizonyára elhangzanak az akkorihoz hasonló csörték is. Székely Gábort például, aki körfüggönyt szeretett volna kérni színháza számára, az akkori fenntartó, a tanács illetékes elvtársa azzal szerelte le, hogy választaniuk kell, mire adnak pénzt, vérplazmára vagy körfüggönyre. Ha így teszik fel a kérdést, akkor persze hogy a színház marad alul. Spiró hozzáfűzte, nem ártott, ha az ember értett az elvtársak marxista–leninista tolvajnyelvén: Babarczy László, a kaposvári színház igazgatója például ennek köszönhetően tudott nagy eredményeket elérni teátruma számára.
Az akkor létező szocializmus valósága volt a besúgás is, persze egy idő után már mindenki tudta, kivel kell vigyázni, sőt, olyan eset is adódott, hogy a vamzer maga jelentkezett, hogy bár nem szeretné, de ő fog besúgni, úgyhogy lehetőség szerint ne az ő jelenlétében bírálják a rendszert. Amely azért így is kiszámíthatatlan volt, Spiró György például elmondta, 1980-ban hirtelen az összes magyar szerzőt betiltották – „még Tandorit is, pedig őt a kutya se akarta játszani” –, s mire kiderült volna, hogy mi volt a betiltás oka, már fel is oldották azt. A korszak couleur locale-jához hozzátartozott az éjfélkor a színházi büfében a székely himnuszt éneklő párttitkár, a teljesen elázva a lépcsőn leguruló, majd a színházat beperelő másik színigazgató, a mindig késő, ezért mindig fegyelmit kapó Ascher Tamás, a gyalázatos minőségű művészszállások, valamint a jó fej díszlettervező, aki hogy szobatársa éjjel a házastársi örömöknek hódolhasson, kiment a Tisza-partra aludni, ahol reggel a rendőri közeg ébresztette.
A színházi pályáját Molnár Gál Péter (MGP) unszolására színikritikusként indító Spiró azt is elmondta, a színikritikusság akkoriban kifejezetten jól fizetett, 100 forint járt egy flekkért, úgyhogy aki befutott, annak biztos megélhetést jelentett. Például MGP-nek, a korszak rettegett színikritikusának és – mint később kiderült – besúgójának, akinek a neve a keddi, a színikritikáról szóló beszélgetésen is többször előkerült Mácsai Pálnak köszönhetően. Az Örkény Színház igazgatója mellett még Detre Annamária színművész, pszichológus és Rádai Andrea kritikus válaszolgatott Kovács Natália kérdéseire, bár a show-t kétségkívül az Örkény direktora vitte el.
Fotó: Véner Orsolya
A véresen kegyetlen és a kegyetlenségét kéjesen élvező MGP a beszélgetés során végig összehasonlítási alapnak bizonyult, amikor azt a kérdést feszegették, tud-e bántalmazni a kritika, szabad-e neki, milyen hangvétel megengedett, és milyen nem. Mácsai rögtön a beszélgetés elején rávilágított arra, hogy a kritikus nincs hatalmi helyzetben a színésszel és a rendezővel szemben, ezért a hatalommal való visszaélés lehetősége elviekben nem merülhet fel, habár ettől még a színész megélheti bántásnak a kritikát. Mégpedig minden olyan kritikát, amely a „hódoló rajongás” alatti szinten van, hiszen a hiú művésznek „a csokin kívül minden keserű”. Minden színészben ott lakik az önszeretet, Nárcisz, ezért könnyen megsértődik, ahogy a fiatal Kosztolányi is egy életre megsértődött Adyra, majd ennek halála után gúnyos kritikában számolt le vele.
Az átkossal összevetve a színikritika ma már korántsem úgy él, érvényesül, mint régen, hiszen nem az egymilliós példányszámú Népszabadságban olvassák az emberek MGP dörgedelmeit, hanem kis példányszámú és kis olvasottságú szakmai lapokban és portálokon. A nagy kritikus bölények kora véget ért, a hangsúly a megértő, elemző szövegek irányába tolódott el, és maga a kritika is nyitottabb lett a párbeszédre – valahogy így összegezhetők az elmúlt évtizedek változásai. Mácsai Páltól azt is megtudhattuk, hogy a művészek rendszeresen olvasnak kritikát – legalábbis ők, az Örkényben –, de szinte soha nem fordul elő, hogy egy kritika miatt változtassanak az előadáson. És írhat bármit és bármily hosszasan a kritikus, az alkotó számára csak egy számít: igen vagy nem.
