Kell-e nekünk a valóság?

….akarunk-e, tudunk-e vele bármit is kezdeni?  És egyáltalán kinek mi, milyen is a valóság? Mindenesetre szembejön velünk, szembe- találkozunk vele, ha szeretnénk, ha van kedvünk hozzá, ha nem.  A Szabó Réka alapította, vezette Tünet Együttes A tünetegyüttes – reality a pincében-jével még inkább tünetté vált – a sajátjává és a mienkévé. Egy interaktívnak látszó, ám nagyon is klasszikus előadás arról, ami van, azaz ami nincs a színházi világunkban. Előadás, amivel igencsak jó lenne kezdeni valamit, merthogy magunkkal is kell(ene) – és nem csak e konkrét darab kapcsán – kezdeni valamit saját és közösségi, jól felfogott érdekünkben!

A Trafó Klubjának falán körbe-körbe kiállítás, tárlat ’89-től indulva a Tünetegyüttes kapcsán mindarról, ami a rendszerváltás, változtatás óta a kultúrában, táncművészetben, kultúrafinanszírozásban zajlik idehaza. Szabó Réka, Szász Dániel és Gőz István, a három alapító-törzstag vezet minket körbe, három csoportban, pontról pontra ugrálva. Ez az „araszolás”, lépegetés időt enged újraélni, vagy épp megérteni mindezt  annak, aki jóval később született, mint ’89. Megérteni azt,  amiben élünk. Időutazás, már-már ismeretlen messzeségbe, azokba az évekbe, amikor még a kultúra alakítása, formálása (több)kézen-közön, némi túlzással szólva: „demokratikusan” artikulálódott.

Mert Szabó Réka és Társulata a maga tizenöt évnyi létezésével abban a tágabban vett harminc évben nyer értelmet, értelmezhetőséget, amiben ’89 óta élünk, vagy azt hisszük, hogy élünk. És ez döntően fontos, hisz az egész előadás erre épít, ebből kíván meríteni, táplálkozni: milyen is az a Magyarország, ahol társulatok léteznek, szeretnének létezni, független társulatok alakulnak, szabadon fuldoklók, azaz: szabadúszók próbálnak létezni, alkotni, kultúrát teremteni, művészet által önmagukat, a világot felmutatni, és reflektálni mindarra, amiben élünk, mozgunk vagyunk, ha akarjuk, ha nem.

Mintegy összezárva egymással a kultúrában, a mi magyar kultúránkban, amit persze sikeresen, jól, tapsolásra méltóan pazarul és profi módon megosztottak – hisz ha alkotói, tenni akaró, vágyó tehetség nincs, akkor hát megosztásra gyúró lobbizás legyen helyette.

Ez az egész Reality a pincében egyszerre interaktív és a legklasszikusabb értelemben vett előadás. Szabó Réka, Gőz István és Szász Dániel mesél és mesél 2004-es társulati indulásról, szívműtétről, családalapításról, belső, társulati válságokról.  És mi mégis mindeközben nem ezt vagy nem csak ezt látjuk. Látjuk önmagunkat, akik ezek alatt az évek alatt a Tünetegyüttes előadásaira jártunk, zarándokoltunk, mert éreztük, tudtuk és vágytuk, hogy olyat és úgy lássunk a kortárstánc és a független, ha tetszik, alternatív színház mezsgyéjén, amit eddig idehaza nem nagyon mertek még mások megvalósítani, megfogalmazni. Talán mert az új, az eddig még be nem járatott az borzongatóan nem biztos, hogy a közönség kegyeit, látogatását stabilan elnyeri.

De nincsen „stabil”, csak munka, munka és munka, na, és persze pályázás, pályázás működési támogatástól működési támogatásig, számlahegyek könyvelése, állandó adminisztrálgatás  a végsőkig elbürokratizált művészeti szektorban, hisz az a „valóság”, oda, abba kell mindenkit lábánál fogva, rángatva le- és visszacibálni, nehogy már a lila ködökben lubickolni szerető és vágyó alkotóink az önkifejezés és önmegmutatás, világértelmezés nirvánájában nekünk, értünk, helyettünk fel tudjanak oldódni – ez valami sport lenne, igaz is, valami semmi ágán létezés magában levés lenne, amit egy jól, olajozottan működő állam apparátus nem engedhet meg – hova is vezetne ez?

Papp Éva Tünet-adminisztrátorként a maga egyre gyorsuló, erőteljesebben pulzáló munkavégzésének bemutatása közben olyan fordulatszámig srófol, túrázik föl, hogy attól olyan ámulatot és lélegzet visszafojtást kiváltó döbbenetbe esünk, hogy csak a spontán, előadás közbeni tapsunkkal tudjuk mindezt kifejezni.

Igen, mert ez A tünetegyüttes – reality a pincében oly szétválaszthatatlan keveréke a valóság és az alkotás, az interaktivitás és a klasszikus befogadói színház együtt- állásának, együttlétének, hogy sokáig nem  kapunk levegőt sem. De ez jó, mert azt csak a polgári színházban tudjuk büntetlenül megtenni, hogy előadás végeztével a pirosra tapsolt tenyerünkkel felállunk székünkből, elsimítgatjuk ruhánk ráncait, és a másik mögött tyúklépésekben haladva tartunk a kabátunk felé a ruhatárba.

Szabó Rékáék önmagukhoz, önmagukkal hívnak. Oda, abba a valóságba, amely egyszerre, egy időben valóságteremtés, valóságalkotás is. Olyan, amelyben kultúra, élhető élet és művészet teremtődik, hisz ezek nélkül semmi sincs. Még valóság se – és vajon ezt akarjuk, kellene ez nekünk?

(2021. december 1.)

Csatádi Gábor