…advent, vagy amit akartok…

December 22., vasárnap BEZERÉDI ZOLTÁN

„Még akkor sem volt ilyen szörnyű tél és csak sápadtan égtek bús csillagok az égen, mikor megérkeztem Szamosligetre, boldog ifjúságomban, hosszú idők múltán! A révész még átvitte a kompot, holott már betlehemesnek készült a fiúkkal, s úgy jött át velem és néhány kései paraszttal, zúgva a vízen s a csillagok alatt, hogy ragasztott kócszakállát lengette a szél. De már szaladtam a parton, a kerti ház irányában, ahonnan lámpafény derengett az estében. A verandán, virágcserepek között, szeretett nagybátyám fogadott, megkövesedett táblabírói nyugalmával, s aki rég túl van minden emberi igazságon és hívságokon. Már nem volt olyan magyarosan kemény, olyan katonásan rugalmas, mint hajdan, s valami zord bánatot hordozhatott belülről, annál feltűnőbben, hogy le akarván rázni magáról, csak még jobban összetört alatta.
– Három éve nem voltál itt – mondta egyszerűen.
– Nem neheztelek, csak konstatálom – tette hozzá egykedvűen és kiment a szobából.
Tündéri nagynéném, hagyományos mártíromságával, szótlanul nyújtotta gyönyörű kezét, amelyen az ujjak, mint a bálványoké, mind külön-külön. egy-egy műremek voltak, a csiszolt körmök gótikus tükrével. Nagy lombos hajával, az akkori divat szerint, csipkéből kihajtó nyakával, mint egy mandulafaág, fűzött derekával a hosszú szoknyában, ama női szentek egyikének tűnt, akik lemondásokkal terhes életüket mint az orsó fonalát sodorják le hangtalan, köznapi vagy különc férjek mellett, szép nagy kertek és házak mélyén a vidéken, ahol a hamu alatt ég a tűz.
– Az idő eljár – mondta csendesen.

S a karja lengésével, angyalian, egy gyönyörű kisleányra mutatott, aki szőkén ragyogott ki egy karosszék mélyéből, ahol a kék szeme sugárzásával s nagyokat szuszogva, egy kövér babát kínzott olyan leleményes kegyetlenséggel, hogy az élettelen báb, részútos tekintetével, félholtnak tűnt a szenvedésben.
– No, hadd már azt a szegény babát, egyetlenem! . szólott nagynéném olyan mennyei gyöngédséggel a hangjában, hogy a kisleány, mintegy varázslatra, hirtelen otthagyta a babát s lecsúszva a székről, az anyja szoknyájának dőlt.
– Aranyvirágom! – sóhajtotta tündéri anyja, s egy percig úgy nézte, olyan marcangoló áhítattal a szőke gyermeket, mindtha most látná először, s már meg is halna érte!
Holott kacagott és hirtelen, valami rejtélyes gondolatára, felkapott egy kis selyemkendőt, s azt sebtiben átkötötte a gyermek fején, gyönyörű ujjainak lágy tovasiklásával.
– Megnézzük, jön-e már a Jézuska – mondta még, s akkor, a téli estében, kimentünk a kertbe. S úgy jött a kisleánnyal, kéz-kézben, boldogan, mintha valami ajándékot vinne a kert fenyői alá, e karácsonyi estében – vajon kinek, jó Isten?
A hold magasan ragyogott az égben s már betlehemesek jártak a jászollal, amelyben a gyertya fénye messziről pislogott az úton. A kisleány elszaladt mellőlük, s megállt a kertajtóban, érdeklődve, a bús csillagok s a hold alatt. S akkor, rögtön, a part felől egy árny szaladt feléje, vajon ki volt ez, titkos, bús ember, e karácsonyi éjben? Mert rögtön, amint elérte a gyermeket, már térdre is roskadt előtte és magához ölelte. Egy szava nem volt, egy hangja, semmi, csak ölelte és sírt az ajándéknak…”