„…Szabadság! Te szülj nekem rendet…”

…feltéve, hogy van, lesz időnk, türelmünk kivárni. Mert minden más esetben a saját szakállunkra buherálunk mindenféle rendnek nevezett tákolmányokat – persze az effélének mifelénk oly hatalmas hagyománya van már… Kabdebon Dominik rendezett Érpataki modell címmel verbatim előadást az ÖrkényKÖZtérben arról, hogy mi történik ezen az egész országunkat betöltő Érpatakon, ha valaki megválasztott despotaként helyettünk, a nevünkben uralkodik, mint elszabadult hajóágyú. Kendőzetlen, pontos szembesítés, amin a rezignált konstatálás helyett jobb lenne meglepődni, felháborodni, ám ha mégsem ezt tesszük, az csupán a mi hibánk…

Persze nehéz felháborodni, egy levegővételre felhorkanni, amikor Orosz Mihály Zoltán polgármester (Hevesi László) citerázza nem szűnő lendülettel a talp- és tollalávalót – merthogy az előadás elején hevesen töltögetjük a közállapotainkat, roma integrációt érintő kérdőívet, hogy legyen mit szavazat gyanánt egy termetes urnába dobnunk. Mert ez az urna  egy despotizmusnak az áldemokrácia mögé bújása. A  baj csak az, hogy eme urna mögül a lólábbal együtt kilóg ez a despotizmus is az áldemokráciájával egyetemben.

A játéktérben megannyi kis görgőkön tologatható házikó, Érpatak apraja-nagyja: egyenház, egyendoboz, jól regulázható egyenéletekkel együtt, mert rendnek kell lenni (díszlet-jelmez: Radványi Fruzsina).  De kinek van erre a Patyomkin-falura szüksége? A nyomor és az elnyomás úgyis, mint az előadásban a házikókból a földre szórt homok, kiömlik a valóságba, ahonnan már nehéz lesz összeszedni, kitakarni. Hát ez az, aminek Kabdebon Dominik és az alkotótársak leutazván a helyszínre, Érpatakra, utánajártak. Anyaggyűjtésükből született az élőbeszédből összeálló szövegkönyv, verbatim előadás, ami mint minden esetben, így most is igazi unikalitássá teszi az anyagot.

Az persze más kérdés, hogy milyen funkciót is szánunk egy ilyen előadásnak, azaz: mennyire, milyen mértékig dramatizáljuk. Értve most e dramatizáció alatt a teljesen színházi drámává alakítást vs. dokumentalitás megőrzése miatti elvarratlan „drámává formálást”. Ám ez a döntéshiány vagy hezitálás is leginkább az előadás utolsó tíz-tizenöt percében jut eszünkbe, mert érezzük, hogy a teljes, tökéletes hatás, hatni akarás miatt el kellett volna köteleznie magát valamelyik mellett egyértelműen a rendezésnek.

Ám addig is még igen sok, igen rendhagyó esemény történik, és az az érzésünk egyre inkább, hogy nem csupán Érpatakon járunk, ahol egyszerűvé szikárodott, csupaszodott a világ: építőkre és rombolókra, avagy a magyarságuk okán „hálából” , a kiérdemelt segélyekért cserébe cselekvőkre és a  mindezekre fittyet hányó rombolókra.

Hevesi László extrovertált Orosz Mihályának be sem áll a szája, mikor az elveire épülő falumodellt kell bemutatnia. Önmagától és önigazságától megittasodottan ecseteli, hogy milyen is az a rend, ami neki köszönhető, és amely rendet, természetesen, ő formál, alakít és erőltet rá mindenkire maga körül.

Önimádat és biztoskezű, önelégült tévedhetetlenség Orosz Mihály polgármestere, magyaros, sújtásokkal televarrt, fekete mellényében maga a szelíd, nyájas, udvariasnak ható újfasizmus – szalonképesnek álcázva.

Persze eme álcázás is csak olyan, mint a rongyos szűr mosolygása az esőben. Martinkovics Máté Főnök Janijából egyből megértjük, hogy itt a rend a rendcsinálással, a közmunkások irányítása, koordinálása a vélt tejhatalommal azonos. Minden más demokratikusnak látszó működési elv, játékszabály csupán végtelenségig újra és újra átszabható, alakítható gumiszabály. Főnök Janija a felfelé nyal, lefelé tapos tipikus túlélni akarója – sok szakajtóra való futkos, futkosott körülöttünk az elmúlt „demokratikus” évtizedeinkben.

Mert minden „rend”, még az Orosz Mihály Zoltán rendje is a gyakorlatában bizonyít igazán. Gyöngy Zoltán Dávid Közmunkása vagy épp Tanúja tökéletesen pontos, szinte autentikus tükröztetését adja annak a világnak, lét- és életérzésnek, amelyben a vidék Magyarországa él. Az alacsonyan iskolázott, mindig csak egy ember szócsövéből tájékozódók elbutított egyszeregyében gondolkodó az ő Közmunkása – nehezen feledni, még akkor is, ha szeretnénk, hogy ilyen honfitársunk ne is létezzen.

Ahogyan Barna Lilla és Antóci Dorottya Riportereitől is egyből otthon érezzük magunkat: a bátortalan kérdezés, a nyomokban azért még oknyomozást (is) tartalmazó munkamódszer egyetlen pillanat alatt képes el nem téveszthetően megmutatni ennek a kilencvenháromezer négyzetkilométernyi országnak minden hungarikumát, már ami a jól bejáratott közállapotainkat illetti.

Azokat, amelyekből „modell” lett. Olyan, amelyet egy egészséges demokráciaérzék mellett nem kérdés, hogy takargatnánk véget nem érően. Ám Kabdebon Dominik nem takargat – bár néhol még erőteljesebben is megmutathatná a dramatizálás kontrúrosabbá tétele segítségével -, és ebben a nem takargatásban hátborzongatóvá válik, és remélhetőleg, figyelmeztetővé az, amit nem lehet a dokumentálás belenyugvásával fogadni, hisz az irányítottság rendje az diktatúra, ha érpataki, ha más. Autokráciának nevezni: eltartott kisujjú finnyáskodás. A szabadságból születő rend pedig nem libsi barbatrükk, hanem az embert embernek tekintésből szükségszerűen következő tény. Az ÖrkényKÖZtér Érpataki modellje pedig vízválasztó ebben az ügyben.

(2022. december 11.)

Csatádi Gábor