Ki a sztár?

…akit annak kiáltanak ki? Akit aléltan hallgatunk, napi okosságait öntjük magunkba a közösségi oldalak felületeiről, mint a cukrot? Avagy mindegy is ma már, a fő, hogy mindaz, amit mond és tesz, szedáljon, hogy addig se kelljen észrevennünk azt, ami bennünk, körülöttünk van? Tim Rice – Andrew Lloyd Webber Jézus Krisztus szupersztárját Szabó Máté gondolta újra a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán egészen közvetlen közelségbe hozva azt a világot, benne, vele együtt az evangéliumi történetet, amely jobban körbevesz manapság minket, mint a bőrünk. Ám ez a közelivé tétel semmilyen szempontból nem felhőtlen…

Holott manapság minden annak látszik, vagy bármilyen is, felhőtlennek illik látni. Akkor is, ha az épp hatalmas, gördíthető ládákkal telezsúfolt, sötétségen át csak alig derengő vagy kívülről éles reflektorfénnyel pásztázott,  felénk igen erősen lejtő tér, mint Horesnyi Balázs színpadképe, ami tényleg pont olyan mai, mint az életünk – minden értelemben. Ebben a valójában nagyon is hézagos, mondhatnánk bátran akár üreset is,  zsúfoltságban lép felénk fehér, feltűrt ujjú ingben, fehér bermudában Jézus (Börcsök Olivér).

Jön, megy, teszi, tenné a dolgát, mint megváltó a háromévnyi működésének első hónapjaiban, és mindenki örül neki, látszólag. Börcsök Olivér Jézusa, félhosszú hajával kicsit olyan itt a rockopera első részében, mint akit kizökkentett az idő, mint aki maga se tudja, hogy miért került a tömegéljenzés középpontjába. Igazi antisztár, aki csak önmaga szeretne leni, megosztani másokkal, ami benne rejlik, ám a tömeg mindig mást kíván: királlyá tenni valakit saját feje fölé, akit aztán lehet csodálni, követni, hisz addig sem kell önmagunkkal lenni, vagy legalábbis ezt az ömagunkkal létet megkísérelni.

És ez a tömeg, amelyet a Miskolci Balett tánckara hoz közénk, igazán tesz azért, hogy valóban delejezően hipnotikusnak érezzük eme tömeg egyéniséget önmagában feloldó hatását (koreográfia: Kováts Gergely Csanád). Egyetlen hibája ennek a koreográfiának, hogy nem dönti el, a balettkar mozgásának ritmusa szabja-e meg az előadás egészének ritmusát, vagy az előadás ritmusa határozza meg a balettkar koreográfijának az ütemét.

E kétféle ritmus teljesen hektikusan adja egymásnak a stafétát, ami nem is lenne baj, ám az, hogy ezt minden kontúros cezúra nélkül teszi, igen zilálttá, csapzottá változtatja az egész produkciót – szándékai ellenére. Olyanná, mintha egymással párhuzamos, egymás mögötti síkokon mozgatnánk figurákat paralel.

Pedig itt a mozgásnak, mozdulásnak kulcsszerepet szánt a rendezés. Szabó Máté olvasatában a mozgás, a mozdulás: reagálás, viszonyulás. Szimpatizálás vagy elutasítás. A mozgásban masszává sűrűsödik az egyén, s ez a massza alkotja azt a tömeget, amely először királlyá tesz, majd szegez és keresztre feszít. Ahogy olvasatában is: a kereszt számtalan kis téglatestből gyűlik egyetlen nagy bitófává, amelynek minden egyes téglatest-darabjába, ki-ki maga veri lélekszakadva a saját, megfeszítettnek szánt szögét.

Emeljünk sztárokat, celebeket magunk fölé, hogy aztán magunk helyett őket lehessen megfeszíteni. Avagy másként megfogalmazva: pontosan ugyanúgy működésképtelen ez az emberi társadalom struktúráját tekintve, mint kétezer éve. Jézust vagy sztárt, celebet, influenszert lehet, csak magunkat meg ne kelljen semmisíteni. Ne is, hisz akkor  valami új minőség támadhatna bennünk, körülöttünk életre.

De erre esély sincs, mert a mai Júdás (Polák Ferenc) még idő előtt elráncigálná, letérítené, felelősségre vonná Jézust, hogyan  is meri azt és úgy tenni, amit és ahogyan tesz. Polák Ferenc Júdása tőrőlmetszett, ám minden hátsó szándék nélküli akarnok. Amolyan menedzser típus, aki egyből jelzi, bombázza figyelmeztetéseivel a főnökét, ha a piár kezd szerinte nem jó irányt venni. Árulása nem Kajafás (Kincses Károly) csoportja felé végzetes, még csak nem is Jézus iránt, hanem önmagára nézve. Júdása  zsákutcába jutott, ám azt felismerni nem akaró önvalónk nagyon is kompakt, igazán instant megmutatása.

Az viszont kár, hogy a zenei alapot igen nagy hangerővel „bömböltetik”, holott a társulat szinte majd mindegyik tagja igazán a maximumot hozza, hozná ki énekhangjából, ha ezt az őt kísérő zenei alap hangerejénél fogva hagyná. És ez nem a ki hol ül akusztikai differenciálatlansága, hanem a részletekre is figyelemmel levő belső, külső igényességé.

A Miskolci Nemzeti Színház Jézus Krisztus szupersztárja azonban ennek ellenére is emlékezetes marad, mert bár Börcsök Olivér Jézusának fehér ruhája lesz vértől ázott, mégis, ennek ellenére is mi, az őt megfeszítők, semmisülünk meg. És jó esetben: a bennünk mindig valakit sztárrá tevő igyekezetünk.

(2022. október 21.)

Csatádi Gábor