Mars-expedíció a tizennyolcban

Szabó Lőrinc egy költeményében írja: “Magad vagy, Ember, a hadsereged, és a harc rémületes; undorodj s halj meg, tiszta szív, de míg bírsz, védekezz!” E néhány sor találó felütése lehetne a Kilakoltatás című filmnek, mely apró csaták eszkalációjának sorozata a magyar bürokrácia zavaros színterén, kiegészítve egy magányos hős próbálkozásaival, aki ebben a háborús övezetben igyekszik férfivá érni. A két történet összekapcsolódása jó adag humorral kecsegtet, ám magában hordozza annak veszélyét is, hogy a túl sok mesélnivaló végül az összhatás rovására megy. Utóbbit illetően pedig félelmünk jogosnak látszik.

Fazekas Máté Bence nagyjátékfilmje kapcsán nehéz eldönteni, hogy olyan vígjátékot nézünk, ami drámai elemeket tartalmaz, vagy éppen fordítva, annyi azonban biztos, hogy egyaránt épít a helyzet- és jellemkomikumra, miközben képes a drámai mélységek ábrázolására is.

A történet vezérszála valójában egy állóháború allegóriája, melyben az egyik térfélen a kisember, a házát védelmező Ilona néni (Nagy Mari) áll, vele szemben pedig ott sorakoznak a hatalom (nagy)ágyúi, szabályrendszereik által bekorlátozva, s olykor egymással is kakaskodva. Élükön egy botcsinálta hadvezér, Ricsi (Orosz Ákos), a kilakoltató, aki bármikor félreállítható, ám a legfontosabb erények egyikével is bír: képes az emberségre.

Az alapkonfliktus egy bírósági végzésből fakad, s ezt a történetszálat a film jó dramaturgiai érzékkel fokozza, amikor újabb és újabb szintre emeli a tétet, azáltal, hogy rendre komoly akadályokat állít a tizennyolcadik kerületi ütött-kopott házikó bevételére folyamatosan gyülekező “erők” elé. Míg utóbbiak saját hatáskörük fitogtatásával vannak elfoglalva, addig a házában bujkáló Ilona a magyar valóság teljes eszköztárát beveti, hogy megvédje magát. A film ezzel számos olyan pillanatot teremt, melyekben a néző jó eséllyel nem tudja, sírjon-e vagy nevessen, ám ez a kellemesnek is mondható zavar megváltozik, amikor a történet másik szála begyűrűzik a képbe.

Noha a Kilakoltatás kiválóan érez rá arra, hogy a film teljes játékidejét nem lehet pusztán az alapkonfliktus továbbgördítésével kitölteni, túl nagy kanállal merít, amikor Ricsi fejlődéstörténetének elmesélésébe kezd.

Az első kilakoltatását kvázi férfivá avatási rítusként megélő Ricsire folyamatos nyomásként nehezedik, hogy néhány óra alatt levezényelje a hatósági műveletet, mellyel leginkább apjának akar imponálni. Az idő szorítása s a mögötte fellelhető szülői nyomás motívuma egy darabig folyamatos feszültségi tényezőként fokozza az izgalmakat, ami azt mutatja, hogy a családi ellentét eleme jól passzol a film, csatározásokkal operáló metódusába, ám mindez egy ponton elkezd túl sokat nyomni a latba, mikor a férfi húga és apja is rendre megjelenik a színen.

Bár jelenlétük indokoltnak tűnik (Ricsi lázadó húga a kilakoltatást akadályozó aktivisták egyike, apjuk pedig maga is kilakoltató), az általuk behozott konfliktushelyzetek hamarosan nem a fő történetszál kiterjesztéseként, arra rímelve működnek, inkább elviszik a fókuszt róla. Ugyanakkor nincsenek annyira kifejtve, hogy ne hagyják parlagon a nézői érdeklődést, melyet behozatalukkal már felkeltettek.

A Kilakoltatás tehát mintha elkövetné azt a hibát, hogy két filmet próbál elmesélni egyben, ami azért is lehet fájó, mert noha az arányokat eltéveszti, érzékelhetően mindkét szálat az átgondolt dráma és humor egyfajta egyvelegével tölti meg; életszagú szituációkon keresztül mutat rá a szereplők motivációira, melyek jó értelemben véve olyan nevetségesen valóságosak, hogy akár a mi szomszédságunkban is történhetnének.

Mindezt sokszínű és változatosan kidolgozott karaktereken átszűrve kapja meg a néző. A figurák hol tökéletes megfelelői a róluk élő sztereotípiáknak (pl. ügyeskedő költöztető, házsártos szomszédasszony), máskor üdítő kivételként tartanak görbe tükröt elénk, hangsúlyozva azt az elcsépelt, ám méltán nem elavult közhelyet, hogy “ne ítélj a látszat alapján”. Utóbbira talán legjobb példa a galamblelkű rendőrnő, Etel, aki Láng Annamária finom játékán keresztül a film egyik legszerethetőbb alakjává válik.

A Kilakoltatás további erősségei közé tartozik a tudatos szimbólumhasználat. Ilyen a hatósági intézkedés hátterében megbúvó Magyar Bizalom Bank, mely pusztán elnevezése által is sokatmondó és éles kontrasztot alkot a történet alaphelyzetével. Továbbá számos vizuálisan is megjelenő karakter-attribútummal találkozhatunk, melyek nem csupán a néző szereplőkről alkotott képét gazdagítják, a film egészének kontextusában is érdekesek, sőt, fontosak lehetnek.

Etel például a “Hölgy a függöny mögött” című regényt olvassa, s ezáltal nem csak intellektusa mutatkozik meg, hanem a saját karakterében lévő bujdosóra is reflektál, aki talán sorsközösséget vállal a házában rejtőző Ilonával.

Ricsi pedig az első sikertelen bejutási kísérlettől kezdve piszkos kéznyomot “visel” a vállán, amit akkor szerez, mikor egy hierarchiában felette álló megakadályozza, hogy saját szakállára cselekedjen. Ez a jelkép egészen a történet végéig, akár egy billog nyoma, ott ég rajta. Önmegváltást s egyúttal újabb terhet pedig csak az a szkafanderszerű védőöltözék ad talán neki, melyben a film végén, akár egy Mars-expedícióra induló űrkadét, megpróbálkozik kibékíteni a hatalom és az egyén közti, valamint a saját világában dúló ellentéteket.

A Kilakoltatás vállalja az egyszerűben a nehezet, a nyersben az igazat, s noha arányaival nem mindig bánik jól, mégis olyan alkotás, mely által úgy szembesülhetünk valónkkal, hogy közben még fel-felnevetni is képesek legyünk.

Cseplye Dániel