„…átélhető történetet, amely képes beszippantani a maga emberségével, empátiájával…” – interjú

Most szombaton, december 7-én láthatjuk először a Kolibri Pincében a Kiss Márton által írt és rendezett A méhek istenét. Vele beszélgettünk „jóságról”, megfelelési kényszerről, családon belüli játszmázásról, a „gyerekprojektről”, mint házasságmentésről, a gügyögést nem állható komolyságról, a gyermeki látószögről, empátiával láttatott válságainkról és az érzelmi intelligenciánk fejlesztéséről…

• Mi jut eszedbe arról, amikor annak idején azt hallottad otthon: „jó gyerek vagy, fiam!”?

• Így felnőttként az, hogy mindenféle megfelelés szorongásossá teheti az embert. Nem biztos, hogy jó, ha azt várja a szülő a gyerektől, hogy úgy éljen, „kis felnőttként”, mint ő, holott a csemetéje még csak óvodáskorú. Egy gyerek mindig próbál megfelelni, ez teljesen rendben van, mindez csak akkor kezd „egészségtelenné” válni, ha a szülő/felnőtt visszaél ezzel az „igazodni akarásával”.

Miközben nézzük a család életének 13 évét, sok mindenben akár magunkra is ismerhetünk. Akár gyerekként, akár szülőként. Hogy ez a mi családunkban is így volt, vagy épp így van. Aztán a történet kibontakozása során lassan rájövünk, hogy ezt a családot, illetve a család egyik tagját mindenki nagyon-nagyon jól ismeri. De egészen más nézőpontból látjuk; úgy, ahogy eddig még nem láttuk soha, és ahogy alig gondoltunk rá.

• Emlékszem az első osztályos élményemre hatévesen, amikor a tanító néni számára csak akkor voltál jó gyerek, ha egyenesen, kihúzott háttal, hátratett kézzel ültél, és csöndben maradtál – több generáció nőtt így fel, és szerintem ez nagyon pusztító… Sok minden ebből az igazodni akarásból fakad kicsi és nagyobb közösségekben, akár társadalmi szinten is. Akkor, ott, annyi idősen amúgy én is meg akartam felelni. Mondjuk, rettenetesen naiv tudok lenni, én kisgyerekként nagyon sokáig mindent elhittem a felnőtteknek. Nem számítottam „deviáns”gyereknek, az már csak később lettem…

  

  ©Herbszt-Véner Orsolya

• Mi volt az, ami munkált benned, amikor elkezdted A méhek Istene című darabot írni?

• Első körben nagyon prózai dolgok: szerettem volna a Kolibri három színészének (Ruszina Szabolcsnak, Mészáros Tamásnak és Szanitter Dávidnak) hozzájuk méltó feladatot adni, amin lehet bátran, kamuzás nélkül dolgozni, és kölcsönösen fejlődni szakmailag. Bár én vagyok a rendező, de a próbafolyamat végére mindig azt érzem, hogy rengeteget tanulok a színészektől, többet, mint az egyetemen bármikor. Szerettem volna, ha újra komolyan dolgoznánk együtt egy számukra is téttel bíró, érdekes, izgalmas, humoros, zenés, félig történelmi, félig fikciós családi történeten. Anélkül, hogy csak simogatnánk egymást, és a büfében lustulva kevergetnénk a kávét. Ez lesz velük a harmadik bemutatóm: a Csöngő és a Minden dolgok könyve után azt hiszem, eléggé jól ismerem, hogyan működnek a színpadon, ezért arra is kíváncsi voltam, milyen helyzet áll elő akkor, ha vendégként felkérem a női főszerepre a srácok mellé Grisnik Petrát. Úgy érzem, így egy nagyon izgalmas kémia alakult ki a szereposztás tekintetétben. De visszatérve a kérdésedre, hogy mi volt a sztori magja: adott egy mindannyiunk által átélhető hétköznapi házasság, egy „ideálisnak tűnő” család, amelyben akár bármelyikünk élhetne, ahol minden szép és jó, de azért már minden kezd lassan elszürkülni, megfakulni. Persze a házaspárban ez az „ellaposodás” nem tudatosodik, mégis úgy érzik, hogy ezt a picit lefelé ívelő házasságot egy gyerek mentheti meg.

Azt gondolom, soha nem szentenciákat kell mesélni – a kamaszoknak főleg nem! –, hanem olyan érvényes, átélhető történetet, amely képes beszippantani a maga emberségével, empátiájával, érzékenységével, és amely által folyamatosan fejleszthetjük, erősíthetjük ugyanezeket a képességeinket. Így talán kulcsot kaphatunk ahhoz, „hogyan legyünk jók”.

• …érzelmi szürkülés ellen „csinálj” gyereket zsigeri reflexe, nem?

• Megszületik a gyermek, mindenki nagyon boldog, inspirált, a gyereket viszont nevelni kell, mintát kell adni, apai és anyai mintát. Fel kell adni addigi hobbikat, karriert, magán kedvteléseket, hisz egy gyerek nevelése sokkal fontosabb, nyilván. Ez viszont már feszültségeket szül, megrepeszti ennek a házasságnak a mindig mosolygó „boldogságát”. Közben pedig a gyermek cseperedik, fejlődik, kezd kialakulni az önálló egyénisége, és persze a szülők azt szeretnék, hogy a gyermekük jó legyen! De hogyan legyél jó? Úgy, ahogy én szeretném! Ez persze így nem fog működni hosszútávon, és ez természetesen a házasságra is negatívan hat. Hogyan oldjuk meg ezt a helyzetet? „Csináljunk” még egy gyereket! Ebben az egész családi történetben az érdekelt, hogy mindez milyen lehet egy gyerek nézőpontjából? Hogyan szívja magába ezeket a félrecsúszott mintákat, a rajta csattanó feszültségeket? Hogyan tudja önmagát meghatározni, értelmezni? És a szülői oldal: hogyan nevelünk anyaként, apaként? Az ebből származó konfliktusok hogyan viselnek meg, kezdenek ki egy családot; és mindezek a dolgok hogyan hatnak vissza a gyerekre akár szomatikus tünetek formájában?

• Ezeket a buktatókat hogyan lehet abból a bizonyos gyermeki szemszögből megmutatni, úgy, hogy aztán azt egy tizenegynéhány éves gyerek is a magáénak érezze?

• Végtelenül mély empátiával. Miközben nézzük a család életének 13 évét, sok mindenben akár magunkra is ismerhetünk. Akár gyerekként, akár szülőként. Hogy ez a mi családunkban is így volt, vagy épp így van. Aztán a történet kibontakozása során lassan rájövünk, hogy ezt a családot, illetve a család egyik tagját mindenki nagyon-nagyon jól ismeri. De egészen más nézőpontból látjuk; úgy, ahogy eddig még nem láttuk soha, és ahogy alig gondoltunk rá. Úgy próbáltam megírni A méhek istene történetét, és úgy próbáljuk játszani is ezt a darabot, mintha egy gyerek kezébe lenne a kamera, és az ő optikáján keresztül látnánk az eseményeket.

  

  ©Herbszt-Véner Orsolya

• Miben segíthet a gyereknézőknek ez az „én kezemben van a kamera, arra figyelek, ami engem érdekel” technika?

• Szeretnénk arra az élményre törekedni, hogy a nézők empatizáljanak a történetünkben szereplő család gyermektagjainak helyzetével, és ezen keresztül szembesüljenek olyan ambivalens dolgokkal, mint például, hogy miből fakad a gonoszság, az érzéketlenség; hogyan jut el valaki odáig, hogy akár kétségbeesésből, akár a jóra való törekvés vagy a végtelen szeretetvágy miatt ártson a másik embernek; milyen játszmák zajlanak ilyenkor a felnőttek között vagy a gyerek-szülő viszonyrendszerben. Mindenképpen izgalmas vagy épp megdöbbentő, könnyfakasztó és egyben megtisztító élmény lehet, amikor a néző ráeszmél, hogy igen, az én szüleim is pont ilyenek, a mi családunkban is épp ezek körül a problémák körül forognak a napjaink, pont így söpörjük mi is a szőnyeg alá a közös problémákat, pont ennyire nem mondanak igazat nekem sem a szüleim, mint itt. Gyakran a gyermeki gondolkodás a felnőttek sajátja is. Az, ahogy veszekszenek, vagy megpróbálnak reagálni a házasságuk válságára, néha nem sokban különbözik attól, mikor a testvérek összekapnak egy játékmackón.

…szerettem volna a Kolibri három színészének (Ruszina Szabolcsnak, Mészáros Tamásnak és Szanitter Dávidnak) hozzájuk méltó feladatot adni, amin lehet bátran, kamuzás nélkül dolgozni, és kölcsönösen fejlődni szakmailag. Bár én vagyok a rendező, de a próbafolyamat végére mindig azt érzem, hogy rengeteget tanulok a színészektől, többet, mint az egyetemen bármikor.

• Az előbb említetted a szőnyeg alá söprést: ez a darab hogyan próbál tenni az ilyen folyamatok ellen?

• A tudatosítással. Ha találkozom egy történettel, amely a játszmázásokról, a problémák szőnyeg alá söpréséről szól, akkor talán később már nem ér váratlanul, ha bármi hasonlóval találom magam szemben a saját életemben. Például képes vagyok felismerni, ha olyan emberrel van dolgom, aki érzelmileg kihasznál, manipulál és csapdába ejt. Azt gondolom, soha nem szentenciákat kell mesélni – a kamaszoknak főleg nem! –, hanem olyan érvényes, átélhető történetet, amely képes beszippantani a maga emberségével, empátiájával, érzékenységével, és amely által folyamatosan fejleszthetjük, erősíthetjük ugyanezeket a képességeinket. Így talán kulcsot kaphatunk ahhoz, „hogyan legyünk jók”. 😊

Csatádi Gábor