Minden és Semmi

…avagy semmi és a minden az egy és ugyanaz. Ez az egyezőség, „ugyanazság” mozgatja mélyen a világot, amiben élünk, legyen az az új Lipótvárosban vagy a múlt század húszas éveinek Amerikájában. Ifj. Vidnyászky Attila – Vecsei H. Mikló – Kovács Adrián Scott Fitzgerald A nagy Gatsby-jét mintha valami hasonlónak az illusztrációjáért rendezték, álmodták volna a jó százéves Helmer és Fellner által tervezett épületbe a Teréz körúton. Minden majdnem ugyanaz, és semmi sem azonos, max. csak hasonló, ám ez a hasonlóság bennünket kísértetiesen békén nem hagyó, bennünk tovább rezgő. Keresnéd Fitzgeraldot? Nyomokban megtalálod. Ám e nyomok, ez a fragmentálság, mintegy a színházzal illusztrált világ és korlátás, ifj. Vidnyánszky Attila keze alól megint ütős lett, mert ez egyszer hitelesen, unikálisan igaz lett a Vígszínház nagyszínpadán, hogy a mindennek és a semminek jól összegyúrt egyvelege olyan, mint legtöbbször mi magunk: a minden és a semmi határán élni akaró, ám csak oly kivételes pillanatokban tudó, emberek. Avagy ne azt keresd, ami nincs, hanem értsd meg, hogy miért csak annyi van, amennyi. Ha így teszel, máris a minden és a semmi határán egyensúlyozol.

És ebből az „egyensúlyozásból” születhetne is akár valami, de sem közel száz éve, sem most nem születik semmi – nem a színpadra gondolok, hanem önmagunkra. Semmi nem születik, holott Pater Sparrow szájtátásra késztető, a múlt század eleji amerikai életérzést magabiztos, ízléses tudatossággal visszaadó díszlete, amelyben minden grandiózus, nagystílűen elegáns, mindezt tálcán kínálja rendezőnek, történetnek, zenének, karakterfejlődéseknek. Ifj. Vidnyánszky inverzbe fordítja: a nagy semmit, a mindennek látszó, kipukkanó buborékok korát éljük, éltük?

Csupán üres, látványosan kongó frázisokat, mint újévi tűzijátékot,  puffogtató lenne mindez, ami csak ürügynek használja a múlt századi ikonikussá vált regényt? Olybá tűnik, hogy igen, ám mégsem. Mégsem, mert van itt tehetséges koncepció – még akkor is, ha nekem, magamnak az efféle nem kenyerem. Koncepció, a felszínesség túlhajtása, a nagy büdös semmi életérzésének 2019-es vígszínházi, erőből, lendületből színházi nyelvet teremteni akaró, tehetségesen kitartó igyekezete.

Olyan, mely előtt érdemes és alapvetően fontos meghajtani a fejet – akkor is, ha mint mondtam, nem kenyerem az ilyen színházeszmény –, mert ahol tehetség van, ott tehetség van, amit szeretettel kell körbevenni. Igyekezni megérteni, mert az érteni, a megérteni akarás törekvése a leghatásosabb ellenszere az alkotói és szemlélői önelégültségnek, mely ha megértés, párbeszéd híján elharapózik, akkor mint ordító oroszán jár körbe, rombolva és önmaga képére alakítva falsan a magyar színházi életet és „nemzeti” kultúránkat – keresvén, kit nyeljen el népmesei kis gömböc módjára.

Gatsby életérzést sugall itt minden, és persze azt, hogy emögött csak a kongó, látványos üresség van. Pazar az egész, már aki az ilyet szereti, és én, a sznob, a viszolygó, arra a három órányi zenés partira, ahogy az alkotók aposztrofálják ezt a Fitzgerald-átiratot, mégis megszerettem. Pedig a sziruposan csöpögős történet, az, hogy Jay Gatsby (Wunderlich József) egy egész életen keresztül, a nélkülözéstől a szeszcsempészetből mágnásságnak is beillő vagyont teremtve sem mond le az első, meghatározó szerelmi kapcsolatáról, avagy inkább az epekedésének tárgyáról, Daisy Buchananról (Waskovics Andrea), az itt is, ebben a Vecsei H Miklós átiratban is épp oly lavór után szalasztó, ha nem még inkább olyan, mint a regényben.

Wunderlich József gyámoltalan, mindent zsebből megvenni képes Gatsby-je sárga öltönyében, nyúlánk, tétovázó, ám e tétovázással mégis a lelkének legmélyére látni engedő lényével romantikust hőst teremt. Ám nem olyat, vagy nem feltétlenül csak olyat, amelyért a tinilányok órákat állnak sorba a Pannónia utcai művészbejárónál, hanem olyat, aki a maga baleknak tűnő, „leggyengébb láncszem” voltával eleven felkiáltójele e Gatsby életérzés sohasem életképes ragyogásának.

Aki mellett Waskovics Andrea Daisy-je csak még reménytelenebbül tart – sehonnan sehova. Ember Márk Tomjának birtokolni akaró, férji szerelméből a vágyott, ám ezért áldozatokat csak pillanatokig vállalni kész álom-szerelem kapcsolatba. Tomok és Jay-ek világa ez, ahol a senkik mindent akarnak, mert úgy érzik, ez nekik maximálisan jár.

E minden és semmi közepén, mint mentőcsónak a végtelen egyhangú óceán közepén olyan Hegedűs D. Géza Meyer Wolfsheimje, kiöregedett,elegáns hippije egyszerre karikírozza és tart tükröt ennek a soha véget érni nem akaró gatsby-ségnek. Szervilizmus és lesajnálás oly egyveleget alkot karakterében, melytől ikónikissá válik ez a mellékszereplője az előadásnak.

Két résznyi szerelmi évődés,  magas igényű, a húszas évek szesztilalmi Amerikáját idéző, és abba partiként a teljes nézőteret bevonó játék, rendezés ez, amelytől, bármennyire nem szeretem – elvarázsolódom, mert maga alá von akkor is, ha nem ad, nem akar adni túlságosan semmit. Semmit, mert a hatásvadász, észrevétlenül elejtettként hatni akaró irodalmi, filozófiai utalások nálam még bőven a semmi kategóriájába vonódnak.

Ám ahogy ezt az életérzés-semmit ifj. Vidnyánszky Attila rendezői látása és a Kovács Adrián által jegyzet zene, finoman, bravúrosan, a semmit tehetségesen mindennek, igényes minőségnek tálaló együtt munkálkodása megteremti az ötven szereplőt foglakoztató előadásban, az tényleg a mindennek és a semminek a szerencsés oda-vissza járása. Az, melyből megérted, hogy a talmiság semmijét mindennek láttatni a legnagyobb rendszerkritika, emellett üzen mást is: a minden és a semmi felelősségét, a Gatsby-korszakokéit és a maiakéit – avagy minden ízlésbeli eltérésünk ellenére, illetve pont azért: Vígszínházat az alkotóknak, hisz a felelősség nevel, feltüzel, szenvedélyeket elevenen tart – ha akarjuk, ha nem.

(2019. november 23)

Csatádi Gábor