„Ketten maradnak: a nyomorúság és az irgalom”

…és ez a kettő pont elég ahhoz, hogy társra leljünk. Társra ott, azzal, aki egyszerre méltó és méltatlan is társnak. Elcsábulunk, de talán mégsem csábíttattunk el – jó esetben… Az Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev gyűjtötte orosz népmese nyomán Charles-Ferdinand Ramuz és Igor Sztravinszky szerezte művet, A katona történetét (L’Histoire du soldat) Hársing Hilda adaptációja nyomán Gardenö Klaudia rendezte a Trafóban különös, víziószerű, szövevényes mesévé, ami oly valóságos a maga példabeszédszerűségében, hogy minden érzékszervünk megnyílik és elámul. És ez jól is van, mert e tömény, művészi érzékenységgel és vaskos érzékletességgel megmutatott orosz mese-, és „kamaraopera”-olvasat így képes a legelemibb erővel hatni. És mi csak nézzük, nézzük megdelejezetten, és titkon drukkolunk, hogy minél később érjen véget…

Fény árad be a nagyterem hátulján a színpadra nyíló ajtón, és mi is elvakulunk, még akkor is, ha csak az elvakulás érzékeltetése mindez. Azaz: át kell állítani szemünket, érzékeinket, hogy értsük, éljük, megértsük azt, ami ebben az „olvasva, játszva és táncolva” nekünk átnyújtott, eredetileg „kamaraperának” íródott, ám „kamaraoperaként” sosem előadott orosz népmesének a legelevenebb mesevalósága.

Üres a tér, csak a bal hátsó sarokban játszó Budapest Sound Collective zenekar „állandó díszlete” e térnek, és csak ez az ottlét az, ami fixen adott ebben a Trafó nagyteremnyi térségben, ahova Bartha Bendegúz Katonája belép. Ahogy és ahová belép, az maga a leghétköznapibb egyszerűség és a leginkább magától érthetődő  varázslat egyszerre. Pont azért, mert Katonája egyszerre van itt és odaát. A már és még élőhalottságában eleven. Minden még élő és már a múltban elesett katonának az ősképe, archetípusa Bartha Bendegúz. Bizonytalan bizonyosság sugárzik lépteiből, szikár letisztultságában mozdul, lépdel, inogva is stabil e térben.

A mese mozgalmas terében, amely egyszerre lesz hang, zene, szöveg és kortárs tánc egymástól szétszálazhatatlan szőttese. Olyan, melyben a mesélés magába szippantó elemi erejével kel életre Joseph története, amit most Lestyán Attila, Hrisztov Toma, Hevesi László és L. Nagy Attila mondanak, mozognak el, az eredeti „kamaraopera” egyetlen mesélőjét négy narrátorra bővítve így.

Lisztfoltos ruházatukban mint oltottmésszel leöntött, tömegsírban már az elföldelésükre várók járják azt az egy dobbanásra járó, letisztultságában pontos, arányaival az igényességet megcélzó és azt folyamatosan meg is találó, tartó koreográfiát – Widder Kristóf koreográfusként ismét a teljes önmagát adta hozzá mindehhez -, ami messzire repít. Messzire, az „innenin” túl, az „ottanig”, az emberi lélek és a mesék mindent magába foglaló őstudásáig.

És pont ez a „megsokasítás” az egyik frappáns ötlet, mely a népmesei világ végeérhetetlen burjánzását autentikus keresetlenségben nekünk tovább- adja, amely miatt ez a példázatszerű történet az Ördöggel (Mácsai Pál) és a történet egyik középpontjában Joseph-fel és a hegedűjével egyszeriben megszámlálhatatlan szólamok összességeként hat ránk Gardenö Klaudia rendezésében.

Bőség és a minőség finomságából, érzékenységéből eredő játék ez, nem lehet kívül maradni, nem belevonódni.

Mindig más és másképp, más mozdulattal, hangtónussal, intenzitással, hevülettel mesél. Sokszor tényleges fizikalitásában is vállukra véve, cipelve, bábként mozgatva Bartha Bendegúz Jopseph-ét. Az az érzésed sokszor, hogy nem is egyetlen Katona, hanem egyszerre mindjárt öt az, aki ebben a történetben jelen van.

Hevesi László szilaj felboríthatatlansággal mesél, szökell, éreztetve, hogy hiába éri az egyik lehetetlenebbnél lehetetlenebb kaland a másik után Katonánkat, a mi Joseph-ünk személyisége, bár az emberi lélek beavatásának mély bugyrait járja, mégsem őrlődik fel, forgácsolódik szét. Katonánk, mint ama ólomból készült „társa”, az eleven halottság és a halott elevenség határán járva kötéltáncát, az Ördöggel szemben sem marad, nem lesz sosem totálisan megsemmisített, eltiporható.

Mert ebben az olvasatban nem a jó és a rossz csatázik, hanem a Katona és az Ördög egymásrautaltsága, egymás nélkül létezni nem tudása száll, mozog, hangzik messzire, hogy értsük, éljük: a végletek is mindig mi magunk vagyunk. A rossz nem rajtunk kívül, hanem magunkon belül található, és annak a „legyőzése” mindig a magunkban vagy épp a másikban felfedezett nem szeretettel való „összebarátkozás. Összebarátkozása az élőnek a már elhunyttal, a saját okosnak gondolt önmagunk össszebarátkozása a rászedhető énünkkel – mert a”jó” és a „rossz” is mi vagyunk…- ha tetszik ez nekünk, ha nem.

Pont úgy, ahogy Hrisztov Toma mindig, újból és újból talpra szökkenni kész, ismét megújult lendülettel mesélni tudó „narrátor katonájában” is ott pulzál az a levadászhatatlan, minden fondorlatos csellel szemben a lelkében ellenállni képes hős, akit sem ördög, sem ember kétvállra fektetni nem tud.

L. Nagy Attila csillogó szemű, markáns, határozott, kimértségük által beszédes mozdulatokkal a másik elbeszélő katonatárstól átvett történetmondása is olyan, hogy őt nézve egyszerre lesz „végtelen történetté”, egyetlen óriás jelenetté és gyorsvonat ablakából látott, sebesen változó, alakuló vízióvá ez az orosz alapanyag.

Ezt pedig Lestyán Attila hórihorgas, tűzrőlpattant narrátor-katonája tágítja, szélesíti, színesíti égészen „hatalmassá” úgy, hogy ebben a hatalmasságban tűpontosan észreveszed, meglátod a népmesei hősök teljesen kiszolgáltatott jelentéktelenjeiben szunnyadó, mindenre mintát, példát és mindenhez erőt, kitartást, állhatatosságot meg- és felmutató legyőzhetetlenjét.

Ám mindez a katonás küzdeni akarás, tántoríthatatlanul jegyeséhez, szerelméhez, hegedűjéhez vágyás nem lenne igazán hangsúlyos, karakteres, ha az ellenfél, az Ördög mindezekhez nem lenne minden mozdulatban, rezdülésben méltó, egyenrangú játszótársa Bartha Bendegúz Joseph-ének.

Mácsai Pál olyan képlékeny gyurmatestűséggel, a gyerekes mézesmázosságtól a hadseregparancsnok dörgedelmes szigorúságáig járja – és lakja be ezt a minden hájjal megkent, egykönnyen sosem lerázható Ördögöt, hogy az valóban beteljesíti, csúcsra járatja a nagy tehetségekhez méltó keresetlen egyszerűséggel ezt a figurát.

Mácsai Pált ritkán látni ennyire önfeledt magától érthetőséggel, felszabadult, ujjongó gyermekséggel játszani, létezni a játéktérben – ám ha ilyen pillanataiban – mint ahogy most is – látod, akkor nehezen feleded, mert szinte utánozhatatlanul őseredeti.

És ehhez az őseredetiséghez simulnak, ezt emelik ki, erősítik lüktetni képes mesevalósággá Palya Gábor Dávid bábjai, hogy azt érzed: A katona történetét ezek nélkül vétek lenne bárhol, bármikor előadni, mert nélkülük sokkal kevesebbet lehetne érteni, érezni és élni a „kamaraoperából”, mint velük.

Pontosan ilyen elválaszthatatlanul az egész része itt, ebben a Gardenö Klaudia rendezte „kamaraoperában” – ami ének nélküli, és ez is szándékos, fejbevágó, felrázni akaró groteszk, nyilván – a Budapest Sound Collective Dubóczky Gergely vezényelte zenekar. Általuk az Igor Sztravinszky szerzett, eredetileg szeptettre írt (hegedű, nagybőgő, klarinét, fagott, kornett (gyakran trombita játssza), harsona és egy ütőshangszer ) zene úgy szól, hogy némi túlzással persze, azt érzed: Sztravinszky egyenest az ő kezük alá dolgozott.

A katona története eleven, groteszk játék, tükröt tartva mind az Ördög cselvetésének, mind a Katona már infantilizmusig is bátran elmenő naivságának. Azt érezzük Gardenö Klaudia szemüvegén keresztül „olvasva, játszva és táncolva” ezt az orosz népmesékből elénk léptetett „kamaraoperát”, hogy a világot értelmezni tényleg csak olvasva, játszva és táncolva lehet, mert így tud leredukálódni, kijegecetesedni az, ami nap mint nap észre véve erőt adhat nekünk a magunk megannyi elveszett vagy veszni látszó, gyötrelmesen szép háborúnk, háborúink közepette – Augustinussal mondva -: „Reliciti sunt duo: misera et miserecordia=Ketten maradnak: a nyomorúság és az irgalom”.

(2023. április 14.)

Csatádi Gábor