"Hová szegezték szemüket a hajdani háromkirályok?" Pótszékfoglaló

Advent, vagy amit akartok…

december 16., csütörtök

“Amint lereszkedik a hamuszín, téli homály a pesti aszfalton, mely vajmi kevés csodával kecsegtet, három igazán csodálatos alak jelenik meg. Az egyik lilás palástot visel, fehér szakállat, bajuszt, vattából, fején aranyfürtös papírkoronát. A másiknak természetes bajusza van, orra nyergén pápaszem, mert rövidlátó. A harmadik arca fekete, olyan fekete és fényes, mint a kisuvickolt bagariabőr cipő.
Előttük két csöpp gyerek hosszú, rojtos gatyában, papírból összenyvezett, kezdetleges Betlehemet visz.
    Semmi kétség, hogy ezek a napkeleti bölcsek: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.
    Látszik, nem idevalók. Ha nem is Arábiából, Perzsából, Antióchiából, de föltétlenül vidékről jöttek, valamelyik közeli városkából, hogy itten vidám karácsonyt köszöntsenek, s elkántálják a szokott versezeteket.
    Holmi facér ripacok lehetnek, éhenkórász cirkuszszolgák, ilyesmik.
    Tájékozatlanul álldogálnak a Duna-parton.
    Hová szegezték szemüket a hajdani háromkirályok? Arra az áldott csillagra, mely feltűnt előttük, s vezette őket tündökletes fénykévéjével a düledező istálóig.
    Hova tekintenek a mágusok e kései utódai? A fényes , előkelő kávéházak, vendéglők ívlámpái felé, melyek biztatóan ragyognak bela az éjszakába.
    Az arab király tanácstalanul hajtja le fejét, mintegy aranykoronája terhe alatt. A perzs király, ki szemüveget hord vaksi szemén, szintén hallgatag és szomorú. A szerecsen király – vállalkozójk és rendezőjük – a legmerészebb.
    Benyit a vendéglőbe.
    Addig a többiek künn várakoznak.
    A két pöttöm gyerek a földre kuporodva gyújtogatja a Betlehem gyertyácskáit.
    Alighogy bekecmerg a szerecsen király a vendéglő forgóajtaján, az előcsarnokban mosolyogva fogja körül öt a ruhatáros, a liftesfiú meg a takarítóasszony. Egy frakkos pincér int, hogy itt nem lehet.
   Kijön a szerecsen király. Tagadólag rázza a fejét. Királytársai ezt nyomban megértik. Odébbállnak. A gyerekek elfújják a gyertycsácskáikat.
   Mennek-mendegélnek tovább.

   Egymás után kopogtatnak vendéglők, kávéházak ajtaján. Mindenütt ugyanazt a választ kapják, mintha az emberek összebeszéltek volna ellenük. A gyertyácskák meggyulladnak, kialusznak. Órák múlva a külváros sötét utcáin ténferegnek.
   Itt a lámpák kevésbé fényesek. De az emberek valamivel nyájasabbak.
   Beengedik őket, hogy örömet hírdessenek. Vetnek is nekik pár fillért, ki mennyit tud.
   Éjfél után egy kiskocsma vörössel terített asztalánál maguk is letelepszenek.
   Előbb megszámlálják, mennyi pénz gyűlt össze. Csak azután rendelik meg a vacsorájukat.
   Az arab király kispörköltet hozat, s egy pohár sört. Fehér szakálla piros lesz a paprikás zsírtól, sárga a sör levétől.
   A perzsa király virslit eszik tormával. Rágyújt egy portorikra.
   A gyerekek sós kiflit kapnak. Amikor elmajszolták, leheverednek a lócára. Nagyon álmosak, fáradtak.Tüstént elsszenderednek.
   A három királyi felség egy szót se szól. Melegszenek, tűnődnek, gondjaikba süppednek.
   Az arab király köhög. A perzsa király az orrát fújja trombitálva, tüszköl is. Mindketten meghültek. A szerecsen király csak sóhajt, sóhajt.
   Végül ő fizet.
   Utána még egyet sóhajt.
   Bizony rosszul megy a bolt. Nem sok jóra van kilátás. Komoran mered maga elé.
   Arca sötét, mint az éj.”