"...tele van felkiáltójellel ez az előadás: vigyázz, nehogy te is így csináld!"

2019. november 11. 18:26

Szeptember végén mutatták be Dan LeFranc: Nagy vacsora c. családi vígjátékát a Jurányi Házban Császi Ádám rendezésében. Az előadás sok főszereplője közül kettővel, Huzela Julival és Varga Ádámmal beszélgettünk karmáról, magunkkal „hozott” mintákról, e mintákat másoló vagy meghaladni képes énünkről, generációk egymástól megöröklött beidegződéseiről, a színházról, mint „családállításról, és az akár csak magunkkal való megbeszélni, „kibeszélni” tudás hasznáról…

Mi az, ami elsőre eszetekbe jut, ha azt halljátok: karma?

Elsőre a görög drámák, és általában semmi pozitív, pedig a karma nem más, mint az ok és az okozat törvénye, és ez így akár lehet pozitív is. Ám ha ez a karma egy negatív láncolat spirálban nyilvánul meg, akkor az valami tragikus, tovább öröklött, borzasztó „örökség” ..

Ádám: Elsőre nekem kamaszkorom kedvenc zenekara, a Hiperkarma jut eszembe, nagyon szerettem, szeretem őket. Hiszem, hogy amikor az élet elénk hoz kérdéseket, amelyekben döntenünk kell, akkor mindig, minden ilyen döntésünknek van, lesz következménye. A színészet is pont egy olyan „pálya”, ahol a korai döntéseinknek aztán hosszútávú következményei lesznek…- a színészet maga is valami karmikus dolog, azt hiszem.

…pont attól válik nem közhelyessé, hogy telis-tele van életszagú mikro szituációkkal, mikro villanásokkal. Annyi ilyet érintünk ebben az előadásban, hogy szerintem nincs is olyan néző, aki ne tudna „rákapcsolódni” ezek közül valamelyikre, vagy akár többre is.

…ha csak arra gondolunk akár, hogy amit és ahogy játszol, az sok esetben azonos azzal, amit ki szeretnél, ki akarsz adni magadból..

Juli: …hisz az is mind, mind „hozott” élmény, nem tudod eltagadni, azt láttad apádtól, anyádtól, nagybácsitól, nagyszülőtől…

…és ez a darab, a Nagy vacsora pedig pont erről szól.

Juli: Nagyon… Talán pont ettől érezni „sematikusnak” is, közben pedig e sematikusságával együtt mégsem közhelyes. Valószínűleg azért, mert jól írták meg. Minden egyes karakterében, amelyekben játszom, azt érzem, hogy ezeket már egytől egyig megéltem vagy épp most élem.
©Szokodi Bea

Miért tudja elkerülni a közhelyességet, szerinted?

Juli: Talán azért, mert nem lengi be a dramatikusság patent módra ráerőltetett „lila köde”. Mert tényleg azok a standard mondatok hangzanak el, melyek este a vacsoránál vagy egy családi születésnapon, és nincs közben finomkodás, csak teljes őszinteség.

Ám ezektől, a standard mondatoktól pont lehetne akár közhelyes is, nem?

Ádám: Igen, de pont attól válik nem közhelyessé, hogy telis-tele van életszagú mikro szituációkkal, mikro villanásokkal. Annyi ilyet érintünk ebben az előadásban, hogy szerintem nincs is olyan néző, aki ne tudna „rákapcsolódni” ezek közül valamelyikre, vagy akár többre is. Emlékezve a saját gyerekeivel, szüleivel való kapcsolatára: „aha, ezt ismerem!” – ez lehet talán az ereje, és ezért tudnak vele menni a nézők, és emiatt sem válik közhelyessé.

…igen, ki lehet lépni egy ilyen láncolatból. A szüleimen én is azt látom, mint Juli az ő szülein: ki tudtak lépni abból a „mintából”, amit ők is a saját szüleiktől láttak, és tudtak jó pár dolgot másként, a berögződések ellenére másképpen tenni, mint az ő szüleik.

Most viszont jön egy sablonos, közhelyes kérdés: a saját életetekben melyek voltak azok az események, amelyekhez nyúlni tudtatok a próbák során?

Juli: Rengeteg ilyen kapcsolódási pont volt. Sőt, szinte csak ilyen kapcsolódási pontokból áll a darab! Felismertem-e a gyerekkori énemet, az apámmal, a testvéremmel, az anyámmal szemben, vagy hogy felismertem-e az anyai énemet a gyerekemmel szemben – ez szinte egészen biztos. És van-e bennem annyi mersz, hogy azt mondjam: „én ezt azért már jobban csinálom talán, mint a darabbéli énem, aki anyát játszik épp ott, akkor. Számomra tele van felkiáltójellel ez az előadás: vigyázz, nehogy te is így csináld!

Ádám: Számomra is nagyon sok átfedés van a darab és a civil életem között. Talán a randevús bénázások estek meg velem is szinte pontosan ugyanígy. Persze ennél egy komolyabb rétege is volt számomra az előadásnak: az apukámmal való súrlódások, amelyek őt is az ő apjával való súrlódásokra emlékeztetik. „Apám hitte az apja örökét, S úgy hiszem, ez így volt szép.” Lépten-nyomon ezekről a mikro szituációkról mindig az édesapám jut eszembe.
©Szokodi Bea

Ez az előadás vajon segíthet abban, hogy próbáld meg ne ugyanúgy csinálni, mint eddig?

Juli: Szerintem igen, ha az ember hajlandó tükörbe nézni – ami valljuk be, nem egyszerű. Arra tanított például engem ez az előadás, hogy a szüleimmel szemben legyek kicsit nagyvonalúbb, megengedőbb. Az derült ki a próbafolyamat alatt, hogy a gyermeki énem még mindig annyira sértett, lázongó, hogy azt érzem, még inkább vissza kell vennem abból.

Ádám: Meg kellene tanulnunk nem elszakadni a nagyszülőktől, az idősebb generációktól. Eszembe juttatták velem a próbák, hogy többször fel kellene hívnom őket. Szerintem maximálisan benne van a darabban üzenetként az is, hogy bizonyos dolgokat ne kövessünk el a szüleinkkel, gyerekeinkkel szemben, mert hisz egykor ugyanazok a szituációk nekünk magunknak sem estek valami jól…

Lehet ebből az ok-okozati láncolatból úgy „kilépni”, hogy abból aztán valami pozitív, és ne tragédia szülessen?

Juli: Ha arra gondolok, hogy a szüleimnek milyen gyerekkora volt, akkor csodálkozom és egyben hálát is adok, hogy ennek ellenére ilyen nagy szeretetben tudtak felnevelni, amellett, hogy mégis rengeteg „hiányosságot” érzek. Látom, hogy ők már mennyivel „jobban” csinálták, mint az ő szüleik, pedig az ő idejükben még nem volt internet, nem voltak ezotériával, lélektannal foglalkozó könyvek. Sőt: az ő idejükben egyáltalán nem beszéltek ilyesmiről, ma pedig már a csapból is ez folyik! Ennek ellenére ők mégis ügyesebben csinálták már, mint az ő szüleik, és mi már hozzájuk képest is „okosabbak” vagyunk, mégis mi is elkövetjük a magunk ugyanazon saját hibáit…- ennek ellenére mindig lehet és kell is jobban csinálni, mint az előttünk járók.

…ha egy házaspár, egy család közösen megnézi ezt a darabot, és utána elmennek kajálni, akkor a látottak milyen beszélgetést indítanak el az étkezés közben köztük? „Na, az anyád is pont olyan, mint az a…”

Ádám: Azt gondolom, hogy igen, ki lehet lépni egy ilyen láncolatból. A szüleimen én is azt látom, mint Juli az ő szülein: ki tudtak lépni abból a „mintából”, amit ők is a saját szüleiktől láttak, és tudtak jó pár dolgot másként, a berögződések ellenére másképpen tenni, mint az ő szüleik. Például én azt tapasztalom, hogy nekem már jóval barátibb, közvetlenebb a kapcsolatom a szüleimmel, mint amilyen annak idején nekik a saját szüleikkel volt. Lassan harminc leszek, de még mindig szeretek minőségi időt tölteni a szüleimmel: nyaralni, sörözni menni, mint tinédzser koromban.

Egyfajta „láncolat megszakítás” lehet már az is, amilyen játékmóddal játsszátok ezeket a párbeszédes jeleneteket. Mennyiben más ez a koreográfia, színpadi mozgás, mint az eddig megszokottak?

Ádám: A darab legtöbb párbeszédes része végtelen rövid, sokszor csak egy-két szavas kérdésekből és válaszokból áll, amely mögé nehéz vaskos gesztusrendszert építeni. Nem is szólva arról, hogy nagyon fontos egy-egy ilyen párbeszédes résznél, hogy melyik szereplőnk hol tart, melyik életszakaszában él. Pont ezért a szövegnek mindig a legelső „szintjét” kell játszani.

Juli: A szereplők nem nagyon „beszélnek mellé”…

Ádám: Igen, nagyon egyszerű mondatok és gondolatok vannak a szövegben.

Juli: …amikor viszont mellébeszélnek, akkor annyira egyértelmű, hogy épp az ellenkezőjét mondják annak, amit gondolnak.
©Szokodi Bea

„…pont az ellenkezőjét gondolják annak, amit mondanak” – ez annyira kortünet!

Ádám: …mintha magunkat győzködnénk arról, amit egyébként mi magunk se hiszünk.

Mitől működhet jobban, hatékonyabban a Nagy vacsora annál, minthogy leülök, egy délután kiolvasok egy Coelho-könyvet, amitől aztán pár hétre megmentettnek hiszem az életem?

Juli: Mert embereket, élő, eleven embereket látsz, akik ugyanabban a helyzetben vannak, mint te, és jó esetben elhiszed azt, amit mondanak. Elhiszed a könnyeiket, a kétségeiket, és azt érzed, hogy nem vagy egyedül! Az az érzés, hogy „nem vagy egyedül”, azért az olvasással is megvan, de ha látod is, akkor az ezt az élményt alá is húzza pirossal!

Meg kellene tanulnunk nem elszakadni a nagyszülőktől, az idősebb generációktól. Eszembe juttatták velem a próbák, hogy többször fel kellene hívnom őket. Szerintem maximálisan benne van a darabban üzenetként az is, hogy bizonyos dolgokat ne kövessünk el a szüleinkkel, gyerekeinkkel szemben, mert hisz egykor ugyanazok a szituációk nekünk magunknak sem estek valami jól…

…végül is: minden „családállítás” nem egyéb, mint dramatizáció…

Ádám: Pontosan! A néző bármennyire sok avagy kevés párhuzamot talál az előadás és a saját élete között, valamennyire mégis megszólíttatva érzi magát, és ez segíthet reflektálni a saját családjának, kapcsolatainak a dolgaira is.

Juli: Összehasonlít. Lehet, hogy nem önmagára, hanem az apjára, anyjára, gyerekére ismer rá…avagy a szomszédjára, a legjobb barátjára.

Ádám: Kíváncsi lennék például, ha egy házaspár, egy család közösen megnézi ezt a darabot, és utána elmennek kajálni, akkor a látottak milyen beszélgetést indítanak el az étkezés közben köztük? „Na, az anyád is pont olyan, mint az a…”

Juli: De vajon beszélnek-e róla? Hisz, valljuk be, sokaknak ez éles, kemény tükör, és sokak ilyenekről nem is beszélnek sem magukkal, sem egymással, az biztos! Mert létezik ez a szintje is a megismerésnek: amikor felismerem, ám tagadom, nem beszélek róla.