"...a végén az ember ráébred, hogy már látta is az Istent" Pótszékfoglaló

Advent, vagy amit akartok…

december 23. Ódor Kristóf

„Jó szél van, és mi meg sem állunk a ház alatti rétig, ahol Queenie éppen a csontját ássa el (és ahol egy év múlva Queenie-t magát fogják elásni). Belegázolunk a derékig érő dús fűbe, kibontjuk a sárkányokat, érezzük, ahogy meg-megránditják a zsinórt, mint az égi halak, úszva fenn a szélben. Süt a nap, jókedvűek vagyunk, lefekszünk a fűbe, majszoljuk a mandarint, és nézzük, hogyan ugrabugrálnak a sárkányaink. Egészen megfeledkezem a harisnyáról meg az ócska pulóverről, olyan boldog vagyok, mintha már meg is nyertük volna a kávé-névadási verseny első díját, az ötvenezer dollárt.

„De nagy szamár vagyok! – kiáltja a barátnőm, és egyszerre olyan nyugtalan lesz, mint az a háziasszony, aki bennfelejtette a kalácsot a sütőben. – Tudod, hogy én hogy képzeltem el az egészet? – kérdezi, de a felismerés hangján, és nem is rám mosolyog, hanem valami másra, énmögém. – Mindig azt képzeltem, hogy az ember beteg lesz, meghal, és akkor látja meg az Istent. És azt képzeltem, hogy az olyan lesz, mint a baptista imaház ablaka: csupa ragyogás, ahogy a nap süt át a színes üvegen, és az ember nem is fogja érezni, hogy jön a sötét. És olyan jó gondolat volt, hogy attól a ragyogástól eloszlik majd minden félelem. De most már akármibe fogadnék, hogy nem így lesz. Hogy a végén az ember ráébred, hogy már látta is az Istent. Hogy amikor a világot látta – és egy kézmozdulatába belefér a felhő, a sárkány, a fű, és Queenie, ahogy rákaparja a földet a csontra –, amikor ezt mind látta, akkor az Istent látta az ember. Én például nyugodtan meg is tudnék halni most, ezzel a képpel a szememben.“
Ez az utolsó karácsony, amit együtt töltünk.
Az élet elválaszt bennünket egymástól. Azok, akik Mindent Jobban Tudnak, azt mondják, hogy nekem katonaiskolában van a helyem. És sorban következnek a nyomorúságos, harsonaszótól harsány kaszárnyák, riadót rikácsoló kietlen sátortáborok. Most már új otthonom van. De az semmit se számít. Az én igazi otthonom ott van, ahol a barátnőm, és én sohase jutok el oda. Ő pedig ott van, ott tesz-vesz a konyhában. Egyedül, Queenie-vel. Aztán egészen egyedül. („Öcsi, kedves – írta szenvedélyes, alig olvasható betűivel –, Jim Macy lova csúnyán megrúgta tegnap szegény Queenie-t. Hála istennek, nem sokat szenvedett szegény. Szép tiszta lepedőbe csavartam, és levittem a gyerekkocsiban Simpsonék rétjére. Most már örökre ott lesz a kedvenc csontjaival…”) Néhány télen még gyümölcskenyeret is süt, egymaga. Nem olyan sokat, mint régen, de néhányat mégis. És persze mindig nekem küldte el „mind közül a legeslegjobbat“. És a levelébe mindig beletesz egy vécépapírba csavart tízcentest: „Menj el a moziba, és meséld el, mit láttál.“ De lassan-lassan kezd összekavarni a másik barátjával, azzal az öcsivel, aki az 1880-as években halt meg. És már nemcsak a tizenharmadikákat tölti az ágyban. És egy novemberi reggelen, kopár, a tél érkezését hirdető reggelen nincs annyi ereje, hogy fölkeljen, hogy fölkiáltson: „Micsoda gyümölcskenyér-csinálásra való nap!“
És amikor ez bekövetkezik, tudok róla. A levél csak megerősíti azt, amit valamilyen titkos csatornán már megéreztem, azt, hogy valami pótolhatatlan részemet veszítettem el, hogy valami megszakadt, elszabadult, mint egy sárkány a zsinórjáról. Most, ezen a decemberi reggelen is, ahogy átvágok az egyetem épületei közt, felnézek az égre. Mintha két elszabadult sárkányt keresnék, két sárkányt, ami úgy száll fel az égbe, mint két szív.”