Állókép-boldogság

…ami persze sosincs, még akkor sem, ha a változás ellen állóképpé merevítéssel igyekeznénk dacolni. Mert mi is a boldogság, az összeillés, az egymásra hangolódás? Egyetlen boldog pillanat kimerevítése semmiképp. Borgula András David Ives Ismerős történetének itthoni ősbemutatóján a Hatszín Teátrumban ezt a semmiképpent tette egészen kézzelfoghatóvá. Az első ránézésre könnyűvérűnek tűnő kétszereplős tragikomédia szép lassan a bőrünk alá szivárogva egészen kegyetlenül szembesít azzal, ami nincs: a felszínen megélt, megmerevíteni kívánt boldogság ideáljainkkal.

Persze minden ideális, föld fölött járó boldogságélményünk egész könnyen válhat átlagon felülivé, vágyottá, ha azt az ágyban, közös együttlét után akarjuk megragadni. Jack (Schmied Zoltán) és Ruth (Radnay Csilla) is pont itt, egy hálószobányi franciaágyban ébrednek (díszlet: Gyarmati Dóra), ábrándoznak, sőt,  az egész két órányi darab itt zajlik. A van és a nincs között, az ideális és a ténylegesen életszagú között. Mintha Borgula András ezt a nincs és van közötti kibékíthetetlenséget akarná az elménkbe vésni azzal, hogy egy hálószobányi valóságot rak elénk. Azt, ami nem az elsőre gondolt, zaftos intimitások leleplezésének, hanem a legkínzóbb önszembesítéseknek lesz így a helye. Ügyes „trükk” arra, hogy a várt, remélt „mélységek” helyett, valami sokkal mélyebb, nem igazán vágyott személyeset kapjunk.

Ruth és Jack világa tényleg ez a párnákkal, paplannal kibélelt ágy-hajó, melyen ők valóban utazni szeretnének, hisz a környező tenger „kegyetlen”. Kegyetlen, holott csak arról van szó, hogy ezzel a tengerrel is számolni kell, mert a „hajózás” része. Radnay Csilla Ruth-ja jár talán egy bolha- ugrásnyival előrébb abban, hogy ebből a közös ágynyi hajóból ne is akarjon kiszállni. Zsidó származása, a vallási tradíciói és persze legfőképp az előre megálmodott házasság és gyermekáldás olyan menedék ezen a hajón, párnákból, ábrándokból és kispolgári idealizmusból összehordva, melyet semmi és senki nem robbanthat szét.

Nem, mert nem szabad neki. Ruth kapaszkodása, mint kislányé a vásári mézeskalács szívbe, oly esendően áttetsző, egyszerre szánni való és klisés is, hogy vonzódásunk folyton viszolygásunknak adja a stafétát, és viszont. Radnay Csillában az érett, sok életgubancot megélt nő és a játékától elválasztott serdülő lányka oly mesterien elegyedik, hogy nem marad mentség, kibúvó: mi mind ilyen felnőtten nagy, infantilis gyerekek vagyunk, akiknek ábrándjaik vannak inkább,  mintsem álmaik lennének.

Ám ebben az ábrándozásban Schmied Zoltán Jack-je is elmaradhatatlan társ. Az ágyon nyújtózkodva, a két szeretkezés közti szünetekben szinte túllicitál Ruth meseszövésén,  saját ábrándjait szőve ebbe a  valóságosnak tartott mesébe tovább és tovább. Két gyermekdedségben leledzeni akaró felnőtt? Korántsem. Inkább társas menekülők, akik persze menekülésük közben nem egymásba karolnak, nem egymás tekintetében, lényében lelnek biztonságot.

Cseles a szöveg, és épp ily cseles a rendezés is: mert a nagy egységenként ismétlődő szöveg, és a szereplőink ismétlődő gesztusai egyre inkább magukkal sodornak,  és azt sugallják – szakadék felé sodródunk, menthetetlenül. Menthetetlenül, mert képtelenek vagyunk túllépni konvencióinkon, válási, házassági, nem épp rózsás, tapasztalatainkon. Miért, érdemes, hasznos lenne túllépni rajtuk?

Jack megért valamit, amit talán a házassággal kapcsolatos averziója előtt, alatt, mellett is tudott: a másikban megtalált bennünk is ott szunnyadó biztonságot. Schmied Zoltán Jack-je a folyamatos repetitíven ismétlődő összezördülések közepette vagy épp azok hatására megérti: a bármihez is való görcsös ragaszkodás nemcsak a másiknak, hanem leginkább önmagunknak az ősi ellensége.

Borgula András olvasata nem ad kulcsot. Mert nem is kell. Megmutat egy végtelenítettnek ható körfolyamatot. Körfolyamatot saját és társas félelmeinkről, meneküléseinkről vagy épp az állóképpé idealizált boldogság elvárásainkról. Nem ad kulcsot, nem, mert miközben nézzük Ruth és Jack kettősét ezen az ágy-anyahajón,  észrevétlenül belénk, bőrünk alá szivárog a megértés, a felismerés: a várt, remélt boldogságunk mindezeket átlépve, elhagyva keresendő.

(2020. január 7.)

Csatádi Gábor