Demokrácia mint pancsoló

…ahol önfeledten lubickolunk, azt hívén, hogy oázisban nyaralunk. Pedig nem, mert mindez csupán olyan száraz tónak nedves partján döglött béka kuruttyol típusú dolog…olyan igazi, nagy, büdös semmilyen. A Freeszfe Egyesület Bagossy László – Kovács D. Dániel rendezőosztályának Antal Bálint rendezte a MU Színházban Henrik Ibsen A nép ellensége c. darabját gyermeki őszinteségű, nyíltszívű bátorsággal, de mégis magas igényű, finom, érzékeny árnyaltsággal arról a posványról, amit mindközönségesen társadalomnak szokás hívni. Arról, amit mindenki evidens létezőként tart számon (demokrácia), hivatkozik rá, ám talán már a görögöknél is csak egy-két félévig ha létezhetett…

A MU lefóliázott színpadát egy felfújható gyerekmedence, egy pancsoló uralja. Terebélyesen nagy és sekély. Körötte pár szék, ruhafogas (díszlet: Bognár Eszter) – egy kis, norvég fürdővárosban vagyunk máris, ahonnan ide hallik a víz csobogása: minden a legnagyobb idill, ráérősség közepette, derűsen cseverésznek a tóban, pancsolóban dr. Thomas Stockmann, fürdőorvos (Gloviczki Bernát) és felesége, Katrine Stockmann (Cseke Lilla Csenge). Mert végül jó kis hely ez: lett fürdő, jönnek a turisták, tudós létemre biztosítva van a sportállás, a fürdőorvosi,  hisz Peter Stockmann (Béres Bence), Thomas Stockmann bátyja a polgármester, a fürdő felügyelőbizottságának elnöke kijárta.

Antal Bálint Ibsen világát kezdetben úgy nyújtja át nekünk, mint a polgári beteljesült jólét világainak legjobbikát, ahol  a két testvér ráérősen, foghegyre menően már csak arról vitázik, hogy egy tudós megengedheti-e a fizetése mellett azt a luxust, amit egyébként Stockmann fizetése nyilvánvalóan nem engedhetne meg. Gloviczki Bernát Thomasának egyszerre fölényesnek és ésszerűnek ható érvelése költései mellett egyből képesek elénk vetíteni egy olyan polgári gondolkozásmódot, amely talán Ibsen korában is már pont annyi sebből vérzett, mint véreznék ma akár.

A rendezésében, e vihar előtti csendben, a gyermekpancsoló körüli létben szerintem még maga Henrik úr is gyönyörűségét lelné, mert olyan észrevétlenül maró, ám igényes, művészileg pontos iróniába mártatott itt minden, hogy ujjnyalogatásra ösztönöz. Mert ily kevéssel ennyire lényegileg megragadni az 1880-as esztendők világát és aztán ezt a világot 2021-ben tükröztetve tűpontosan megmutatni – csak az ösztönös és igyekvő tehetségeknek sikerül.

Mindeközben pedig úton van egy levél, amit Thomas egyre feszültebben, ingerültebben vár – egy levél a Thomas által a fürdő vizéből vett minta eredményével. Úgy kell ez az eredmény ennek a Stockmann családnak, a városi elöljáróinak és a polgárainak, mint egy falat kenyér. Az, ahogy a világ van, létezik, az mindig zavaró, irritálóan kilógó tényező azok közül a „valóságok” és „tények” közül, ahol mi élni szeretnénk.

Gloviczki Bernát tépelődő, magam sem tudom, hogy mit tegyek, mi lenne jó Thomasa igazi szimbólumává, ikonjává kezd itt nőni ennek az előadásnak, amelynek ez a tépelődés, tépelődni tudás, vagy nem tudás, nem akarás a lényege: tépelődni akarása cseppben a tengerré lesz. Megmutatva, hogy sem a polgár, sem az iparos, sem a gyári munkás, sem a lapkiadó-laptulajdonos, sem az újságíró, de még a fürdő befektetőinek érdekeit védő, ám egy város polgárai által, az ő képviseletükben eljárni hivatott polgármester sem nélkülötheti ezt a tépelődni tudást, akarás, hisz ennélkül nincs, nem lehet söntést, de pláne közösség és a magunk érdekeit szolgáló jó döntést, döntéseket hozni.

Antal Bálint ezt a tépelődést, tépelődni tudást, tépelődni akarást és az egyén önmagáért, a másikért, a közösségért felelősséget vállalni tudó, akaró magatartását, az ibseni dráma dilemmáját egymásra montírozva nagyítja közénk – és ez a nagyítás elemi erejű kérdésfeltevéssé válik.

Ebben a tépelődésben, a finoman nőies, férjünket pórázon tartjuk, érzelmileg zsaroljuk mentalitásban mutat meg Cseke Lilla Csenge Katerine-je valami olyan árnyalt, csak értő és tapasztalt szemnek felismerhető játszmázást, hogy attól egyszerre leszünk lúdbőrösek és a tehetetlenségünktől idegesek, átélve, felismerve, hogy mindenki marionettbábként rángatható kiszolgáltatott – amíg hagyja persze, nyilván.

Na, eme tépelődés – a mit, hogyan jelentessünk meg a fürdőnk egészségre ártalmas voltáról – negatív véglete, a puha testű gerinctelenség amőba módjára közlekedő nyomdatulajdonos, Urbán Richárd Aslaksenje, aki oly higanymozgással alakítja „bárhova tartozását”, hogy az egyszerre  paródiája a jellemtelenségnek, és egyben gyomorforgató is. Bár magunk körül szertenézve a gyomorforgató már lassan hétköznapian életszerű. Pásztor Dániel Hovstat főszerkesztője és Újvári Bors ugyanezen Népújság munkatársa az alakoskodó szervilizmusnak, illetve a lánglelkű igazság szószólójának a kérlelhetetlen követei, akik pontos, koncentráltságában is felszabadult játékkal mutatnak meg abból valami őseredetit, ahogy ez a világ már legalább 1882 óta nem tud, nem akar működni.

Thomas Stockmann egyedül marad, ellenség lesz, mégis azt érezzük, hogy mindenki más az ellenség. Mert itt mindenki az egymásnak és önmagának szajkózott, előre gyártott és kellő alapossággal megrágott véleményt darálja, mint szuverén, felnőtt, gondolkodó, a másikért és saját magáért is felelős egyéni véleményt. Azaz pancsol, csapkodva nagyokat, mint játékaival a fürdőkádban fürdés helyett játszó gügyögő. Ám ők vannak többen, egy gyermekmedencényivel biztosan, így nincs mit tenni: a tépelődni=gondolkodni vs. pancsolni kötélhúzásában mindig a pancsolók fognak triumfálni. Nade, a langyos pisiben pancsolnak…! Na és?

A Freeszfe Egyesület A nép ellensége c. vizsgaelőadása szerelmesen szép, szakmailag magas színvonalú, kreativitásában igen tehetséges, már-már váteszi hitvallás arról, hogy miképpen ámítjuk magunkat a demokrácia díszletei között, szüntelen véget érhetetlenségben. Antal Bálint az ibseni lényeget időtlenségében megragadó, és pont ettől az itt és mostba tökéletesen belehelyező olvasata arról szól, amiről az épp ma hat esztendős színházi portálunk is. Mert a Pótszékfoglaló Ibsennel és a Freeszfe hallgatókkal együtt  ugyanazt hiszi, vallja, és igyekszik tenni is: csak a tépelődés gondolkodásra késztetése avagy a gondolkodás tépelődésre késztetése az, ami minden demokráciának – legyen az akár ellenzéki összefogás, akár lassan tizenkét éve létező autoriátus  – lehet és kell, hogy az alapja ez legyen. Mert a tépelődés gondolkozása és a gondolkozás tépelődése lehet hogy sokak vagy akár önmagunk szemében „ellenséggé” tesz vagy tehet, ám kristálytiszta vizű, egészséges tónak hazudott, langymeleg pisiben pancsolóvá soha.

(2021. október 20.)

Csatádi Gábor