“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap

…kérdezi Jörgen nagynénje, Juliane Tesman, azaz Kilyén Ilka a ma esti Hedda Gabler elején, miközben lerogy a védőhuzattal letakart rózsaszín heverőre. Ibsennél ez normális, hisz lelki értelemben nehezen megy az “ébredés” az ő világában. Persze egy tíznapos színházi találkozón is lassan indul a “nappalra” ébredés – normális vagy sem, de össze, bele kell rázódni ebbe a tíz napba, és nem is oly nehezünkre eső ez, hisz ma is volt  mivel igényesen hangolódni a POSzT nappali világára.
Akár az idei első szakmai beszélgetéssel  az Irodalom és Művészetek Házában a Katona József színház tegnap este játszott Kaukázusi krétaköréről, ahol Lengyel Anna dramaturg, az egyik felkért hozzászóló jó szívvel méltatta a Székely Kriszta rendezte Brecht-darabot, kiemelve, hogy ez a színpadra állítás mennyire megteremti mindenfajta brechti elidegenítő mechanizmus mellett és attól függetlenül is azt az atmoszférát, azt a mélyen és humánusan optimistát, ami  Brechtről nem szokott általában  elsőre az eszünkbe jutni. Igaz is, mert minden csöpögős hatást elkerülve, sem véletlenül, sem szándékosan rá nem játszva, valami olyan megy végbe ebben az előadásban, ami azt sugározza: akkor is jó lesz az ember, és akkor is jót cselekszik legvégül, ha esze ágában sem volna semmi ilyesmit tenni.

„Brecht azt az optimista hitet írja meg, hogy az ember mindig érzi, hogy mi a helyes cselekedet, ès a kérdés utána jön: van-e bátorsága aszerint cselekedni?“– ahogy az előadás dramaturgja, Szabó-Székely Ármin fogalmazta. Mi az, hogy jó? Ne legyünk széplelkű „szentimentik”! Nem is kell, de attól még  igaz ez a huszadik-huszonegyedik századi menekülések, pokoljárások, vagy épp az ezeket elferdítő, elhazudó, kék alapú hatalmi propaganda ellenére is. Lásd és nézd ezt a rendezést, ha épp a Katona Kamrájában támad kedved előadást nézni.
Avagy lásd Zsámbéki Jakab ma délelőtti, gyermeki, ösztönösen őszinte “elszólását” a szakmai beszélgetésen! Lévai Balázs azon kérdésére, hogy tizenévesként, színészek között milyen érzés az ő gyerekszerepét játszani – “Jó közöttük, figyelnek rám, különösen azért érzem ezt, mert nem igazán érzem magam jól abban az osztályban, ahova járok.” Közben Székely Kriszta kutyája betipeg a pódiumon beszélgetők közé, majd hátára fekve, mint aki a langymeleg első tavaszi napsütéses napok egyikén élvezi a napfürdőt, lábait égnek emelve, önfeledten hengergőzésbe fog. Széplelkűség előre vagy hátra: az állatok keresetlen – mondd, ösztönös, pedig veszettül nem  az – testbeszéde, minden jól időzített dramaturgián és megrendezettségen túl – igaz. Nemhiába az állatok az ember szellemi vezetői…

De hát dráma van, azaz volt az Irodalom és Művészetek Házában… Míg a szakmai beszélgetés után a terem ablakához menve a dzsámit igyekeztem a nyitott szárnyú ablakon keresztül lefotózni, aközben valaki magához szólította, kerek-perec: elvette, magáévá tette a frissen vásárolt, a fotózási kísérleteim idejére a tőlem hat méterre levő  asztalra letett Jelenkor színházi számát. Kelet-európai módi, úgy látszik az “értelmiség” körében is. Talán a tíz forint híján egy ezresért az aulában megvásárolható lapszámot boldog-boldogtalannak osztogatott, árválkodó szóróanyagnak  gondolta, nézte – mert így akarta gondolni, annak akarta nézni. Sebaj: lent az aulában, ahol öt perccel korábban magam is egy vadi új ezresért cserébe kaptam, azaz vettem – kaptam helyette egy másikat. Egyet fizet, kettőt kap – ha már az egyiket a mindig Ismeretlen Valakik magukénak érezve, elteszik.
Szóval ott tartottam, hogy dráma van, lesz is az Irodalom és Művészetek Házában: felolvasószínház, a Nyílt Fórum 2018, a magyar dráma nyílt fóruma a Dramaturg Cég szervezésében. Ez most már éppen a 23. lesz ezen az idei POSzT-on. Ma délután háromkor – ahogy majd a többi napon is – Maruszki Balázs: Vasember fiai. A történet 1990-ben játszódik egy határ menti faluban, ahol az Ismeretlen Katona emlékművéről leflekszelik a katonát páran, és maradnak a csizmák, hogy éktelenkedhessenek.  Régi hős helyett újat keresnek…Találnak szerinted? Nem akarok áthallásokban bővelkedően ironizálni, de ezek már megint mi vagyunk…- harminc, negyven, száz és sok száz éve.

Elegáns frappánssággal, honi nemzettudatunk és emlékezetpolitikánk kliséit nem visszaböfögve megírt dráma ez, melyet a k2 alapító-rendezői: Fábián Péter és Benkó Bence rendeztek felolvasószínházi formába. Borsányi Dániel pöffeszkedő, szándékos tudathasadással helyezkedő polgármestere, és az őt a levéltári tényekkel szembesítő, önkéntelenül is abszurd és ebben az abszurditásban a magunkra ismerést segítő emberi iskolaigazgató, Farkas Sándor, valamint a háborúban itt elveszett amerikai katonát, az  apját elemi emberi felháborodottsággal, ám a civilizáltakhoz méltó nyitottsággal kereső fiú, Horváth Szabolcs eredetiségében egyedi toposszá teszik a többiekkel együtt ezt a még csak szövegként létező,  majd a mentorálással tovább formálódó szöveget.

Érdemes drukkolnunk azért, hogy minél hamarabb valamelyik színházunk következő bemutatójaként láthassuk ismét viszont.

Este héttől a Pécsi Nemzeti Színház Kamaraszínházában a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Hedda Gablerét néztük sokan, tényleg sokan a meredeken emelkedő nézőtér minden sorának székein ülve. Henrik Ibsen  “női identitás-, helykeresés” drámájának a helyszíne  egy rózsaszín falú és rózsaszínű, minimál dizájnos, hatalmas nappali. Az élet terebélyes rózsaszín nappalija (díszlet: Szőke Zsuzsi). Avagy a léleké, a magát kereső, a jelennel már bőségesen bevacsorázott személyiség nappali-hálószoba világa, mert odavetítődik a félhomály közepette a falaira Hedda Gabler (Varga Andrea) apjának egyediségében is jólesően zsáneres apa-portréja, aki előtt lehet merengeni. Bár ezt a képet a többiek már csak a saját lelkük múltat megszépítő vagy épp elhárító lelkükben látják.

Rózsaszín világ,de nagyon is reális, bármelyikünké, még akkor is, ha babarózsaszín. Keresztes Attila rendezésében ez az eszmeiség tapintható.  Ez a tapinthatóság a vizualitáson keresztül hat inkább, mint a megformálás intenzitásán. Intenzitást írok, a megformálás drámai sűrítettséget létrehozó intenzitására gondolva. Mert a megformálás szinte minden szereplőnél és minden jelenetben alapvetően csont nélküli, gondos, érezve érteni akaró  és tudó munka.

Az intenzitásra nem kerül hangsúly, vagy másképpen kerül, ám talán ettől, ezért érezni azt nézőként az előadás alatt sokszor, hogy “addig is körbenézek a nézők között, amíg ismét impulzívan történik majd valami.” Pedig jó lenne magunkba is nézni, az előadás valamelyest terelni is akar effélére – ám arra, a magunkra, a befelé nézésre sosem könnyű rávenni csak úgy hoppsz, minket, tudom – és ez is emberi, természetesen.

De azért egy pillanatra se alszunk el, még kávé nélkül sem, bár ébren se álmodunk. Kellene? Nem ártana, az előadástól tök függetlenül mondom: ébren álmodni, hisz ezért dramatizálunk, ezért formálunk karaktereket, nézőként ezért nézzük a karaktereket formáló színészeket a színház belterében: a dobozban. Jut eszembe: beltér – a fülledt levegőtlenséggel szemben  szerintem még Sztanyiszlavszkij vagy Peter Brook se tud kihívásként értelmezhető alternatívát a színpadra tenni, nyugalom.
Elered az eső este negyed tíz után, mindenki a színházi büfé fedettségében hűsíti száját beszélgetéssel,  fröccsel, sörrel, unikummal, vagy amit torka, ízlése, temperamentuma kíván. Azaz lassan beindul a Poszt hamisítatlan, jordáni hangulat-üzeme, tehát kellő ütemben ébredünk magunkra, az idei, a 18. POSzTra.

Csatádi Gábor

Szétszéleszt vagy egybeterel? #POSzT 1.nap