"...soha, senkinek nem szabadna abbahagynia a mesék olvasását!”

2109. november 8. 14:03

Szeptember közepén mutatták be a Kacsa, Halál, Tulipán című, Wolf Erlbruch meséjéből készült előadást Fodor Orsolya rendezésében az Ódry Színpadon. A Kacsával, Hannus Zoltánnal és a Halállal, Barna Lillával beszélgettünk a halál megtapasztalásáról, az elmúlás és az élet összebarátkozásáról, a mesék elengedhetetlen szükségességéről, egy próbafolyamat „egyakaratúságáról”, a tulipánok „átadhatatlanságáról” és a véletlen pótolhatatlan és kiszámíthatatlan szépségéről…

A halál számotokra mit jelent?

Zoli: Az előadás kapcsán nagyon sokat foglalkoztunk a halállal – hisz ennek a mesének nagyon sajátos halál értelmezése van – így aztán már nehéz visszaemlékeznem, hogy ez előtt a próbafolyamat előtt mit is gondoltam a halálról.

Lilla: Abszolút ezt érzem én is!

Ahogy először láttuk ezt a mesekönyvet a gyönyörű képeivel, és csak pár mondattal az oldalakon a rajzok mellett – annyira természetes, magától értetődő volt… Bár akkor még nem nagyon értettem, hogy lesz ebből egy „terjedelmesebb” harmincöt perces előadás? Menet közben értettem aztán meg, hogy ez a mese a halállal való találkozás, összebarátkozás története – így viszont már minden „egyszerűsége” ellenére sem mondható csupán csak „ennyinek”.

…ez de jó! Ám akkor lesz igazán szép, ha tíz-húsz év múlva is erre az értelmezésre emlékeztek majd csupán a halál kapcsán.

Lilla: Már az elején úgy éreztem, hogy más nézőpontból kell megközelíteni a témát, semmiképpen sem úgy, mintha „ijesztgetni, rémisztgetni” szeretnénk. A halált általában „rossz” dolognak tartjuk – nyilván nem lehet belőle jót csinálni,– hiszen ez egy eltűnés a földi létből valahová, amit egyikünk sem ismer – és ennél rémisztőbbet talán nem is nagyon lehet elképzelni. Már csak azért is félelmetes, mert a halálból még senki nem jött vissza, hogy elmondja: Srácok, ez az egész nem is olyan nagy durranás, csak mi görcsöltünk az egészen!”

Zoli: Nekem van olyan közeli hozzátartozóm, akinek a haldoklását végig kísértem. Meghalni nem könnyű. Nem úgy van az, hogy egyik pillanatban még vagyunk, aztán a következő pillanatban már viszont nincs semmi… Nem, a halál egy folyamat, ami sohasem könnyű – tulajdonképpen az előadás is ezzel a folyamattal foglalkozik: mit kezdjünk azzal, ha ráléptünk arra az útra, mely után itt a földön már nem lesz több utunk?

Lilla: Az összebarátkozásról szól…

Zoli: Meg lehet-e barátkozni azzal, ami rám vár, és ami egyébként természetes része annak, ami már eddig is volt.
©Szokodi Bea

…mert nem lehet, hogy a haláltól is csak addig félünk, amíg nem találunk rajta fogást, valamilyen kapaszkodót?

Zoli: Az alatt a néhány hónap alatt, amíg ezt az előadást készítettük, végig az volt a tapasztalatom, hogy ez nekem is segített a halál „fölfejtésében”, egészen biztos – remélem, persze, hogy nem kell még azért meghalnom, nem állok még ott annak a küszöbén.

Lilla: Ahogy először láttuk ezt a mesekönyvet a gyönyörű képeivel, és csak pár mondattal az oldalakon a rajzok mellett – annyira természetes, magától értetődő volt… Bár akkor még nem nagyon értettem, hogy lesz ebből egy „terjedelmesebb” harmincöt perces előadás? Menet közben értettem aztán meg, hogy ez a mese a halállal való találkozás, összebarátkozás története – így viszont már minden „egyszerűsége” ellenére sem mondható csupán csak „ennyinek”. A halál az élet része, együtt születsz meg vele, és egyszer, lehet csak késő kamaszként, de elkezdenek előtörni az ezzel kapcsolatos kérdések is. Legkésőbb akkor, amikor a nagyszüleid egyike meghal, annál a pontnál elkezdesz töprengeni: ”hoppá, ha most ők meghaltak, akkor egyszer én is meghalok majd!” A kulcsa ennek a mesének az elfogadás.

…kölcsönveszek egy mondatot Gimesi Dórától, aki ennek az előadásnak is a konzulense volt: „Szerintem soha, senkinek nem szabadna abbahagynia a mesék olvasását!” Felnőttként is vissza tudunk nyúlni a mesekönyvek polcára, és rajtuk keresztül jóval letisztultabban, egyszerűbben, a lényeget elemi módon megragadva leszünk képesek látni magunk körül a világot…

Zoli: Az előadásunknak a halál most az egyik szereplője, aki elkezd barátkozni a kacsával. Ebben a történetben pont az a csodálatosan szép, hogy nem távoli, elvont fogalmakban jelenik meg a halál, hanem szereplőként, aki elkezd összebarátkozni a mese másik résztvevőjével. Egy teljesen hétköznapi barátkozás-történetet látunk tulajdonképpen – ez egészen megfoghatóvá teszi azt, amiről beszélünk.

Mi miatt lehet fontos, hogy ez a barátkozás-történet – minden természetes és kézenfekvő filozófiai töltete mellett, vagy épp azért – meseként „mesélődik” el?

Zoli: A mesei „egyszerűség” tiszta és világos, és egyben végtelen közvetlenséget is ad ehhez a barátkozáshoz, ami nyilván nagyon szokatlan.

Lilla: Ezt a történetet igazán csak az egyszerűsége miatt lehet mesének tekinteni, hisz csupán egy barátkozást mesél el. Az persze már egy egészen más kérdés, hogy kik is ezek a szereplők? Az egyik egy Kacsa, a másik pedig a Halál. A halál már önmagában is egy igen bonyolult, elvont, rengeteg egyéb gondolatot elindító fogalom, ezért, ha eleve nem mesei „egyszerűséggel”, hanem jóval elvontabban közelítenénk ehhez a témához, akkor talán nem is lehetne ennyire artikuláltan megérteni, elmesélni ezt az egészet.

Zoli: Belemennénk valami sűrű, sötét erdőbe…

Lilla: …és pont a lényeg veszne el!
©Szokodi Bea

Nem lehetséges, hogy azért nem tudunk az élet nagy dolgaival – és persze a kicsikkel se – mit kezdeni, mert túl kevés vagy legalábbis a kelleténél jóval kevesebb a mese az életünkben?

Zoli: Most kölcsönveszek egy mondatot Gimesi Dórától, aki ennek az előadásnak is a konzulense volt: „Szerintem soha, senkinek nem szabadna abbahagynia a mesék olvasását!” Felnőttként is vissza tudunk nyúlni a mesekönyvek polcára, és rajtuk keresztül jóval letisztultabban, egyszerűbben, a lényeget elemi módon megragadva leszünk képesek látni magunk körül a világot, azt, amiben el akarunk igazodni felnőttként.

Lilla: Ám ez nem feltétlen csak mese lehet, hanem bármilyen közös történet – amit egymásnak elmondunk -, közös tudás – lehet ez akár egy bibliai történet, amit ha megemlítünk, akkor arról mindenkinek van valamiféle közös ismerete. Ezek a közös történetek vagy mesék azért is jók, mert ahogy haladsz előre az életedben, és szembe találkozol egy-egy nehézséggel, akkor eszedbe juthat ezek közül egy, amelyben valamelyik szereplő már korábban átélt egy hasonló vagy épp ugyanolyan problémát, mint amilyenben most te vagy.

Az eredeti anyagban a tulipánnak nincs külön „szerepe”. Ezért az volt az igazi dramaturgi, rendezői feladat, hogy ez a tulipán harmadik szereplőként hogyan kövesse le az előadást. Mert ott van a Halál, a Kacsa, és a Kacsa mozgatója egyszerre a színpadon, és vajon ebben a sajátos két és fél-hármasságban tudjuk-e a tulipánt, mint szereplőt színházi értelemben valamire használni?

Zoli: Ezért is jó színházban dolgozni, mert a pályánk során rengeteg típusú történetet, embert, problémát, konfliktust látunk, dolgozunk fel – ez sokat segít a hétköznapi életben való eligazodásban is.

A Kacsa, Halál, Tulipán c. mese is hibátlan példája annak, hogy ahogy a színház, a játék, a játszani tudás, úgy a mese sem korhoz kötött…

Zoli: Ha most valakinek azt mondanád: van egy előadás, amiben szerepel egy kacsa, akkor biztos, hogy egyből az óvodás korú gyerekét, unokáját akarná elhozni – holott itt egyáltalán nem erről van szó. Felnőtt problémákról beszélünk, tizennégy éves kortól feldolgozható formában, de szerintem kilencvenkilenc éves korig bárkinek ajánlható.

Lilla: Akkor vagyunk igazán szerencsések, ha minél korábban találkozunk a mesékkel, mert ezek aztán mind-mind kapaszkodóink lesznek a későbbiekben.

Ez a mese, ez az előadás melyikőtökben mi az, amit elindított, elindít?

Zoli: A Kacsánk – mielőtt a Halállal találkozna – nagyon magányos, a világban egyedül élő figura, és az, hogy egyáltalán találkozik valakivel, az már önmagában is egy dráma! – és még csak azután fog kiderülni, hogy ki is az a valaki, aki megjelent előtte! Az az öröm, az a furcsálkodás, az az izgalom rögtön egybe vegyül azzal a dermesztő információval, hogy ez a valaki: a halál. Ez a komplex találkozás az, ami hátborzongatóan izgalmas számomra ebben a munkában
©Szokodi Bea

…a találkozás öröme sokkal nagyobb lesz annál a dermedtségnél, félelemnél, ami abból adódna, hogy neki már van egy előzetes elképzelése arról, hogy mi is az a halál…

Lilla: Nem volt még szerencsém részt venni olyan próbafolyamatban eddig, ahol a közös munka egész ideje alatt a technikai háttértől elkezdve, a tervezőkön át a dramaturgon keresztül a rendezőig és a partnerig így, ennyire intenzíven együtt tudott volna gondolkozni, egy emberként dolgozni mindenki!

Igen, érződik is, hogy ebben az előadásban mindenki Kacsa, és mindenki Halál, és persze, legfőképp: tulipán.

Zoli: Ebben az előadásban a legkisebb alkotói részfázis felelősétől mindenki egyenrangú alkotótárs volt. Nem kellett ezt előre megbeszélni, hanem az elejétől, a maga természetességével így is indult el, és pont ugyanígy tartott a legvégéig közöttünk.

A halál születik meg a tulipán elvesztésével. És nem csupán attól, hogy nincs, hanem mert véletlenül elhagyom, egyszer csak már nincs a kezemben.

Lilla: Nagyon jó érzés volt, hogy erre a viszonylag rövid, tizenpár oldalas szövegre két-három hónapnyi idő jutott, hogy lepróbálhassuk, otthonosan belakhassuk magunk számára.

Zoli: A tulipán átadása a Haláltól a Kacsának – ez volt az a jelenet, amit annyiszor elpróbáltunk, mint még semmit az eddigi életem során. Meg se merem tippelni, hányszor. Száz fölött volt, az biztos.

Lilla: Pedig ez „csak” egy mozdulat volt.

Számotokra mi ez a tulipán?

Zoli: Az eredeti anyagban a tulipánnak nincs külön „szerepe”. Ezért az volt az igazi dramaturgi, rendezői feladat, hogy ez a tulipán harmadik szereplőként hogyan kövesse le az előadást. Mert ott van a Halál, a Kacsa, és a Kacsa mozgatója egyszerre a színpadon, és vajon ebben a sajátos két és fél-hármasságban tudjuk-e a tulipánt, mint szereplőt színházi értelemben valamire használni? Talán ez az, amit sikerült megtalálnunk a szeptemberi bemutatóra: ami szép sűrítése volt annak, hogy hogyan lehet ebből a tulipánból több, mint egy virág.

…és hogyan lett, hogy lesz?

Lilla: A munkabemutatón a tulipánt letettem, és csak akkor vettem újra kézbe, amikor átadtam a Kacsának. Ehhez képest a szeptemberi bemutatóig annyi változás történt, hogy a tulipánomat egyetlen percre sem hagyom. Amikor viszont egyetlen egyszer, a sors vagy ki tudja, mi miatt mégiscsak elhagyom véletlenül – akkor meghal a Kacsa.

Zoli: …és ez a halál, ami pont abban a pillanatban történik – és akkor kerül a tulipán a mozgatóhoz, hozzám.

Lilla: Ez a tulipán- számomra pont azt adja vissza, amilyen maga a halál is: totálisan kiszámíthatatlan és teljességgel véletlen, nem várt!

Már az elején úgy éreztem, hogy más nézőpontból kell megközelíteni a témát, semmiképpen sem úgy, mintha „ijesztgetni, rémisztgetni” szeretnénk. A halált általában „rossz” dolognak tartjuk – (…)és ennél rémisztőbbet talán nem is nagyon lehet elképzelni. Már csak azért is félelmetes, mert a halálból még senki nem jött vissza, hogy elmondja: Srácok, ez az egész nem is olyan nagy durranás, csak mi görcsöltünk az egészen!”

Zoli: …mert hiába tudod, hogy közeleg, közeleg, de magát a pillanatot egyetlen perccel sem tudod előre. Ezt oldja meg sajátos, szimbolikus módon itt ez a tulipán.

Lilla: A véletlen…

Zoli: Mert nem a Halál fejez be mindent, hanem a tulipán elvesztése.

Lilla: A halál születik meg a tulipán elvesztésével. És nem csupán attól, hogy nincs, hanem mert véletlenül elhagyom, egyszer csak már nincs a kezemben.

Zoli: …nem azért, mert a haldokló „veszi magához” az utolsó pillanatot, hanem egyszerűen csak megtörténik az, aminek meg kell történnie. Akkor halunk meg, ha a tulipán minősége – a véletlen vagy bármi más okán – elveszik, kihull az életünkből…