Kedélyes beszélgetés a lövészárok mellől

Kukorelly Endre szerint „itt minden el van baszva”, Hiller István szerint Kukorelly jól tette, hogy otthagyta a Parlamentet, Demeter Szilárd szerint a székelyek nem nácik, L. Simon László szerint pedig túlzottan átpolitizált lett a színházi világ. Ezeknél épületesebb gondolat nem sokkal több hangzott el a Mandiner „Kulturális adok-kapok” című kerekasztal-beszélgetésén, de legalább a lövészárok két oldalán állók a harc rövid szünetében leültek egymással beszélgetni.

Bár kerekasztal-beszélgetésként hirdették meg, a Millenáris D épületének mozitermében egy hosszú téglalap alakú asztal és a székeken a Mandiner hetilap legfrissebb száma fogadta az érdeklődőket, címlapon stílszerűen a NAT-tal, amely aztán annak rendje és módja szerint szóba is került a vitaesten. Aki elnézte a 18 óra előtt az asztalnál kedélyesen ücsörgő és néha egymással néhány baráti szót váltó két, régóta a politikai térfél ellentétes oldalán küzdő politikust, Hiller Istvánt és L. Simon Lászlót, már számíthatott arra, hogy asztalborogatástól nem kell tartani: ha pankráció lesz is, az is legfeljebb szellemi síkon zajlik majd.

Bár a résztvevők előszeretettel ugratták és osztották ki egymást az est folyamán, a beszélgetés kedélyes jellege végig megmaradt, s ezt már a felütés is előrevetítette, melynek során kiderült, hogy a négy entellektüelből lett politikusból lett entellektüel (illetve ennek különböző variációi) már 20-30 éve ismeri egymást: hogy Demeter Szilárd fiatal íróként bemutatta egy novelláját Kukorelly Endrének, aki pechjére megdicsérte, s ezzel lélekben elindította a PIM-igazgató karrierjét, hogy Kukorelly meghívott vendég volt egy L. Simon által rendezett irodalmi táborban, illetve hogy L. Simon Hiller Istvántól kapta a legfontosabb tanácsokat 10 évvel ezelőtt. „Akkor buktunk meg” – kontrázott Hiller. „De te még mindig a parlamentben vagy” – tromfolt rá L. Simon.

A „rég nem látott barátok találkoznak és együtt nosztalgiáznak” légkörét először a késve befutó Kukorelly törte meg, amikor nemes egyszerűséggel kijelentette, „itt minden el lett baszva”, utalva arra, hogy a Mandinernek 15 ballib értelmiségi utasította vissza a felkérést, mire a volt LMP-s országgyűlési képviselő igent mondott. Nincs diskurzus, a politikusok is menekülnek, ha kérdezni akarják őket, mindenki elvan a maga politikailag zárt világában. Az emberek beszélgetés helyett agyonverik egymást, pankráció zajlik, sőt Hiller szerint egyenesen háború, és ráadásul az árkok tudatos mélyítése.

Demeter Szilárd azonban sietett megjegyezni, tőle ne várják az árkok betemetését, ő nem azért van, hogy árkokat tömjön be. Igaz, sokak szerint nem is az a baj vele, hogy nem tömi be az árkokat, hanem hogy tovább mélyíti őket, de ezt a vádat itt sem Hillertől, sem Kukorellytől nem kellett hallania. A két író nagy összecsapására a Térey-ösztöndíj témájának felmerüléséig kellett várni, de addig még sok minden elhangzott.

Például Hiller szerint nincs olyan terület ma Magyarországon, ahol akárcsak a konszenzusnak a közelében lennénk, mire L. Simon azzal vágott vissza, hogy 2010-ben sem minden képviselő szavazta meg a határon túli magyarok kettős állampolgárságát. Bár talán ez nem a legjobb példa volt L. Simon részéről, hiszen mindössze három képviselő szavazott akkor nemmel, úgyhogy ha teljes konszenzusról nem is, konszenzus közeli állapotról talán szó lehetett. És egy demokráciában esetleg azt is megengedhetjük, hogy legyen három ember, aki máshogy gondolkozik a kérdésről, ahogy ezt Kukorelly meg is jegyezte.

Miután minden szereplő hitet tett amellett, hogy az értelmes vita és a fair versengés híve, rendre fel is vetődtek a magyar kulturális politikában mostanában dívó vitás kérdések. Például hogy mennyire van átpolitizálva a kulturális tér, főleg a színház, ahogy ezt L. Simon nehezményezte, ahogy másik oldalról azt is, hogy túlságosan csak a színház és az irodalom tematizálódik, pedig van képzőművészet meg zene is a világon. Erre talán lehetne az a válasz, hogy a színház és az irodalom alapvetően a nyelvvel dolgozik, nemzeti nyelven íródik, ezért a nemzeti kultúra számára valamivel nagyobb a jelentőségük, mint az univerzálisabb képzőművészeteknek és zenének, de Demeter Szilárd inkább úgy magyarázta a jelenséget, hogy az írók gyorsan és jól írnak, ezért ha elkezdenek „hisztikézni” (vagy úgy is mondhatnánk, „sivalkodni”), az ő hangjuk hallatszik a legjobban, plusz elviszik a könyvkiadásra szánt pénzek nagy részét, így a szakkönyvekre már nem marad.

Az igazán nagy követ a vízbe azonban Hiller István dobta be, aki kerek perec kijelentette, hogy „ami az elmúlt hónapokban történt, az pozíciófoglalási kísérlet”, ami itt folyik, az hatalompolitika, nem kultúrpolitika, ezért az ellenállás is értelemszerűen volt politikai jellegű, és ha a kormány nem változtat a hozzáállásán, ez így fog folytatódni tovább. Hogy az őt két oldalról közrefogó Demeter és L. Simon miért nem kezdte védeni a mundér becsületét, és miért nem vette fel a szakácsárpádi fonalat, jelesül hogy itt ballib kultúrdiktatúra van, az eszköztelen kormány pedig legfeljebb szellemi utódvédharcokat folytat, rejtély, helyettük viszont Kukorelly szólalt meg, hogy bizony ennyi pénz még soha nem jutott kultúrára, a kérdés az, hogy hogyan osztják el.

Az egykor az LMP színeiben két évet a parlamentben lehúzó író ekkor a tőle megszokott naiv, bár kétségkívül jól hangzó és egy ideális világban magától értetődő elmélkedésbe kezdett arról, hogy „a kultúra alap”, amelyet nem szabadna politikai érdekek alá rendelni, és amire valóban minden pénzt meg kellene adni, mire Hiller István a valóság talajára visszahozva a beszélgetést megjegyezte neki, hiba volt, hogy egyáltalán a Parlamentbe tévedt, de jó, hogy legalább mihamarabb eljött onnan, mert egy kultúrpolitikusnak általában nem az a legfőbb baja, hogy mire tudna még pénzt osztogatni, inkább az, hogy hogyan tud egy olyan miniszterelnökből egy kicsit több pénzt kisajtolni, akit magasról nem érdekel a kultúra.

Az egykor kultuszminiszterként is tevékenykedő Hiller gyakorlati tanácsokat is osztogatott, például hogy a kultúrafelelős ne csak a bizonytalan költségvetési forrásokra támaszkodjon, hanem ettől független tételekre. Példaként és némi önvállonveregetésként említette az NKA költségvetésének az ötös lottó játékadójából való finanszírozását, amit L. Simon kiegészített a filmgyártás hatos lottóból való finanszírozásával, ami a néhai filmügyi kormánybiztos, Andy Vajna érdeme. L. Simon maga is felhozott egy-két lépést, amit a kormánynak meg kellene tennie a kultúra érdekében, amit akár implicit kritikaként is értelmezhettünk a kormánnyal szemben: például hogy csökkenteni kell a kulturális termékek áfáját, mert Európában ez a legmagasabb, ki kell vezetni a közalkalmazotti rendszert a kultúrából, és nonprofit kft.-ket kell létrehozni, hogy hosszú távra lehessen felelősséget vállalni a kultúrában is.

Hiller és L. Simon a színházi tao megszüntetése kérdésében vívott eztán kisebb csörtét: Hiller elítélte Vidnyánszky Attila állítását, aki a taorendszert a magyar kultúra testén éktelenkedő rákos daganatnak nevezte. A szocialista politikus szerint nem a rendszert, hanem a kétségtelen visszaéléseket kellett volna megszüntetni, ahogy az alkoholizmus miatt sem a bortermelést szüntetik meg (ami a borban is utazó L. Simonnak sem jönne jól – jegyezte meg Hiller). De a kormány Hiller szerint nem is a visszaéléseket akarta megszüntetni, hanem nem akarta, hogy az állampolgárok szabadon dönthessenek arról, mit támogatnak, ehelyett ő maga dönthesse el. L. Simon minderre azzal az eddig még elő nem került érvvel vágott vissza, hogy a taorendszer leszoktatta a vállalatvezetőket a magánmecenatúráról. Ebben a kérdésben talán érdemesebb lett volna jobban elmélyedni, de a két politikus csörtéje után a két íróé következett a Térey-ösztöndíj kapcsán.

Demeter Szilárd azzal kezdte, nem tudja, ma a baj a Térey-ösztöndíjjal, mikor ő bele sem szólt a kiválasztás folyamatába, sőt, 30 helyett 45 középkorú írónak osztottak ki ösztöndíjat. Ehhez képest a dolog odáig fajult, hogy a minap már nácinak nevezték – utalt a PIM igazgatója Schilling Árpád nyilatkozatára, hozzátéve, ő székely, és a székelyek nem nácik (és nem is kommunisták természetesen). Azt azonban elfelejtette hozzátenni, hogy Schilling nem Demeter Térey-ösztöndíjban betöltött szerepét bírálta, hanem az „idegenszívű” írókról tett nyilatkozatát, amit a legfinomabban is kirekesztőnek nevezhetünk, bár kétségtelen, hogy a nácivádat nem kéne mindenkire ráaggatni, aki ressentiment-érzésekből táplálkozva nettó ökörségeket beszél.

A Demeterrel vitába szálló Kukorelly először csak annyit mondogatott, hogy inkorrekt az ösztöndíjat kapó írók listája, és csak a közönség morgására kezdte el nem túl combos véleményét kifejteni. Kukorelly azt nehezményezte, hogy fűt-fát meghívtak a döntőbizottságba, pedig elég lett volna a legnagyobb négy írószervezetet, hovatovább a szakmában mindenki tudja, hogy ki a jó író és ki nem. Demeter Szilárd erre teljes joggal tromfolt rá azzal, hogy az egyetlen Nobel-díjas magyar regényt évtizedekig öt ember ha olvasta, aztán mégis feljutott a világirodalom csúcsaira. Kukorellynek köszönhetően így teljesen félrement a vita, ráadásul ebből a helyzetből Demeter jött ki győztesen mint megveszekedett demokrata, Kukorelly pedig alulmaradt mint magát mindentudónak képzelő kultúrdiktátor.

Végül nem maradhatott ki a Nemzeti Alaptanterv kérdése sem. Abban minden résztvevő egyetértett, hogy az irodalmi NAT esetén nem a személyekkel van a gond, Hiller szerint inkább azzal, hogy modernségben még a 70-es évek Kádár-rendszere is a mostani oktatáspolitika előtt járt, amennyiben 70-30 százalékban határozta meg a kötött és szabad tanterv arányát a mostani 80-20-sszal szemben. Nem Herczeg Ferenc Duce-dicsőítése jelenti hát a problémát, hanem a lexikális biflázgatás erőltetése.

Kukorelly ezt azzal toldotta meg, hogy irodalomórán nem irodalmat tanítanak, hanem irodalomtörténetet, a szerencsétlen 10 éveseknek meg a Kincskereső kisködmönt akarják lenyomni a torkán, ami „emberiség elleni bűntett”. L. Simon erre úgy reagált, vele éppen a Kincskereső kisködmön szerettette meg az olvasást, habár azt elismeri, hogy az ő gyerekei már nem tudtak mit kezdeni Móra Ferenc kötelező klasszikusával. Szerinte a fő kérdés az, hogy olvasó nemzet marad-e magyar. Hogy ennek elérésére szerinte alkalmas-e a mostani NAT, és ha nem, mit kellene tenni, arra már az idő végessége miatt nem tudott kitérni, ha egyáltalán szándékában állt, így védőbeszédet sem hallhattunk a NAT mellett kormányzati oldalról. Pedig tényleg jó lenne már tudni, hogy a pedagógustársadalom nagy ellenállása mellett mégis mit gondolnak nagyjaink, miben mozdítja elő az éj leple alatt nyilvánosságra hozott NAT a nemzet kulturális felemelkedését.

Sajnos azonban ez a mostani kulturális adok-kapok sem mozdította előre semmiben a párbeszédet, így annak konstatálásával kell megelégednünk, hogy legalább nem lőtték be egymást a lövészárokba a felek.

Kulturális adok-kapok. 2020. február 20., Millenáris

Részvevők: Demeter Szilárd, Hiller István, L. Simon László, Kukorelly Endre

Moderátor: Szilvay Gergely