Rémségek kicsiny tejcsarnoka

Ahol megtudjuk, hogy ölni mindennel lehet, kivéve írógéppel, noha ez kétségbe vonható, mert szerintem egy ilyen súlyos – bár valóban nehezen forgatható – masina messze felér egy félig töltött műanyag söröspohárral, de hát írónak nem illendő munkaeszközzel gyilkolni, noha ez a tejcsarnok több hullát látott már, mint a Scotland Yard, Maigret felügyelő és Hercule Poirot együtt. A Hátsó Kapuban néztük meg Az öldöklő tejcsarnokot – Rejtő Jenő forogna a sírjában, ha látná, de szerencsére a nevetéstől.

A Hátsó Kapu alapból is egy joviális irodalmi kávéház, így az irodalmi kávéházban játszódó vígjáték számára testre öntött és tökéletesen testet öltött helyszín – noha rejtélyes okokból kifolyólag itt tejcsarnoknak nevezik, annak dacára, hogy mindent mérnek benne, elsősorban a krimiírók aznap abszolvált oldalait, de tejet, hát azt nem. De egy szelíden sorozatgyikos tejcsarnok mégiscsak bizarrabb alakulmány, mint egy eleve kétes krimó, ahol a hátakból kiálló gyöngyháznyelű késeket keresik, a zongoránál Pepita Ofélia gitározik, és az úri közönség táncol a verekedéseket az éj előrehaladtával mind rövidebben megszakító szünetekben.

Az Öldöklő Tejcsarnok a krimiírók kedvenc helye, ide jár G. W. Tolstoi, Majakovszkij Sándorné, meg a többi hasonló álnevű, megfelelő háttérvilágításban írónak látszó szerzet, akik lázasan törik a fejüket a gyilkosságokon, jelentős mértékben merítve ihletet a rezignált arcú tulajdonosnőből – áldozatként szerepeltetve, többnyire. Kárpáti Péter Rejtő Jenőhöz méltó bájos bohémságot írt a felejthetetlen humorista könyveiből ötvözve, felbukkanak a nagy öröksziporkák, majd Piszkos Fred, Galamb, Fülig Jimmy, Tuskó Hopkins árnyalakja támaszkodik a söntésnek – ami valódi söntéspult, mindig ott áll –, a félhomályban mintha az elveszett cirkáló sziluettje komorlana elő, a zsaroló levelen meg letagadhatatlan ott van a Török Szultán erősen különutas helyesírás-felfogása, és védjegyévé érett stílustalansága. Potrien őrmester sakálüvöltése megrezgeti a Dohány utca ablakait, amint éltes mosónőknek titulálja katonáit.

A nagy ablakokon egy adott pillanatban felhúzzák a redőnyöket, ettől még valódibbnak tűnik a helyszín, mintha doku-realityben lennénk, na de milyen színvonalúban, kérem szépen, milyen színvonalúban? Ilyet meg sem értene az a kertévés közönség, amely olyan rohamtempóban butul el, hogy annak ütemével még fent nevezett Potrien őrmester is elégedett lenne. A Dohány utcán a vígalmi negyed és az obligát szombat esti részegség felé tartó turisták csoportosulnak a nagy ablakok előtt, nézik a bent izgő-mozgó fiatal színészeket, a bátrabbja megkilincseli a bezárt ajtót, de hamar rájönnek, hogy itt nem a bennszülöttek különösen mulatságos szombat esti időtöltéséről van szó, hanem performansz zajlik, nézik egy darabig – hiszen érthetlenül is mulatságosnak tűnik.

A fiatal színészektől egy jobb színjátszó köri tevékenységet vártam, de helyette mellbeverő profizmust kaptam – ez a darab épp annyira ponyva, mint amennyire Rejtő. Ennél nagyobb dicséretet a magam részéről nem tudnék mondani. Pedig kénytelen vagyok még keresni valami ékesszólóan vállveregetőt, mert itt olyan zűrzavarosnak tűnő, mégis teljesen logikus eseménysorozatba csöppenünk, hogy kavarog velünk a kávéház – pardon, tejcsarnok –,

repülnek a poénok, a színészek olyan virtuózan játszanak Rejtő Jenő sorain, mint Varnus Xavér egy Bach-partitúrából, minden összeáll, a kiválasztott sorok, a színészi játék,
a remekül adagolt vehemencia és temperamentum, 
minden a helyén, minden a kellő arányban.

Mintha ezt a darabot nem is megírták és megrendezték volna, hanem laboratóriumban kísérletezték volna tökéletesre, mégsincs benne semmi laborszerű, minden kiszámíthatatlan, noha mindenre számítunk, mégis meglepődünk, amikor – és főleg ahogy – megkapjuk.

Mindezek tetejébe komoly és gyakorlatias ismeretekkel gazdagodunk – megtudjuk például, hogy az avantgárd regény euklidészi geometriájában a cselekmény már banális, hogy krimi (meg úgy egyáltalán könyv) hulla nélkül olyan, mint a vargabéles bél nélkül, a hivatalos hullatároló pedig valójában csak hulladéktároló, de az idő lekoptatott róla néhány betűt, így ha tetemeket tárolnak benne, tulajdonképpen továbbra is rendeltetésszerűen használják.

A már komolyabb színészi múltat birtokló Egger Géza szélsebes, átható és egyszerre mindenhol jelenlétet produkál, már bocsánat, de ő lehetbe a szőke ciklon, noha barna és úriember, de ciklonsága kétségbevonhatatlan. Fekete Ádámot nem – egyáltalán nem! – holmi politikai korrektség miatt dícsérem, mozgáskorlátozottsága egy idő után észre sem vehető, s ez kezicsókolom, ez tehetség, hiszen, mindemelett még remekül el is játssza szerepét.

S a dalok? Horváth Szabolcs és Keresztény Tamás remek kis muzsikát írt, nem kuplékat elevenítenek fel, a regényrészletek születnek bele a zenébe, ráadásul mindenki játszik valamin: rozoga pianinón, gitáron, klarinéton, kasztanyettán, mindenki ropja, asztalon, ablakban, zongorán, italosrekeszeken. Rainer Micsinyei Dóra és Stork Natasa szürreális mozgása elképesztően groteszk, és elképesztően illik a hangulathoz (dicséret Vadas Zsófia Tamarának, aki koreografálta), az izzó légkört Horváth Szabolcs és Kárpáti Pál fokozza a végletekig, aztán bejön és játszik egy kicsit Keresztény Tamás is a pianinón.

Nem tudom, mások hogy voltak ezzel, de én személyes sértésnek vettem az előadás végét.
Még, még, még, ennyi nem elég – duruzsoltam magamban, mint gyermekkoromban a vattacukor-árus előtt.
Kifelé jövet meg egyre azon töprengtem, hogyan lehetséges Rejtő zseniális könyveiből mindig szar filmeket csinálni, mikor a Hátsó Kapu kicsiny és tulajdonképpen nem is létező színpadán igazgyöngyöt tudtak belőle érlelni?!

Az előadás színlapja.