Advent, vagy amit akartok…
december 22., csütörtök Sardar Tagirovsky Kievből
A karácsonyfás ember
Búbosodott a tej a tűzön, mikor bejött a virradati kékség. Míg apám szénát rakott a jászlakba, anyám pedig társalgott a kismalacokkal, megszöktem az ágyból. Megúntam a lovaglást a tarajos vánkos-csikón, elindultam a hóban mezítláb, egyszál ingben.Talpam nyoma nem volt nagyobb a babérlevélnél. Nem fáztam. Lépegettem elszántan a
falu iránt. Rókák ugattak a dombon, a dögtemetőnél. És távol égtek még a Bakony zsiványszemei. És tele volt harangszóval a világ.
Jött szembe velem egy megviselt katonaköpeny a Világháborúból.
Sovány ember köhögött benne s hirtelenül tétova lett. Lehet, a Kisjézust vélte sétálni a havon, hiszen a
világító templomban őérte zengtek éppen. Közelebb érve rámismert az ember, leguggolt
elém, kitárta a karját: Hová iparkodsz, Zászló? A kovácshoz, mondtam. Erre kigombolta
köpenyét, engem pedig belülre gombolt, átlőtt, sorvadásos tüdeje fölé, a kisbaltához, mert az volt a belsőzsebében. Hörgésben, fujtatásban, szívdobogásban így vitt hazáig, az ágyba.
Később az ablakból láttam a ziháló embert, jött az erdőből, hóna alatt jókora borókafenyővel, mintha zöld lovon lovagolna a hóesésben.
Ma úgy látom a hóban, szájjal aggatja vére szalagjait örökzöld lovára, mert a halálba
akkor indult. Én pedig igazán akkor születtem, mert akkor léptem először pajzs nélkül a télbe.
Nagy Lajos
