Fiatal és dühös

Október 31-én mutatták be az Ódry Színpad padlástermében Charles Bukowski A kezdő című regényének színpadi átiratát. Sándor Dániel Máté rendezőhallgató három színművész osztály (Pelsőczy-Rába, Székely-Máté, Cserhalmi) fiataljaival együtt sikeresen adaptálta a halála után kultszerzővé avanzsált Bukowski önéletrajzi ihletésű írását.

Charles Bukowski stílusa egy szempillantás alatt felismerhető. A huszadik század amerikai valóságát ábrázoló,  leginkább novelláskötetekre emlékeztető önéletrajzi regényei már az első oldalakon magával ragadják az olvasót. Művei dühösek, közönyösek és nyersek,  rövid mondatokkal és pároldalas egy-egy életszituációt ábrázoló fejezetekkel építkeznek. A magyarul A kezdő címet viselő Ham On Rye-ban, melynek állandó alteregója Henry Chinaski,  a főszereplő, Bukowski nyomorúságos gyerek- és fiatalkorának történetét követhetjük végig. A lazán kapcsolódó hétköznapi történeteket a felnőttek által irányított hierarchikus intézmények – család, iskola, gimnázium stb. – és a (tőzsdekrach miatt keletkező) nyomor és kilátástalannak tűnő jövő nyomasztó légköre hatja át.

Bátran mondhatjuk, hogy a regény egészének adaptálása szinte lehetetlen vállalkozás. Így ahhoz, hogy Bukowski történetszemelvényeiből egységes színházi előadás kerekedhessen,  komoly dramaturgiai munkát kellett a hallgatóknak végezniük. A (színlap szerint) dramaturg híján lévő előadás alkotói ezt belátva csak a számukra legfontosabb jeleneteket, eseményeket ragadták ki a könyvből. Mivel a visszaemlékezések nem vagy csak lazán következnek egymásból, egy-egy történet kiragadása nem bontja meg veszélyesen a kauzális struktúrát, aminek köszönhetően az alkotók elképesztően nagy szabadsággal nyúlhattak az anyaghoz.

Még csak arra sem törekedtek, hogy a kiválasztott történeteket a maguk linearitásában sorolják fel. A darab ugyan, a könyvhöz hasonlóan, a kisgyerekkortól tart a fiatal felnőttkor felé, de más rendező elv nem igazán lelhető fel. A különálló történetek olykor egymástól élesen elválnak, máskor összeolvadnak, vagy beékelődnek egy-egy jelenet közepébe. Az, hogy a föntebbiekből nem kaotikus, hanem a saját lábán megálló egységes darab jön létre, abból a dramaturgiai bravúrból ered, hogy az ábrázoltak nem szabad asszociációs láncba, hanem egy sajátos logikai rendbe szerveződnek. Hogy egy szemléltető példával éljek. A darab egy pontján az apja megveri Hank-et (Bukowski alteregójának beceneve). A színpadon a verés alatt Henry fantáziáit jelenítik meg sajátos módon a fiatalok, annak ellenére, hogy a könyvben Bukowski egy teljesen más ponton számol be élsportolói álmairól. A képzelgés hívószava azonban semmit nem változik: Menekülni a könyörtelen valóságból!

Amennyire összetett az előadás dramaturgiája, annyira egyszerű a látványvilága (Vértesi Ferenc). A színpadon felépített lakószoba szolgál játéktérül a különböző helyszíneken játszódó jeleneteknek. Az, hogy sportpályán, igazgatói irodában vagy osztályteremben járunk-e, csak a színészek játékából és monológjaiból derül ki. Az enteriőr mocskos falaival, a múlt évszázadból visszamaradt berendezési tárgyaival, kopott ajtófüggönyével és egy szem rolós ablakával hatásosan reprezentálja a szegényes életkörülményeket és a világ mocskosságának az érzetét. A szoba azonban nem csupán az események játéktere, és nem csak az a hely, amelynek perspektívájából Henry szemléli a környezetét, hanem Hank lelkivilágát szimbolizáló hely is egyben. Az undor, a mocsok és a komforthiány „hangulata” süt, árad a nézőtér felé. Mindez pedig a klausztrofób padlástér fekete falairól energiaveszteség nélkül verődik vissza.

A jelmezek szintjén is a kisrealizmus dominál. A Martens bakancsok, tornacipők, anarchia jellel ellátott pólók, farmerek és kopott bőrdzsekik és second hand ruhadarabok éppúgy éreztetik a műben megjelenő fiatalság energikus dühét, a minden ellen lázadni életérzést, mint a fentebb tárgyalt életkörülményeket. A darab hitelességét erősíti, hogy a kosztümök egyáltalán nem hatnak „jelmeznek”. A színészek olyan természetességgel viselik azokat, mintha saját ruháik lennének, sőt, el is hisszük, hogy azok. A szereplők mindössze akkor öltenek magukra mást, ha azt a történet megköveteli, de a ruhadarabok akkor is csak jelzésértékűnek mondhatók (orvosi köpeny, katonai felszerelés stb.).

A három színművész osztály hallgatói épp oly természetesen és magától értetődően játsszák szerepeiket, mint amennyire kényelmesen mozognak hétköznapi ruhájukban. Nehéz lenne jellemezni külön-külön a színészek játékát, hiszen a nyolc színész (Cseke Lilla Csenge, Gombó Viola Lotti, Béres Bence Vilmos, Kövesi Zsombor, Fröhlich Kristóf, Váradi Gergely, Major Erik, Samudovszky Adrian) folyamatosan, jelenetről jelentere cserélgeti egymás közt Henry Chinaski és a mellékszereplők karaktereit. Legyen szó férfi vagy nő, magas vagy alacsony, izmos vagy vézna színészről,mindannyiuk Hank-je önazonos marad, akiben minden (örök)fiatal talál valami ismerőset. Ábrázolásukban a felnőtt karakterek pedig röhejesek, komolyan nem vehetők, opportunisták, buták, szánalmasak. Épp olyanok, amilyeneknek Bukowski leírja őket.

A káromkodás, a testiség, az érvényesülésért folytatott agresszív harc és a felnőttek világa megértésének lehetetlenségéből fakadó düh központozza az emberek kamasz és húszas éveit. Mindenkinek más válik be – jegyzi meg Bukowski. Mindenki úgy lázad, ahogy tud; van, aki a Black Sabbath kultikus Iron Man-jét gitározza teljes hangerővel, van, aki a szobájában rejszol, esetleg System of a Downra pogózik, vagy éjszaka a paplan alatt Hemingway-t olvas. Sándor Dániel Máté, Vértesi Ferenc és a nyolc színész(hallgató) „egyszerű, de nagyszerű” megoldásaikkal bebizonyították, hogy Charles Bukowski hangja bárhol értő fülekre találhat, csupán kezdőnek kell lenni hozzá.

(2019. november 15.)

Győri-Drahos Martin