"...csak az tud jó értelemben meglepődni, aki képes figyelni"

November 1-én és 2-án újra láthatjuk a Manna Produkció szeptemberben bemutatott Kereki c. előadását Georgita Máté Dezső rendezésében a Trafóban. Az előadás szereplőivel, Baradlay Viktorral és Szabó Zolával beszélgettünk a találkozások rettenetéről, a sosem tudhatod kétértelműségéről, a találkozásokat kerülni vágyásról, a budapestiekben ott lévő feszültségről, a váratlanul betoppanó látogatók okozta örömről, a blokkoló és „jótékony” prekoncepcióinkról, és azoknak a találkozásokat és az emberi viszonyokat gátolni képes hatásáról, a találkozásoktól félő, azokat kerülő mindennapjainkról és a figyelés, a figyelni tudás forradalmi, a találkozást megújítani képes erejéről…

A találkozásról mi jut eszetekbe elsőre?

Zola: Rettegés! A darabbal kapcsolatban mindenképp.

Viktor: Nekem erről a sosem tudhatod érzése, hangulata ugrik be elsőként. Holott rengeteg prekoncepcióval vértezem, vértezzük fel magunkat, jó előre beskatulyázva a másikat, azt gondolva, hogy első blikkre képes vagy megmondani, ki is az a másik. Legalábbis én sokáig ezt hittem magamról. Aztán rá kellett jönnöm, hogy nem, sosem tudhatod… A darabnak is ez lehet talán az egyik üzenete, hogy igazán sose tudhatod, hogy épp miben van a másik…! Hogy ki is a másik?!

Nem tartom magam egy „ezoterikus” gyereknek, de az energiában, energiákban hiszek, és az is biztos, hogy a sok negatív energia képes összegyűlni…(…)nos, ha ilyen hangulatok, viszonyok közepette belépsz Pestre, akkor egész egyszerűen tapinthatóan érzed ezt a feszültséget…

A „sosem tudhatod”- ról jut eszembe: mit jelent találkozni akkor, amikor eleve nem is akarsz találkozni, sőt: kerülsz is mindenféle találkozást bárkivel?

Viktor: Most költöztem ki vidékre, emberektől távol – egyébként Zola is már régóta vidéken lakik -, és nekem speciel az emberekkel való találkozás már kissé inkább szorongás.

©Szokodi Bea

Zola: Velem is valami nagyon hasonló van…

Viktor: …nehezen tudok beszélgetni, amennyire extrovertált vagyok, legalább annyira introvertált is… Eljutottam már arra a pontra, hogy az emberekkel való találkozás legtöbbször inkább már feszengés. Fura dolog…Ez biztos az én hibám…!

Zola: Nem a te hibád! Ha vidékre költözöl, akkor teljesen más kezd lenni a viszonyulásod egy egész sor dologhoz. Legalábbis én ezt tapasztaltam magamon Nagymaroson.

„Te így nézel ki?” Vajon milyen elképzelés, prekoncepció él az Apában a fiáról, vajon hogyan képzelte el őt azalatt a huszonkét év alatt, amíg nem látta?

Viktor: …de én azért költöztem vidékre, mert amiről beszéltem, már kezdett kialakulni bennem itt a városban. Nem tartom magam egy „ezoterikus” gyereknek, de az energiában, energiákban hiszek, és az is biztos, hogy a sok negatív energia képes összegyűlni… És most, amikor senki, semmi nincsen jól, és elég nagy a sz@r, a belső bizonytalanság, zűrzavar, nos, ha ilyen hangulatok, viszonyok közepette belépsz Pestre, akkor egész egyszerűen tapinthatóan érzed ezt a feszültséget…

…és nem azért, mert paranoiás vagy…. A Kereki Viktorja mit tud kezdeni, tud-e bármit is kezdeni azzal a zavarral, ami akkor keríti hatalmába, mikor egyszer csak megjelenik a nagyapai házban az az Apa, akit ő abszolúte nem várt, akivel semmilyen forgatókönyve szerint nem tervezett?

Viktor: Nem, semmilyen értelemben sem tud azzal a helyzettel mit kezdeni Viktor! Zolával az előadás után pár napra erről ültünk le beszélgetni, hogy hányféleképpen tud egy emberben a zavar, a saját zavara kiteljesedni? Mert sok mindenbe átmehet, kiteljesedhet. Átmehet agresszióba, elutasításba, a kompenzálás valamilyen megnyilvánulásába, átmehet passzivitásba vagy épp tettetésbe…

©Szokodi Bea

Átmehet megnyugvásba, feloldódásba?

Zola: Abban a pillanatban nagyon megnyugtató volna nekem, ha Viktor úgy viselkedne velem, hogy abból magam is békességet, elfogadást, nyitott érdeklődést éreznék a fiamtól, mint Apa. Ez az Apa huszonkét éve vár erre a találkozásra, hiszen a fia, Viktor még épp hogy csak betöltötte az egyéves korát, amikor utoljára találkoztak. De hát mindketten „más információkkal vannak ellátva” egymásról…

Mit tesz az Apa azért, hogy ez a találkozó nyugodt lehessen?

Zola: Az Apa nem tesz érte különösebben semmit, ő belecsöppent ebbe az egészbe csupán, és ott próbál „levegő után kapkodni”, ahol tud.

Ez szinte mindig csak attól a két embertől függ. Adunk-e esélyt egy ilyen találkozásnak? Kapunk-e olyan impulzust, ami egyáltalán nyitottá tehet arra, hogy adjunk esélyt ilyen esetekben.

De az Apa maga idézte elő ezt a „belecsöppenést”, hisz odament, abba a házba…

Zola: Igen, de nem tudta, hogy a fia, Viktor szintén ott lesz…

Viktor: Itt jut a jelentőséghez az, hogy ki mit tud, milyen információi vannak a másikról. Ezek persze meg tudnak változni, ha olyan történések mennek végbe, amelyek a bennünk másokkal szemben élő prekoncepciók ellen hatnak.

Tényleg: lehet-e, kell-e megszabadulni a prekoncepcióinktól?

Zola: Az én első megszólalásaim között mindjárt egy ilyen szerepel: „Te így nézel ki?” Vajon milyen elképzelés, prekoncepció él az Apában a fiáról, vajon hogyan képzelte el őt azalatt a huszonkét év alatt, amíg nem látta? Ezzel a mondattal küzdök, nagyon küzdök…

©Szokodi Bea

Mire lehetnek mégis jók a prekoncepcióink?

Zola: Azok tartanak minket életben…

Viktor: Nagyon bölcsen kell hozzáállnunk ezekhez, és nagyon jól kell kezelnünk őket…!

Hogyan kell a prekoncepciókhoz bölcsen állni? – ezt még nem is hallottam eddig.

Viktor: Úgy, hogy fenntartsd az esélyét annak, hogy a prekoncepcióid nem igazak, nincsen alapjuk, és figyelned kell a belső megérzéseidre, amelyek mindig mélyebbek, elementárisabbak, mint jó pár prekoncepciód, ami téves előfeltevéseken, pontatlan vagy téves megfigyeléseiden alapulhatnak.

Egymás után úgy jött egyszer két ismerősöm is, hogy nem szóltak, hanem egyszer csak arra jártak, és becsöngettek. És olyan boldogság kerített hatalmába, hogy azóta már híresztelem: gyertek, gyertek bármikor, csak ne jelezzétek, csak csöngessetek! Aztán ha nem tudok ajtót nyitni, akkor épp nem tudok, akaratomon kívül.

Zola: Sajnos az én prekoncepcióim…legtöbbszörmindig a negatív tartalmúak…

Tud-e egy prekoncepciókkal ennyire megterhelt találkozás jól végződni?

Zola: Georgita Máté Dezsőnek – aki az előadás rendezője – ez a darabja valós eseményen alapszik, amely egy pozitív kiteljesedésű történet.

Viktor: Ez szinte mindig csak attól a két embertől függ. Adunk-e esélyt egy ilyen találkozásnak? Kapunk-e olyan impulzust, ami egyáltalán nyitottá tehet arra, hogy adjunk esélyt ilyen esetekben.

Zola: Meg tudsz-e nyílni egy másik ember előtt, aki előtt már rég bezárultál.

©Szokodi Bea

Egyáltalán: a találkozásokat tudjuk-e jól, a maguk méltó helyén kezelni? Mintha a spontán találkozások kimentek volna a divatból, nem?

Viktor: Abszolút! Mindenki, még virtuálisan is, telefont nyomkod… Mindenki befelé fordul. Van bennünk, emberekben egy félsz, valami tartózkodás a találkozásoktól… Ha valakivel észreveszitek egymást az utcán, de úgy csináltok, mintha nem, tudod?

Zola: Két éve költöztem ki Nagymarosra, és azt mondom a barátaimnak, hogy ha arra jártok, ne jelentkezzetek be előre, csak csöngessetek be, legyetek szívesek! Ez valami régi vágású… valami spontán…

…igen, lehet így is védekezni a prekoncepciók ellen…

Zola: …nem feltétlen azért, csak azt érzem, hogy muszáj valahogy ellene tenni egy folyamatnak…

Viktor: …vagy csak azt gondolod, hogy te mindig olyan passzban vagy, hogy tudsz annyira nyitott lenni és maradni…?

Zola: De mégse legyek már olyan, aki jó előre felkészül…! Igen, lehet, hogy még épp ki kell teregetnem, de akkor is…

…hogy fenntartsd az esélyét annak, hogy a prekoncepcióid nem igazak, nincsen alapjuk, és figyelned kell a belső megérzéseidre, amelyek mindig mélyebbek, elementárisabbak, mint jó pár prekoncepciód, ami téves előfeltevéseken, pontatlan vagy téves megfigyeléseiden alapulhatnak.

Viktor: Ahány nap van, annyiféle hangulatban vagyunk, és neked is muszáj tenned azért, hogy az a találkozás jól sikerüljön. Engeded, megadod a lehetőségét annak, hogy egy találkozás egy barátoddal, egy idegennel jól süljön el, de azt hiszem, ez munka, amiért tenned kell!

Zola: Egymás után úgy jött egyszer két ismerősöm is, hogy nem szóltak, hanem egyszer csak arra jártak, és becsöngettek. És olyan boldogság kerített hatalmába, hogy azóta már híresztelem: gyertek, gyertek bármikor, csak ne jelezzétek, csak csöngessetek! Aztán ha nem tudok ajtót nyitni, akkor épp nem tudok, akaratomon kívül.

Mi az, amitől számotokra egy spontán vagy egy tervezett találkozás jó lesz, jó lehet?

Viktor: A figyelemtől!

Zola: …mert ebben a figyelemben mindenki ott van, jelen van, akárhányan is találkozunk éppen.

Viktor: Most mondhatnánk, hogy az a jó találkozás, ami meglepetésszerű, de valójában ahhoz is figyelem kell, hisz csak az tud jó értelemben meglepődni, aki képes figyelni. A másikra és önmagára.