Lehetetlen harmónia

Ez így ellentmondásként hat, már ha a harmóniára, mint valami idillikus egyensúlyi állapotra gondolunk. A harmónia azonban semmi mással össze nem hasonlítható, kivételes ötvözete is lehet az egymással szögesen ellentétben álló dolgok egymásból és egymás által élő kapcsolatának. Neil Simon: Furcsa párja Béres Attila rendezésében a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadán ezt a szokatlan, idegtépő szimbiózist realizálja: a sűrített humor- és emóciódózisokkal ügyesen játszva – könnyünk csurog és szívünk szorul a nevetéstől, és közben lépten-nyomon magunkra ismerünk.
Neil Simon műve sikerdarabnak lett írva, hogy fergeteges bevételeket hozzon a konyhára, ez minden gegjén, kiszólás dömpingjén érződik: szórakozz a két agglegényen, addig sem kell a magad nyomorán rágódnod! Ám minden felhőtlennek remélt szórakozás dupla fenekű “csapda”. Ha jól tálalják nekünk, akkor könnyen rabul ejt az efféle szórakoztatóipari termék. Nem nehéz persze, hisz az alapszituáció rém egyszerű, gyanútlanul lépre megyünk: egy baráti pókertársaság két tagja: Oscar (Görög László) és Félix (Gáspár Tibor), a két “agglegény” összeköltözik – Oscar meghívja a válófélben lévő Félixet, lakjon nála.

Így aztán egy előadás erejéig Félix is, mi is beköltözünk ebbe a színpadméretű, plafonig érő könyvespolcokkal, kényelmes kanapékkal, középen terebélyes ebédlőasztallal hívogató nappaliba (díszlet: Horesnyi Balázs). Nagyban zajlik itt az élet, azaz pont olyan esetlegesen, mint az asztalnál péntek esténként pókerpartikat játszó baráti brancs kártyajátéka: felszínen maradásra, túlélésre játszunk, mert a jackpotot, több mint valószínű, egyikük sem ütötte meg ezidáig.

Egyik jól megírt, pontosan kiszámított poén követi a másikat: nevetünk és nevetünk… Ám közben mégis életre kel az a darab mögötti, feletti, melletti darab, amit Görög László és Gáspár Tibor egymás kezéből átvett, egymásnak szerető figyelemmel újra és újra visszaadott, a másikat előzékenyen “reflektorfénybe” engedő játéka hív életre. Az, amelyben élővé lesz a két figura melengető szerethetősége: egy szórakoztató darab szívmelengetővé válik ettől a szívvel-lélekkel játszott, egymásra halmozott lehetetlenkedés-hegytől.

Számukra maga a parti a főnyeremény, hisz addig sem kell a lelket nyomasztó, otthoni dolgokkal foglalkoznia a mindig mindenre rákontrázó Roy-nak (Szatmári György), a macsót “játszó” kisfiúnak, Speednek (Molnár Sándor Tamás), a kényszerességeibe mesterien menekülő Vinnie-nek (Papp Endre) és a lelke érzékenyebbik részét a kártyakeverés, -kavarás lendületével palástoló Murray-nek (Szegedi Dezső). Négyük keretjátéka ráérősen hangolódik együvé, az összetartó, a közös barátaikért egy szívként dobbanó póker-négyessé, de e lassúságért kárpótlásul igazi csapatmunkává alakul  közös játékuk a darab végére, olyanná, melyből süt majd aztán a “vágyakozás” az ideális Oscar-Félix páros iránt. Az elcsépelt, szakállas poénok e négyes játéka által elnyerik a maguk otthonosan belakott helyeit – nem a szellemességük lesz igényesebb, hanem a megértésük, és a “helyénvalóságukkal” szemben leszünk megengedőbbek, empatikusabbak.
Mert itt az empátia, a megengedő, az elnéző hozzáállás alapból hiánycikk. Görög László Oscarja eleve tojik mindarra, ami körülveszi, kivéve a pókerpartik fináléjában a barátaitól elnyerhető, tartásdíjra fordítható, hatalmas összegekkel kecsegtető lehetőséget. Persze sosem nyer, sosem dúskál a pénzben, de az otthonának, a hűtőjének tisztaságában sem, mert mindezeknek permanensen híján van.

Számlálatlanul, mértéket nem ismerve szórja energiáját a „minden a legnagyobb rendben van”  nagy elánnal széjjelkürtölt imázsának az építésére. Ettől az újra és újra nekilendülő blöffáradattól mi is kedvet kapunk a nagystílű önhazugság-gyártáshoz. Tengeri medveként dacol érzékenyebb, nagyon is sebezhető önmagával, azzal, amelyiket a dobozos sörének a szertefröccsenő habja impozánsan képes elfedni.
Egy ilyen Oscar Madisonhoz költözik oda az invitálására Félix Unger. Gáspár Tibor igazi öntörvényű, különc úthengerként veszi birtokába a lakást Oscarostul, rumlistul. Mos, főz, takarít, mintha a sajátjával tenné – nem is lenne ezzel semmi baj, csak éppen e nagy tevésvevésben a házigazdájára nincs tekintettel. Meg magára sincs: pótcselekvés számba menő izgágasága mögül szüntelenül elősejlik a végtelen sebezhető, szeretetért és elfogadásáért sorban álló lapátra tett férj.

Béres Attila  elegánsan titkolja, hogy rendezte volna e két emblematikus színészkaraktert. Ebben rejlik a rendezésének az a bravúrja, melyben egy sikerdarabnak szánt anyagot – anélkül hogy e jellegzetességétől egy pillanatra is meg akarná fosztani – lélekhúrokat könnyedén és mégis markánsan megpendítő én-te “drámává” alakít.  Ez azonban észrevétlen marad, mindezt csak sejtésként, motoszkáló gondolatként visszük magunkkal. Mert ebben a lehetetlen harmóniában egymásra hangolódás, egymáshoz passzolás van, olyan, mely minden látszólagos harmóniánál, idillikus szépelgésnél mélyebb és kikezdhetetlenül tartósabb.

Egyik jól megírt, pontosan kiszámított poén követi a másikat: nevetünk és nevetünk… Ám közben mégis életre kel az a darab mögötti, feletti, melletti darab, amit Görög László és Gáspár Tibor egymás kezéből átvett, egymásnak szerető figyelemmel újra és újra visszaadott, a másikat előzékenyen “reflektorfénybe” engedő játéka hív életre. Az, amelyben élővé lesz a két figura melengető szerethetősége: egy szórakoztató darab szívmelengetővé válik ettől a szívvel-lélekkel játszott, egymásra halmozott lehetetlenkedés-hegytől.
Mindehhez már csak tortán lévő habként jön Gwendoline (Varga Andrea) és Cecily (Horvát Alexandra) – a két együtt lakó szomszédnő párosa, akik tovább erősítik, fokozzák Oscar-Félix párosának a sem veled, sem nélküled játékát. E két nő előásatja velünk és velük a két férfiben keményen elbarikádozott emberi gyöngédséget. Azt, amelyre minden önhazugságunk ellenére elengedhetetlen szükségünk van nekünk is, bármennyire igyekszünk leplezni  ezt a humorlavináinkkal.

Béres Attila  elegánsan titkolja, hogy rendezte volna e két emblematikus színészkaraktert. Ebben rejlik a rendezésének az a bravúrja, melyben egy sikerdarabnak szánt anyagot – anélkül hogy e jellegzetességétől egy pillanatra is meg akarná fosztani – lélekhúrokat könnyedén és mégis markánsan megpendítő én-te “drámává” alakít.  Ez azonban észrevétlen marad, mindezt csak sejtésként, motoszkáló gondolatként visszük magunkkal. Mert ebben a lehetetlen harmóniában egymásra hangolódás, egymáshoz passzolás van, olyan, mely minden látszólagos harmóniánál, idillikus szépelgésnél mélyebb és kikezdhetetlenül tartósabb.