…nézünk, de nem látunk

…bár ez egyeseket nem zavar, sőt: önelégült örömmel tölt el. Fürdik, pancsol ebben a saját maga teremtette „elsötétítésben”. És ha egyszer eszmélni, látni kell mégis? Bocsárdi László Molière Tartuffe-jét rendezte a Katona József Színház nagyszínpadára a nézés és a látás csetepatéjaként, hogy szórakozva elképedjünk, és „szemen köpve” telibe nevessük önmagunkat. Egy előadás önnön tehetetlenségünk csúcsra járatásáról – kínosan felszabadító az egész -, és ez manapság már nem is kis teljesítmény.

Mintha ez az egész valami múló, eltakarításra váró széttrancsírozás lenne, valami olyan, ami után mindent, mint a hentesüzem munkafelületeit le lehet majd bő vízzel, fertőtlenítővel pucolni. Mert itt minden egy csupa lemez borítású térben zajlik, megy végbe (díszlet: Barta József). Ebben a sterilen tartható térben egyetlen vízszintes kémlelő nyílásnak beillő, fotocellaként működő ajtó nyílik csupán – másként innen távozni lehetetlen. S még eme ajtó is, mikor szétnyílik – e vízszintes kémlelő nyílás révén – olyan, mint egy mindent uralni kész feszület. Bocsárdi László kiürít elménkből mindent, kiürít, hogy az idők folyamán belénk ivódott, „ránk hagyományozódott” értelmezésektől megszabadíttassunk, és csak azt lássuk, ami, aki a szemünk előtt van –, épp elég tragikusan röhejes az is, pláne, ha újból és újból rácsodálkozunk.

És itt újult erővel van mire, hisz mintegy krómozott bonctermi letisztultságban jönnek felénk a monológok, a replikák, hol erősebb, kontúrosabb, hol visszafogottabb tempóval. Fekete Ernő Pernellnéje a kirakatba kitett nemzeti nagyasszony maga, az a Horthy-érából ide átmentődött, az, melynek anakronisztikusságánál csak a tekintélyt elváró pózolása a szánalmasabb. De tulajdonképpen ez az avítt szánalmasság, a keresztény szólamokba bugyolált avíttság, amely próbál magának respektet követelni már maga a korunk, a minden korok bohózatosan kardot nyelt,  éppen csak nem rizsporos korrajza. Fekete Ernő rég letűnt dámája, tekintélyelvű matrónája ragyogó nyitánya és keretezése ennek az eszement véresen komoly, eltakarítás előtti valóságnak.

Ennek, amelyben tulajdonképpen mindenki más szenved, viszolyog, vagy az okádás előtti gyomortartalmát igyekezne visszatartani. Hiába éles látásuk, Tartuffe (Keresztes Tamás) érdemtelenségeit, élősködését napnál világosabban látó épp elméjűségük, itt az első szótól az utolsóig, mint a króm felületről, lepattan, leválik a szereplőkről… Ónodi Eszter Elmirája a Cs. Kiss Zsuzsanna tervezte szép, ízléses neonzöld ruhájában eme egész színpadnyi tartuffe-ség ellenpontozása maga. Persze ez az „ellenpontozás” itt mit sem ér, addig, amíg Máté Gábor Orgonja, mint lidércektől elvarázsolt, higanymozgással körbelejtő infantilis mindent feltétel nélkül elhisz. Mintha nem akarna foglalkozni a szeme előtt zajló események megértésével, az okoknak, okozatoknak az egymás mellé helyezésével.

Nézzük  az önmaga által elbutított, megvakított Orgonját, és az jut eszünkbe, hogy a magának hálát, párhuzamos valóságot hazudni  kényszerülő kicsi-nagy ember se csinálná ezt jobban. Máté Gábor a belevakultság kedélyesen elterpeszkedő, szórakozottságot magának megengedő önelégültet játszik. Olyant, akiben a faltól falig mindent kitöltő szellemi és fizikáis csőlátás, vakság egyszerre ordítóan égbe kiáltó, mégis a magunk körül mindenfelé látott mindennapiság maga. És persze figyelmeztetés: mert Máté Gábor Orgonját látva még talán a szellemi elvakultak bármelyike is felkiáltana: ezt már azért ne, ne legyél ennyire szolgalelkű hülye!

Persze Keresztes Tamás virtuóz, macska mozgású, homloka közepén Isten mindent látó szemét viselő Tartuffe-je mellett vagy meg-, és behülyülünk vagy zsigeri módon éles látókká leszünk. Nehéz eldönteni, hogy legalább ő, saját maga elhiszi-e ezt a mindent és mindenkit az ujja köré gyűrűztetni akaró maszlagot, vagy már ő sem. Mintha valami útszéli bohózatot néznénk? A világítás (Bányai Tamás) is kikacsintana, kivilágítana a nézőtérre, avagy mintha szándékosan keresné világításának jól megszokott fókuszát: a színpadot.

Tartuffe Bocsárdi László vezénylete alatt keserédes komédia, ahol a szemünknek sem hiszünk, vagy legalábbis Orgon nem hisz, hiszen a szeme előtt Elmirát magáévá tenni akaró Tartuffe-nek még cukorkát is ad köhögés ellen. Mi pedig mindezt (is) végignézzük, és semmin sem csodálkozunk – kivéve persze a higanymozgású, jól eltalált színészi játékokon -, hacsaknem azon, hogy Orgon meglepődése, vallásos bódulatából való kijózanodása miért is olyan magától érthetődő, megrökönyödése, átejtettsége fölötti meglepődése mért oly véresen evidens.

Mert ebben a Tartuffe-olvasatban egyébként semmi sem az – elvileg. Gyakorlatilag – hiszen a szöveg, bár újra fordították, nem adott, nem vett el semmit – minden ugyanaz  maradt, ahogy Tartuffe is ugyanaz a Tartuffe. Viszont nagy erénye e rendezésnek, hogy Orgon „pofára ejtődése” meg tud lepni, méltatlankodása efölött gondolkodóba tud ejteni. Gondolkodóba, és ez is valami, ha mostanság úgyis csak nézünk, de nem látunk…

(2019. december 29.)

Csatádi Gábor