„A csúcsokon jeges szél fúj”

A Katona József Színház Kamrájának legutóbbi premierje – amelynek nem sokkal a bemutató után a koronavírus miatt rögtön kényszerű pihenőre kellett mennie – a 2007-ben meghalt lengyel újságíró, Ryszard Kapuściński A császár című dokumentumregényét dolgozza fel. Mivel e sorok szerzője a Zsámbéki Gábor rendezte előadás főpróbáját látta, és ezért kritikát nem volna méltányos írnia róla, elővette a magyarul is több kiadást megírt művet, hogy jobban megismerje az abszolút hatalom természetét és bukásának módját.

Hailé Szelasszié, aki dinasztiáját egészen a bibliai Salamon királyig és Sába királynőjéig vezette vissza, 1916-tól 1974-ig, előbb régensként, majd 1930-tól császárként ült Etiópia trónján (leszámítva a Mussolini-féle olasz megszállás éveit). Etiópia az egyetlen afrikai ország, amely soha nem volt gyarmat, és amely államként is több évszázados történelemre tekinthet vissza. A Rasz Tafari Mekonnen néven született Hailé Szelasszié modernizálni kívánta a meglehetősen elmaradott országot, kiváltva ezzel a Nyugat megbecsülését, de különösen a jamaikai feketék hódolatát, akik a fekete messiást tisztelték benne, és egy különleges vallási mozgalmat, a császár eredeti neve után rasztafarianizmusnak nevezett kultuszt hoztak létre, amely mind a mai napig virágzik, és olyan popkulturális ikonokat köszönhetünk neki, mint Bob Marley vagy a raszta haj. (Amely hajviselet egyébként csak magyar nyelven hordozza az egykori etióp császár nevét, a legtöbb nyelvben az angol „dreadlocks” kifejezést használják rá.)

Ám az utolsó perzsa sahról és az ugandai diktátorról, Idi Aminról is könyvet megjelentető Kapuściński nem a vallásos tisztelettel övezett fekete messiást mutatja meg, hanem a korlátlan hatalommal rendelkező császárt, aki nagy vagyonát külföldi bankszámlákon parkoltatta, aki talpnyalók hadával vette körül magát és kiterjedt besúgóhálózatot működtetett, aki az országot sújtó súlyos éhínségek idején gátakat akart emeltetni a Níluson, és akit végül a nép elégedetlensége és a hadsereg puccsa távolított el a hatalomból. (Majd a gyanú szerint nem sokkal később az új hatalom utasítására a már lemondatott császárt meggyilkolták). A császár című könyv egyfajta „beszélő fejek” stílusban Hailé Szelasszié egykori szolgáit és kormányzatának életben maradt tagjait szólaltatja meg, és az ő emlékezéseiken keresztül mutatja be a császár hatalmi gépezetét, az ellene szőtt 1960-as, elbukott puccsot, majd az 1974-es, immáron sikeres forradalmat. (A könyv műfaja a mai olvasót leginkább Szvetlana Alekszejevics műveire, például a Csernobili imára emlékeztetheti.)

A lengyel újságíró 1978-ban megjelent művében sokan a szovjet típusú rendszerek egyfajta kódolt kritikáját látták, de a Hailé Szelasszié uralkodásáról szóló dokumentumregény valójában időtlenül szól a diktatórikus és autoriter rezsimek természetéről és ezek bukásáról. Kapuściński ezt a fejezetek előtti idézetekkel is hangsúlyozza, amelyek jól rímelnek a könyvben elhangzottakra, legyenek Cromwell vagy Saint-Just, Marcus Aurelius vagy Tocqueville, Stendhal vagy Jung gondolatai. Nem véletlen, hogy a műfaja alapján nem éppen színpadi megvalósításért kiáltó könyv számos színházi előadást inspirált, és azt sem nehéz kitalálni, miért vette elő most Zsámbéki.

„Urunk soha nem tehetségük, mindig is kizárólag lojalitásuk szerint ítélte meg az embereit” – hangzik el a könyvben és az előadásban. Majd: „urunk jobban szerette a rossz minisztereket, mégpedig azért, mert szeretett másoktól előnyösen különbözni.” Vagy: „Nem emlékszem olyan esetre, hogy urunk egyszer is visszavonta volna valakinek a kinevezését vagy az utcára hajította volna – korrupció miatt. Hagyja magát korrumpálni, de legyen lojális!” Ezek a mondatok bármely olyan rezsim képviselőjének a szájából elhangozhatnának, amelynek szinte egyetlen célja önmaga fenntartása és korlátlan kiterjesztése, amihez a feltétlen lojalitást és a korrumpálást használja eszközül. (Egyetlen tisztviselő nem hagyta magát korrumpálni, ő a hóhér bárdja alatt végezte.) A külföldiek ármánykodásáról szóló részek is ismeretesek: miközben a császár elvárja a fejlett országoktól az etióp éhezőknek nyújtott adományokat (melyek egy részét persze a hatalom emberei megfejik), amikor a külföldi újságírók nyomára járnának, hogy mi is lett az adományokkal, a császári sajtó rögtön az etióp belügyekbe való beavatkozásról beszél. „Mert a sajtónk, barátom, az aztán lojális volt, sőt mondhatnám, példásan lojális” – hangzik el az egyik beszélő fejtől.

Kapuściński az emlékezőknek csak a monogramját adja meg, a császárhoz és a császársághoz való viszonyuk monológjaikból bomlik ki. Megszólalnak egyszerű szolgák, akiket hallván óhatatlanul is mosolyognunk kell, mikor egyiküknek az volt az egyetlen feladata, hogy ajtót nyisson a császárnak, a másiknak, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő párnát csúsztassa a trónusra ülő, alacsony termetű uralkodó lába alá, de a fődíjat kétségkívül a „Kakukk” viszi el, akinek minden órában egy meghajlással kellett tudatnia „felejthetetlen urunkkal” az idő múlását. Míg a volt szolgák még mindig mint „urunkról” beszélnek a bukott császárról, az egykor a hatalom közelében állók hol kritikusan, hol továbbra is messzemenőkig lojálisan mutatják be Hailé Szelasszié uralkodását, de így vagy úgy, leleplezik annak valódi természetét.

Essék azért néhány szó az előadásról is. Zsámbéki Gábor rendezésében nyolc férfi színész játssza el a különböző megszólalókat: heten (Szacsvay László, Bezerédi Zoltán, Elek Ferenc, Dér Zsolt, Bán János, Dankó István, Vizi Bálint) a császár alattvalóit, Kocsis Gergely pedig Kapuścińskit magát. Pénz hiányában a Katona raktárából összeválogatott díszletelemek mintha az egykori díszes palotából megmaradt tárgyak lennének, melyek olykor életre kelnek, megremegnek, felidézvén azokat a társadalmi–politikai földrengéseket, melyek a császár bukásához vezettek. Khell Csörsz díszlettervező a szükségből erényt kovácsol: a díszlet szimbolikusan képpé teszi egy valaha volt fejedelmi gazdagság bukását, amelyből már csak romok és lomok maradtak. Bár az egyáltalán nem drámai alapanyag kevés lehetőséget kínál a színjátszásra, az előadás a színészeknek köszönhetően valódi színházzá lényegül. Félő, hogy az új bemutató a kényszerpihenő miatt nem kapja majd meg az őt megillető kritikai és közönségfigyelmet (a Katona honlapján csak egyetlen kritika érhető el), pedig a főpróba alapján is nyugodt szívvel elmondható, egy igazán jó és fontos előadással lettünk gazdagabbak.

2020. március 4.