Most akkor hogyan is van?

…pont ez az, amit nehéz megmondani, mert minden vagy majdnem minden viszonyítás kérdése. Ám ez ahelyett, hogy bizonytalanná tenne és összezavarna, inkább bátorítson töprengésre arról, hogy hol és hogyan élünk. Kulcsár Teodóra és Orovetz Dániel Nem vagyok bolond, csak szkizofrén c. könyvéből Gyulay Eszter rendezett Minden másképp van címmel színházi előadást a B32-ben oly közel hozva a lelki traumák húsba vágó sokkját és súlyát, hogy nem lehet csak úgy elslisszolni nézőként előle. Nem, mert egyikünk sem mentes a pszichés megbillenésektől, amelyeket ha nem is tudunk magunk orvosolni, ám szembenézni velük: elengedhetetlen.

A B32 színpadán vagyunk mindannyian: nézők és játszók. Osztozunk a téren és a térben, mely így pont olyan szorosan egymás melletti „szűkösség”, mint a mindennapjainkban fölöslegesen túlzsúfolt lelkünk és elménk, amely sosem akar engedni magának egy percnyi megállást sem. Holott kellene. Nem kicsit. Nagyon. Egy hálószobányi játéktér, benne kétszemélyes matrac, kihúzott fiókjaival instabilitást árasztó fiókos szekrény, alacsony asztal két alacsony székkel (díszlet: Varga-Járó Ilona), ahol minden földszínű, csak az egyetlen szobanövény zöldjének harsány elevensége töri mindezt meg. És persze a zene (Marton Róbert), ami hol meditatívan nyugtató, hol harsány, erős citera, hol pedig e pár, Dani (Marton Róbert) és Dóri (Söltész Bözse) közös éneklése.

Kettejük kapcsolata, illetve Dani személyes, idegösszeomláshoz vezető és azt követő története az előadás. Középpontjában a rögeszmés, minden külső vonatkozási pontot messzire elkerülő kényszerességgel, amely Marton Róbert Danijából, mint lavina tör ránk, árad felénk, hogy valósággal belenyom a székünkbe. Olyan megszállott átéléssel fűzi a gondolatait magasabb intelligenciáról, őt megfigyelő főnökéről vagy épp a párját fenyegető szexuális megkörnyékezésekről, hogy minket is elkap a minden és mindenki felől felénk áradó fenyegetettség érzése, azé, melynek közepette teljesen normális, hogy nem érezzük, érezhetjük biztonságban magunkat.

Mindeközben Dani persze nem fél, vagy ezt a bizonyos félelmet nem venni rajta észre a legkevésbé, sőt: élvezi azt, hogy ő az egyedüli, aki teljességgel átlátja ezt az őt és mindnyájunkat körbevevő összeesküvést.

Marton Róbert Danija autentikus mániás depressziósként egészen örvénylően köt mindent és mindenkit magához: hol extatikus kirohanásaival, hol pedig egy csigaházába visszavonult csiga passzivitásával tart transzban. Marton Róbertnek nem tudod nem elhinni, hogy  amiről teljes átéléssel beszél, vagy épp dührohamban vizionál, az nem a legkézenfekvőbb és legvalóságosabb valóság, a legkézzelfoghatóbb kézzelfoghatóság.

Mellett Soltész Bözse Dórija, a maga megszeppent, óvatosan tapogatózó, segíteni akaró, ám segíteni szinte csak minimálisan tudó lényével szinte olyan, mint egy porszem ebben a Dani által keltett forgószélben. Mégis van valami rendíthetetlen bizonyosság, állhatatosság abban, ahogy Dani mellett kitart, vagy amikor épp Dani pszichiátriai kezelőorvosát vagy  az édesanyját alakítja.

Soltész Bözse játékában megérted és megéled, hogy mit jelent egész lényeddel vágyni segíteni, támaszt adni, és ezzel egy időben totálisan tehetetlennek, kiszolgáltatottnak lenni mindazzal szemben, amit nem ismer, ami számodra is teljesen kiszámíthatatlan.

Gyulay Eszter rendezésében ez a Minden másképp van egyszerre mutatja meg a lelki zavarok fizikális tüneteinek az elviselhetetlenségét, a környezetét teljesen lerombolni kész erejét és azt a létállapotot is ezzel egy időben, amely minden „normalitásnak” tartottól eltér ugyan, mégis megértésre, empatikus beleérzésre is okot ad, adhat. Gyulay Eszter pont ezt a közmegegyezéssel normalitásnak elkönyveltet tágítja, tárja egészen tágassá azért, hogy mi is összebarátkozhassunk saját magunknak a normálistól való eltéréseivel.

Mert ebben a Minden másképp vanban tényleg van, lesz módunk elgondolkodni nemcsak a saját magunk esetleges megzakkanásairól, hanem arról is, hogy az az élettempó és környezet, amely körbevesz és hat ránk, vajon nem pont oly megzavarodott és abnormális-e, mint amennyire mi magunk is azzá válunk benne.

Soltész Bözse és Marton Róbert játéka oly természetes és magától semmiféle távolságot nem tartó, hogy egészen kézenfekvő, szükségszerű lesz a kérdés: most akkor hogyan is van az, amiben és ahogyan élünk?

(2023. december 5.)