…ami persze nem baj, ha pont ez a cél. Az viszont már nagyobb gond, ha valami munkafázisban, alakulófélben lévőt gondolunk teljesnek, hisz ami instant, az csupán alapanyag, az összetevők egy helyre gereblyézése. Ám lehet, hogy néha csak ennyi a cél? Varsányi Péter Népmesebeavató.333 c. innovatív, impulzusokat bőven adó színházi kísérlete egészen sajátosan járja körül a népmesék jelentette színházi alapanyagot, ami egyfelől az új utak keresésének szempontjából igen progresszív, másfelől viszont színházi előadásnak igen kevés.
Bár lehet, hogy nem is annak szánják, szánták. A Trafó Klub terének közepén fehér linóleum, annak közepén pedig egy jó méter átmérőjű fekete kör. Körbeüljük ezt a megfoghatóan megfoghatatlan territóriumot, ahol Juhász Gabriella, Kovács Domonkos és Sipos György piros esőkabátban, döntött derékkal egészen a földig hajolva táncolják, mozogják körbe ezt a feketeséget, ami lehet kút, verem, barlangnyílás, tátongó mélység, amely előtt megtorpanva hezitálunk.
©Ofner Gergely
Vonz és taszít egyszerre ez az ismeretlen feketeség, ami előtt rituális táncot imitálva a lelógatott, a piros esőkabát csajkájával borított fejek szinte révületben mozognak. Ígéretesen elvadult, megfoghatatlan kezdet. Az, mert egészen szabad utat ad bármiféle értelmezésnek egészen lekötve figyelmünket. Azt, amely nyughatatlanul kérdezgeti: mi is ez, minek is lássam, avagy mire is gondoljak most?
Aztán színre lép a rendező, és hosszasan, egészen könnyed, átkötő stílusban beszélni kezd a beavatásról, a népmesék osztályozásáról és arról, hogy miért is a legismertebb, legadekvátabb mesét, a Piroska és a farkast választották az élveboncolás tárgyául az előadásukhoz. Értem, érzem ezt a jószándékú, informatív, egészen a saját szárnyaira venni képes narrálást, csak amolyan csizma az asztalon stílusban hat. Minden dramaturgiai jól felépítettsége, szerkesztettsége ellenére. Azaz: jól érezhető, hogy a bevezetőnek szánt mondatok tulajdonképpen színpadképes szöveggé alakított ál-narratív szövegek, mégis megtörik az előadás ívét – már ha klasszikus értelemben van, kell neki olyannak lennie.
©Ofner Gergely
Amikor viszont Juhász Gabriella – kezében egy egész gallyköteggel- a fehér meseföldön körbejárva elkezdi mesélni Piroska és a Farkas XIV. századi francia változatát, jól kiszámított helyein a szövegnek újból és újból lepottyantva egy-egy gallyat, akkor érezzük, hogy valóban „színházzá”, beavatássá kezd válni az ő és a mi jelenlétünk is – részesedünk, részesülünk belőle. A gallyakból ösvény, az egymás után gyűrűző mondatokból történet-labirintus lesz, amit hallgatva ösztönösen máris magunkra kezdünk vonatkoztatni, keresve saját helyünket benne.
Majd mind a három időközben piros esőkabátjától megvált, nemrég még földig hajló alkotó belekezd a saját meséjébe. A saját, archetipizált Piroska-történetébe. Kovács Domonkos a társkereső applikációk erdejébe és farkasai közé kanyarogtat minket, úgy, hogy lehetetlen nem totálisan magunkra venni, nem lehet nem magunkra ismerni benne. Egyszerre vagy Piroska is, a Farkas is, miközben hallgatod – elevenebbé válik így ebben a mélylélektani párhuzamos történet azonosságban ez a hatszáz éves mese, mint bármikor.
Sipos György a minden elnyelni képes, ám szülei által e kúttól eltiltott kisgyereke, akit egyszerre vonz és megrémít ez a sötét, kiúttalan mélység, mindent elnyelni kész, ismeretlen feketeség, még jobban képes ennek az alapmesének az egyre sokasodó mélyrétegeit megmutatni, hisz játszik a testével, a másik két alkotó és persze a mi figyelmünkkel is. Ez a játék keresetlenül őszinte, az elementaritás hatni képes erejéig lecsupaszított és merész. Ez is beavatás, színház, ahogy lennie kell, nem is tudna más lenni.
©Ofner Gergely
Ám ebben a Népmesebeavató.333-ban ezek a pillanatok igen rövid ideig tudnak csak hatni, mert mindig megszakítja a már említett, ál-narratívnak maszkírozott rendezői mondatáradat. Amit értek. Ahogy azt is, hogy mindez egy jól felépített, munkabemutatónak szándékosan álcázott előadás kíván lenni, élve az így kiváltott elidegenítésben rejlő gondolatébresztés tagadhatatlan erejével. Azonban az is pont ilyen alapvetés, hogy a színjátszás, a színjáték önmagában véve is átlényegítő beavatás tud lenni – ha teret hagynak, engednek neki. Másfél órába csomagolt húszpercnyi színház azonban, bármilyen progresszív, újszerű is legyen az igyekezet, nem tud az lenni. Maximum bevezetés beavatás helyett.
(2022. november 9.)
Csatádi Gábor
