Ne bújj el!

…se önmagad, se a melletted lévő másik elől. Nem fog sikerülni, vagy legalábbis közel sem úgy, ahogy azt te remélnéd e próbálkozásodtól. Pedig minden pénzt, életet-halált megadnánk, ha sikerülhetne az efféle bújócska… Michael McKeever amerikai kortárs darabját, a Végszót Dicső Dániel rendezte pikáns kaleidoszkóppá a Rózsavölgyi Szalonban. Pikánssá, mert a humor keserédesen metsző és igaz benne, és kaleidoszkóppá, mert miközben folyton változik az előadás életre ránagyító „fókusza”,  a színházban eközben is önmagunknál és maszkjainknál maradunk – csak humor poénhalmok között egyre tisztábban látjuk a színházat, önmagunkat és maszkjainkat.

Egy pódiumszínpadnyi kortárs dizájnú nappaliba (díszlet: Enyvári Péter) belefér az egész élet: a színházi és a magánélet. Mert nem válik el e kettő, nem is tudod szétszálazni, pedig most égetően fontos lenne. De nem megy. Nem megy, és ebből a nem megyből, e köré a nem megy köré épül fel McKeever egy színészdinasztia családot a kirakatba, rivalda fénybe állító darabja.

A sokadik házasságán is túl lévő Mallory (Györgyi Anna) éppen a Lear királybeli monológját mondja, amibe belezavar az élet: megszólal a Szalon székei között egy mobil, és nem akarja abbahagyni a csöngést. Pont akképp, ahogy Mallory sem tudja abbahagyni  színészmesterségének, hívatásának gyakorlását a színpadon, jön vele lakásának nappalijába. A családi viszonyaiba, a magánéletébe.

Feltéve, ha maradt neki olyan? Hát ez az!! E körül az „ez az” körül forog ez a darab, amelyben Dicső Dániel értelmezésében eklektikusan összevegyül a család, a színház, a karrier és az egymás- és önmagunk szeretésének a totális válsága, melyen már csak nevetni tudunk a végszók gyanánt elhelyezett humor petárdák nyomán – keserédes a nevetésünk, olyan, mint ama rongyos szűré az esőben.

Ám ez egyszer épp erre van szükség, mert így megérteni, hogy a fájdalmasan életképtelenné vált és váló családi- és karrierbéli hétköznapjaink pont e kényszeredett, egyre kínosabbá váló nevetésünk hatására segíthetnek a fejünkhöz kapni: hátha még nem késő észbe- és egymás karja, lelke, lénye után kapni!

A fejhez kapás itt Mallory-nak úgyis nagyon olajozottan megy. Györgyi Anna oly tehetséges bicskanyitogatással, a ki ha én nem magától érthetődőségével, az én hátsómból fúj a passzátszél lekezelő nagy arcúságával hozza közénk ezt az igencsak negyven pluszos, csillogásában és tehetségében kissé megfakult színésznőt, Mallory-t, hogy ösztönösen elkezdünk fészkelődni a párnázott, szalonbéli székeinken.

„Hagyd már abba ezt a lélekbe, érzésekbe gázoló, végtelenül üres fennhéjázásod, mert különben képen töröllek!” – Györgyi Anna remek tehetséggel, a zsigeri szétválaszthatatlanság erejével mutat meg egy karaktert úgy, hogy lehetetlen megmondanod, hol kezdődik a karaktere, és hol Györgyi Anna tökéletesre kimunkált, unikális erejű karakterformálása.

Semmi nem tudja őt kizökkenteni sem a színpadbéli monológ mondásából, sem a nappalijának világából: megérkezik Edward DuPre (Gálvölgyi János), az aktív színészi pályáját viszkis poharak éjszakai tivornyázásokban való emelgetésére cserélő, a nincstelenségében egyszerre otthontalanná is váló apja. Gálvölgyi János Edwardja egy életerejét lassan háta mögött hagyó, magába is parányit belefáradt színész-apa, akiben az emberség, a humorban menedéket és tökéletes hadállást találó humánum pont a fizikumának leépülésével fordított arányban  csúcsra járatódik – a fél évszázados színpadi jelenlét alázatos, zsigeri tehetsége vegyíti a szemünk láttára a Broadway szándékosan felszínesre vett humorát és a kérlelhetetlen meg nem alkuvást a színészetben, emberségben egyaránt. Megérted – mintegy ellenpontozásaként Mallory-nak –, hogy az allűröket mérföldes messzeségben elkerülni tudó – bár lehet, hogy ehhez Edwardnak tényleg a színész pálya „alkonyán” kell már járnia – színészet és emberség sosem szétválasztható: egyik a másik nélkül nem is volt, nem is lesz.

Apát és lányát, Edwardot és Mallory-t másik két ember „támogatja”: Alice (Bajor Lili), a kirendelt, két órában Edward mellett ápolási, baráti és szövegek összemondásában segítséget jelentő fiatal hölgy, és Christian (Csiby Gergely) Mallory fia, aki egyben titkára, lelki támasza és persze, villámhárítója ennek az épp a Lear királybeli szerepére készülő anyának. A két pályája elején járó színész igazi, autentikus Alice-a és Christian-ja finom, értő, érző „szólam játékával” képes továbbárnyalni, érzékenyen többszólamúvá tenni McKeever sikerdarabnak szánt látleletét egy színészcsaládról. Látlelet a színész szakmáról, emberségről, humorról.

Dicső Dániel rendezésében ez a Michael McKeever Végszó az ellopott, az érzelmi intelligencia elnyomása okán  az emberi megnyilvánulások szándékosan félresikeredett végszavainak finoman egymás mellé fűzött, véget nem érő „végszó láncolata” lett. Olyan, amely mindannyiunk életének része, és ami még jellemzőbb: az oly gyakori érzelmi analfabetizmusunk idején még  élesben is játszó, a saját színpadi előadásaink első számú kelléke is. Olyan végszóvá, amely rá irányítja figyelmünket a végszavakká redukált, szeretetért, őszinteségért kiabáló színpadiasan is ölelésért versengő életünkre.

(2019. december 12)

Csatádi Gábor