…szerelemmel boncolni önmagunk

2019. november 29. 17:47

…mert az élveboncolást sem így, sem úgy nem lehet megúszni. Pedig szeretnénk. Nem is kicsit. Nagyon. Értem, értjük ezt az igényt, csak van egy paradoxon: ahhoz, hogy élni tudjunk elevenen, igazán, ahhoz eme élveboncolás elengedhetetlen. Tudja ezt Luk Perceval, Feridun Zaimoğlu és Günter Senkel is, és talán pont ezért írtak Molière után szabadon  négy vígjátékából (Don Juan, A fösvény, A mizantróp és a Tartuffe) Molière – the passion címmel kortárs színművet, melyet Hegymegi Máté rendezett meg ősbemutatóként a Radnóti Színház számára fiatalos lendülettel, elgondolkozást igencsak kikényszerítve belőlünk, mert bármilyen kellemetlen is az a bizonyos élve trancsírozás, és bármennyire kényszeredettek is az első, avagy a későbbi mosolyaink felette, mégiscsak jelentős dolog született – a színpadon és, remélhetőleg, bennünk is…
Türkizzöld csempézetű boncterem (díszlet: Fekete Anna), melynek letakart króm boncasztalán ott fekszik, fejével a szívverés ütemét kidobolva a fémen, Ő (Pál András). Ő, aki senki és mindenki egyszerre. Ki lehet a négy egybegyúrt vígjáték főszereplőjének párlata, lehet az öreg Moliére, avagy bárki és mindenki. Az biztos, hogy egymaga van, nem fekszik más mellette kiterítve. Boncterem a patológián, azaz a Radnótiban. A legjobb helyen, mert egy színház mi más, ha nem patológia. Szétszed, kiveséz.

Formalinban úszkáló szervek, a színpad mélyén egy galériára nyílva kétszárnyú ajtó e türkiz, halotti nyugalomban. E patológia nem a minden dolgok végállomása, hanem a kezdet, a születés maga – a színházé mindenképp, ha másé nem is. Hegymegi Máté szét akar szedni, „ki akar belezni”, mert tudja, hogy az effélék nélkül sem megszületni, sem egész, teljes életet élni nem lehet – bizony, még  színházon kívül sem. Az egész világ úgyis színház…- amint az angol reneszánszbéli óta tudjuk. Szétszed, boncol, kiveséz, mert e rendezésben enélkül nem lehet megszületni – és persze e rendezésen kívül, máshol se. Mert ez a boncterem szülőszoba.

Feltéve, ha hagyjuk, ha engedjük. Ha engedi, megengedi ezt magának is Pál András Ő-je. Ám ehelyett csak korhol kort, volt szeretőket, feleséget, mindent és mindenkit, aki oda, abba a boncterembe „elé járul”. A Forgách András fordította szöveg mondásában gúny, lesajnálás, kárhoztatás lesz minden és mindenki része. Hisz aki önmagát nem szereti, és boncolni, trancsírozni sem szereti – bár elengedhetetlen létszükséglet lenne -, minden egyebet támad: kultúrát, társadalmat, gondolkozásmódot, csak saját magát ne kelljen elemeznie, trancsíroznia. Csípőből, zsigerből támadó, közben pedig saját magát ostorozza – ám mind a két irány pont egyformaképpen hiábavaló.

Pedig Porogi Ádám Dimanche Philinte-je perdülő-forduló, sapkás könnyed lazaságával szinte a lelkét is kitenné barátjáért, Ő-ért. Szorgos, nyíltszívű igyekezete mégis, mint betonfalról pattan vissza, így aztán már nem is csoda, ha a második részben Cleante-ként már távolságot tartó barátként, könyvelőként látjuk viszont a Kálmán Eszter tervezte elegáns, natúr színű hivatalnok-porkoláb viseletre hajazó uniformisában. Porogi Ádám nyúlánk kedélyességgel, a minden lelki, szellemi bolondját járatást ismerőként emberbaráti segítője lenne Ő-nek, ha hagyná. De mindig mindenhez két ember kell, két irányból jövő nyitottság, ám efféle nyitottság nem volt, nem is lesz sajátja az Ő-nknek.
Sodró Eliza Céliméne-je epekedik és húzódozik egyszerre, egy időben Ő-től, nem azért, mintha nem volna tisztában, hogy mit is szeretne tőle, inkább azért, mert  akarva akaratlan az Ő önemésztése, rágódása rá is átragad: Sodró Eliza gyengéd határozottsága által az egész darab folyamatos egészségességgel nyeri el a maga egyensúlyát, rávilágítva, hogy épp annyi vaj van a saját fejünkön, a saját turpisságunk okán, mely turpisságot jó volna   akár bonckéssel is kimetszenünk önmagunkból, ha lehet, mielőbb.

Kováts Adél Donna Elvira Arsinoéja már jóval „elővigyázatosabb”, ha közeledésről, valamikori szerelmi kapcsolat felidézéséről van szó. Szemében, járásának, tartásának tónusaiban mégis egyként van ott a megsebzett, elégtételt váró, ám mégis kívánó és az érintésért, az ölelésért epekedő hamu alatt is állhatatosan izzó örök szenvedély. A második rész Dorine-jaként, hosszú, mosónős egybeszabott ruhájában, a dajkák mindeneket kívül-belül ismerőjeként olyan markánsan, velejét megragadóan hozza közénk e karaktert, hogy egy szempillantás alatt járunk századokat előre és hátra, miközben summázzuk Kováts Adélt nézve, hogy az ember és az érzéseiben, hiúságában megsebzett, a szilajságában is törékenye nő –  időtlenül örök.

Mint ahogy örök az Ő-t oroszánként védő, mindenkit válogatott jelzőkkel a földdel egyenlővé tevő anyja, Pernelle-né, (Gazsó György), aki a ’80-as évek nagydarab Vaslady-jeként masírozik, mint egy harci tank a játszók között, azaz az emelvényen, a játszók fölött testben, közöttünk, nézők között, pedig lélekben. Véresen komoly, profi egy az egyben, és természetesen eltúlzott parodisztikusság is – sokáig velünk maradó.
És ahogy a második rész központi díszletjegyére, a világító feszületre Schneider Zoltán félmeztelen Orgonja „ráfeszül”, azaz rá feszítené magát – ha át tudná érni a másfél emberes, világító keresztet – az a fékevesztett, önvakító vallási túlbuzgalom, az elvakultság fokozhatatlan röhejessége maga.

Mert  Ő-t vagy így, vagy úgy félreértjük, mert már tele van a himbilimbink vele, persze a pénze, a támogatása, a befolyása jól jön, hisz nekünk ezek közül egyik sincs. Ezek mind jól jönnek, jönnének, csak kár, hogy eme előnyökért Ő-t magát is el kell, kellene viselni. Apropó jut eszembe az elviselésről, az elviselhetőségről: az Ő grandiózus, önreflexív monológjaiban, csupán a terjedelmük okán is, könnyű elveszni az értés fonalát hátrahagyva. Garai Judit dramaturgként nem mert/akart húzni, amit részben értek, hisz ez a fajta önreflexivitás, miként a bonctermi rendezői koncepció is, az előadás generális koncepciójának a gerincét adja – de ennek ellenére nem kompatibilis a magyar színházi hagyományokon, játszási módokon nevelkedett néző „standardnak” nevezett befogadói szokásaival – azaz: ráun, bele-belealszik, otthagyja. Persze ez nem feltétlenül baj, max. nem nézőbarát, ennyi.

Mint ahogy ez a Molière – the passion a maga bonctermiségében se felhőtlen önfeledtség, hisz ha boncolni, magunkat elemezni kell, akkor nincs mese: darabjaira kell szedni önmagunkat, egymást, ha tetszik, ha nem. Hegymegi Máté rendezésében elmés elmélyültséggel, időtálló elevenséggel boncolódik az Ő énje – idézve akár Rembrandt 1632-es Dr. Tulp anatómiája című festményét is a darabban. Boncolódik kegyetlen önmagába csavarodottsággal, önelégült magamutogatással az Ő, jelezve, hogy egyikünk sem úszhatja meg ezt a fajta öntrancsírozást. Nem, mert feltétlenül szükséges, elengedhetetlen ahhoz, hogy életben maradhassunk 2019-ben – érzékelteti Hegymegi, és igaza van, még akkor is, úgy is, ha első ránézésre azt hinnénk, gondolnánk, hogy ebbe beledöglünk. De nem. Hidd el, hogy nem.
(2019. november 24:)

Csatádi Gábor