Törzsi maszkok dáridója

Járvány van, karantén és lezárások, a színházi élet idén másodszor kerül tetszhalott állapotba. A teátrumok gyaníthatóan ebben az évben már nem nyitnak ki, úgyhogy az utolsó színházi estén elmentünk megnézni Pintér Béla legújabb darabját.

Nem könnyű manapság eljutni az UP Újpesti Rendezvénytérbe. Az M3-as metró belvárosi szakaszán pótlóbusz közlekedik, majd a Lehel térnél át kell szállni a már felújított szakaszon járó kocsikra. Kedd este van, másnaptól újra bezár az ország. Az éttermek, kocsmák tele: a jónép még egyszer utoljára kihasználja, hogy összegyűlhet, maszkot levéve ehet-ihat, dorbézolhat. Miközben arra várunk, hogy kiderüljön, pontosan milyen is lesz az élet néhány óra múlva, addig a parlamenti többség beterjeszt egy alkotmánymódosítást és egy választási törvény-módosítást, a miniszterelnök pedig a köztévében bemondja, hogy 50 százalék az esélye annak, hogy összeomlik az egészségügy. (Később ezt pontosította.) És azt is megtudjuk, hogy Soros György a pók a háló közepén.

Hasonló események zajlanak az UP színpadán is. Dr. Kalányos Anna országos tisztifőorvos (Fodor Annamária) és Terézi Asztrid (Takács Géza) rendőr alezredes tartja a Nemzeti Dikh TV-ben az Operatív Törzs sajtótájékoztatóját esetszámokról, halálozásokról, nyunyókákról. Mindenkin maszk, na nem FPP2-es, inkább törzsi. Aztán megérkezik az ország kormányzóelnöke, Köteles Lábán Leonárdó (Pintér Béla), majd külügyére, Jónás János (Adorjáni Bálint), és kiderül, hogy Magyarország is kaphat az orosz vakcinából, ha megtalálják az orosz elnök lányának, nem mellesleg a kormányzóelnök volt feleségének, Sztojka Szvetlánának (Fodor Annamária) a gyilkosát. Ezzel kezdetét veszi a posztmodern, disztópikus, magyar–cigány, kifordított Oidipusz-történet.

Merthogy 2215-ben járunk, mikor egy súlyos járvány miatt a cigányok kerültek többségbe Magyarországon, a kereszténységet felváltotta a Devla-kultusz (a „devla” cigány nyelven Istent jelent), a Mazsihiszt a Macizsihisz, ismét kormányzónk van, és mindenki cigány akcentusban beszél. A Kövér László téren melegbár üzemel, Szijjártó Péter volt az utolsó jelentős külügyminiszter, a nagy dolgok pedig a Nemzeti Dikh TV mellett a Rátóti Zoltán Nemzeti Sportarénában történnek. Megannyi aktuálpolitikai-összekacsintós geg, amilyenekkel Pintér Béla időnként szereti húzogatni a NER-oroszlán bajszát, amivel nincs is baj, ha a bajuszhúzogatás mögött erős és kellően rétegzett tartalom van. Itt azonban a szöveg a legtöbbször megreked egy egyszerű politikai pamflet szintjén, és még az áthallások is túl direktek és túl könnyen dekódolhatók.

Ahogy a szintén  közszolgálati tévében, egy alternatív múlt-jövőben játszódó Kaisers TV Ungarnban szervesülni tudott a jelen közállapotok áthallásos kritikája, nemzeti mítoszaink és héroszaink humoros megjelenítése és a magyar sors ironikusan szívszorító bemutatása, a Vérvörös Törtfehér Méregzöldben épp annyira nem tud mit kezdeni Pintér Béla a maga által földobott magas labdákkal, így végül egy szophoklészibe öltött magyar sorstragédia helyett kabaréegyveleget kapunk, cigányosított Himnusszal, egyházzenei dáridózással, ahol Mága Zinedin (Szabó Zoltán) húzza a talpalávalót, továbbá a magyar történelem cigányosított újraértelmezésével.

Hogy Pintér darabja posztmodern bohózatként mennyire állja meg a helyét, részben ízlés kérdése. Az előadás egyik kritikusa szerint például cigány akcentusban beszéltetni nem cigány szereplőket maga az ízléstelenség, amivel jómagam nem értek egyet, sőt, azt sem tartom problémának, hogy a távoli jövő alapvető társadalmi konfliktusaként éppen a cigány–nem cigány együttélés kérdése kerül górcső alá. A baj sokkal inkább az, hogy a górcső alól csak néhány mérsékelten vicces karakter és az Oidipusz-történet ismertsége miatt egy sok ponton kiszámítható sztori néz vissza ránk.

Hisz miért is ne lenne a cigány–nem cigány együttélés égető probléma, és a demográfiai változásokkal talán egyre nagyobb probléma? A járvány talán már elfeledtette, de kormányzóelnökünk az év elején még a gyöngyöspatai szegregáció ügyében akart „nemzetikonzultálni”. És miért kellene Pintér Bélának hagynia, hogy a „cigánykérdés” tárgyalása Bayer Zsoltok és Toroczkai Lászlók privilégiuma legyen, mikor legkorábban a Szutyokkal bizonyította, hogy igenis lehet árnyaltan és politikailag korrekten, mégis őszintén beszélni a témáról? Talán az utolsó ilyen kísérlet Spiró György szintén disztópikus regénye, a Feleségverseny volt, ahol a jövő Magyarországán cigányok és nem cigányok között polgárháború dúl. Azonban ahogy Spiró 2009-es könyve, úgy Pintér 2020-as darabja is elveszik az öncélú vicceskedésben, így újra nem sikerül érvényesen és művészileg izgalmasan beszélni a problémáról.

Ennek ellenére a Vérvörös Törtfehér Méregzöld mint előadás működik. A társulat megszokott tagjai közül ezúttal hiányzik Thuróczy Szabolcs és Stefanovics Angéla, van viszont Pintér Béla, Enyedi Éva, Roszik Hella, Fodor Annamária, Jankovics Péter és új Pintér-előadásban először Adorjáni Bálint. A zenét ezúttal is Kéménczy Antal szolgáltatja Kerényi Róberttel karöltve, Benedek Mari jelmezei és Gergely-Farnos Lilla maszkjai különleges látványvilágot teremtenek, Bárány Dániel kivetített grafikái és Tamás Gábor díszlete pedig, amelyek önreflektív módon magát az Újpesti Rendezvényteret jelenítik meg, jól betöltik a színpadot. (A vetítés az előző UP-beli Pintér Béla-előadásban, az Anyaszemefényében is fontos szerepet töltött be, ami nem véletlen, hiszen a rendezvénytér színpada kicsit nagyra méretezett egy független társulat előadásához).

A járvány, az Operatív Törzs, a jelenlegi politikai kurzus, a nyalonc egyházak is mind megkapják a magukét, és az is kiderül, hogy a „libernyákozás” visszaüthet, például ugyanúgy lehet „katoliknyákozni” is. Aki politikai frusztrációit akarja lecsapolni, az élvezni fogja ezt a másfél órát. Aki azonban egy új Kaisers TV Ungarnt vagy Titkainkat szeretne látni, annak csalódnia kell. Pedig több volt ebben.

2020. november 10., UP Újpesti Rendezvénytér