Így megy ez az én kis falumban

Két nagytudású férfi nézi, amint horgászzsinórjaik alámerülnek a mélybe, s közben az élet komoly kérdésein morfondíroznak. Ezzel párhuzamosan kóruspróba zajlik. Ezt a hatást kelti, miközben korántsem erről szól Szabó István Zárójelentés című filmje. Pontosabban nem erről akar szólni, és ezt a néző tudja, ám valami rendre emlékezteti arra, hogy aminek szem- és fültanúja, az nem az élet, hanem fikció, itt pedig valami megszakad. Hiába a fontos üzenet, félő hogy a közönség nem lesz képes belelátni az alkotás mélyebb rétegeibe; maradnak a jelenetek, a játszók. Marad a szándék.

Aki ismeri Szabó István megkerülhetetlen életművét, végigpörgette a színészóriásokat felsorakoztató szereplőlistát, vagy megnézte a film dinamikus, erős mondatokkal teletűzdelt trailerét, valószínűleg nem elfogulatlanul ül be a mozivászon elé. Hogy ígéreteiből mennyit tud beváltani a Zárójelentés, az már más kérdés.

A magyar egészségügy kétségbeejtő helyzetét alaptémájául választva, kevésbé vethetne fel aktuálisabb problémakört, melyet a főszereplő sorsán keresztül emel el az általánosság szintjéről, s teszi azt igazán emberközelivé és tapinthatóvá.

Stephanus doktor (Klaus Maria Brandauer), munkáját lelkiismeretesen végző karakter, akit kényszernyugdíjba küldenek, mégsem válik a körülmények áldozatává. Nehéz döntést hozva, hátrahagyja a várost, egyúttal művészfeleségét (Udvaros Dorottya) is, hogy visszatérjen szülőfalujába idős édesanyjához (Csomós Mari), s körzeti orvosként kezdjen praktizálni.

Személye által az alkotók olyan főhőst hoznak létre, akinek a gyógyítás nem munka, hanem hivatás, az itthon maradás pedig ösztönös döntés, nem pedig kényszer. Noha az elvágyódás gondolata visszatérő elem a filmben, azt rendre felülírja a “rám itt van szükség” gondolata, melyet Stephanus hitelesen képvisel, annak dacára, hogy övéi közt is mintha idegen lenne.

A vidék, kevésbé annak az autentikus ábrázolásával, mint inkább a falu népe által kerül bemutatásra. Ez egy zárt közösség, melyben háttérbe szorul a szabadon gondolkodó individum. Abszurd módon összetartó, befolyásolhatósága által pedig potenciális veszélyforrást is jelent. Itt mindenki ismer mindenkit, és semmi sem marad titokban, Stephanus doktor azonban nem tud betagozódni ebbe a rendszerbe. Erőteljes ellenpontot képvisel a falubeliekkel szemben, akiknek karakterei inkább határozott sémák-, mint az árnyaltság mentén épülnek fel.

A kapzsi polgármester, a zsémbes anyós, a köztiszteletnek örvendő, ám juhait szeretettel terelgető pap, mind olyan alakok, akikben megvan a lehetőség, hogy élettel és fordulatokkal töltsék meg a film játékterét, ám végül megmaradnak egyféléknek, fejlődésük nem bontakozik ki, s ezt a hiányosságot az őket alakító nagyszerű színészek játéka sem tudja feledtetni.

Hasonlóan stagnáló tendenciát mutatnak a Zárójelentés konfliktushelyzetei. Ezek elsődleges forrása az a tézis, miszerint a faluban semmi sem működik úgy, ahogy kéne. Stephanus elkeseredett harcot folytat az egészségügyi helyzet megreformálása érdekében, ám próbálkozásai rendre kudarcba fulladnak. A küzdelmét bemutató jelenetek általában az abszurditás mentén haladnak, s magukban hordozzák a groteszk humor lehetőségét.

Az ügyeletes orvos hiányában, a beteg mellett elücsörgő mentősök, vagy a főorvos, akinek fogalma sincs arról, mi zajlik az osztályán, hogy néhány példát említsünk. A köréjük épülő szituációk azonban dramaturgiailag kidolgozatlanok, ez pedig sokszor a dialógokban rejlő hiányosságok számlájára írható.

A film további két, konfliktust jelentő gócpontjában a drámaiatlan „drámáé” a főszerep. Egyrészt a polgármester önző érdekeinek, valamint a humanista főhős céljainak összeegyeztethetetlensége egy olyan szállodaépítési projekt kapcsán vetül fel, amely folyamatosan ott lóg a levegőben, kézzelfogható hatása azonban csak elhanyagolható mértékben érzékelhető.

Másrészt pedig felmerül egy, a Stephanus doktort és a falu énektanárnőjét egymáshoz fűző zavaros szerelmi szál, melyben nehezen értelmezhető módon ugyan, de egyéb szereplők is érintettek, s amely valójában megragad a feltételezés szintjén, ezt megalapozó eseményre ugyanis nem kerül sor a cselekményben, innentől kezdve pedig minden további, erre épülő konfliktus is súlytalannak hat.

E két problematika köré csoportosuló jelenetek továbbá spirálisan követik egymást, valódi csúcspontok, vagy megoldás nélkül, így hamar érezheti úgy a néző, hogy ugyanannak a szituációnak egy másik variációját hallja és látja.

Már amennyiben marad erre elég ideje, a Zárójelentés ugyanis tempóját illetőleg is kérdéseket vet fel. Nem csak arról van szó, hogy egyes drámai képsorok olyan gyors egymásutánban következnek, hogy a nézőnek lehetősége sincs elmerülni bennük, a jeleneteken belüli indokolatlan, sokszor kontinuitás szempontjából is problémás vágások ugráló hatást eredményeznek.

Gyakoriságukból kifolyólag akár azt is feltételezhetnénk, tudatos alkotói koncepció eredményei, ám ha így is van, a film nem teszi egyértelművé ezzel kapcsolatos szándékát, s így akarva akaratlanul is inkább kiszakítja a nézőt a mű egyébként jó ötletek mentén megálmodott világából. Utóbbi képi megjelenítése, valamint a terek tudatos, hol drámaiságot fokozó, hol játékosságot erősítő fényképezése a rendező, valamint Koltai Lajos operatőr sokadik együttműködésének kémiáját dicséri, és kétségtelenül a film kiemelendő érdemei közé tartozik.

Összességében azonban mégis úgy tűnik, a Zárójelentés végeredménye nem képes túlmutatni az alkotás markánsan érzékelhető szándékán, s azáltal hogy időről-időre elveszíti kapcsolatát a befogadóval, félő hogy bármely eszköze az eredeti szándéktól eltérő módon kerül értelmezésre.

A humoros jelenetek inkább hatnak gag-szerűnek és zsigerinek, mint a drámaiságot oldani kívánó színnek, a súlyos mondatok előbb kapnak patetikus mellékízt, minthogy tanulságként jutnának el a közönséghez, a nagy érzelmek pedig a giccs határát súrolják.

Ám mind fölött a leginkább zavarba ejtő, ha az alkotás (úgy, mint valószínűleg ezesetben is) megmarad a mester vázlatfüzetének ígéretes elképzelései között.

Cseplye Dániel