Szeret, nem szeret

A Testről és lélekről rendezőjének gyenge felépítésű álomprojektjét komoly hullámok ostromolják, valahogy mégis sikerül megérkeznie a kikötőbe.

Enyedi Ildikó A feleségem története című legújabb filmje valóságos publicisztikai sikernek nevezhető. A film cannes-i premierjét követően különböző hírportálok sorra számoltak be a film ellentmondásos fogadtatásáról és az alkotók azokra adott reakcióiról. Igaz, a fesztivál zsűrije Arany Pálmával nem, a híresen kényes, nem tetszését bátran kifejező cannes-i közönség azonban percekig tartó álló tapssal díjazta a film készítőit. Az óceán túloldalán azonban ebből mi sem maradt, az amerikai kritikusok jóval lesújtóbb véleménnyel voltak a filmről. Mind az európai, mind az amerikai közönség reakciója érthető, minden attól függ csupán, hogy mire helyeződik a hangsúly.

A film alapjául Füst Milán azonos című, Nobel-díjra felterjesztett regénye szolgált, mely Störr Jakab holland hajóskapitánynak és feleségének, Lizzynek közös történetét Störr nézőpontjából meséli el. A történet a 20-as, 30-as években játszódik. Ahogy az alapmű, úgy a film is rövidebben-hosszabban kidolgozott helyzetek felsorakoztatásával rajzolja meg egy kapcsolat ívét a megismerkedéstől a szétválásig. Enyedi tehát nem kerekíti „sztorivá” Füst történetét, ragaszkodik annak naplószerű felépítéséhez. A rendező azonban nem ragaszkodik a könyv rigid követéséhez sem, városok, szereplők nemzetisége, adott szituációk helyszíne és ideje változik meg az eredetihez képest.

Az imént felsoroltaknál némiképp szembetűnőbb Enyedi azon döntése, hogy a történetet fejezetekre osztja (innen az átírt alcím: Störr kapitány bolyongásai hét képben). A vásznon időről időre megjelenő, a teljes képet kitakaró, aranyeső hangsorral kísért, óriási számozott sárga feliratok magukon hordozzák Enyedi mágikus stílusát, az olyan sorvezetőül szolgáló fejezetcímek, mint „a praktikus probléma megoldásról”, „a kontroll elvesztéséről”, vagy „az elengedésről” pedig meseszerűséget kölcsönöznek a realista naplójegyzeteknek. Természetesen a kisebb-nagyobb változtatások egy irodalmi adaptáció esetében nem számon kérhetők, a filmkészítőknek jogában áll azokat elvégezni mindaddig, amíg azok motiváltak.

Ily módon az eredetiben végtelenül cinikusnak megrajzolt Störr a filmben sokkal inkább naivnak ábrázolt figurája is megállja a helyét, hiszen így a megkésett felnövéstörténet értelmezhetőségének is helyet adnak az alkotók. Lizzy bohókás könyvbéli karaktere helyett pedig egy jóval talpraesettebb és számítóbb, film noirba illő végzet asszonyával találkozik a néző. A karaktereken végrehajtott változtatások azonban továbbra is lehetőséget nyújtanak   a két ember között a jellemek és érzelmek szintjén a könyvben is megjelenő diszharmóniának.

Az összhang hiánya azonban nem marad meg a történetben megjelentek és az azokat kifejezni kívánó filmnyelvi eszközök szintjén. A Störrt alakító Gijs Naber a film első felében nem igazán találja a helyét. Mintha a színész és szerepe a kontrollvesztés pillanatát követően válna eggyé. Míg a friss házas Störr megszólalásai kínosan papírízűek, addig a féltékeny, ugyanakkor kiábrándult kapitány szavai valódi karaktert kölcsönöznek neki. Nem így a Lizzyt alakító Léa Seydoux. A francia világsztár valósággal ellenállhatatlan, már első megjelenésekor kalapja alól felpillantva, még mielőtt egy szót is szólna, teljes lényéből sugárzik karakterének kiismerhetetlensége, amire a film során igéző tekintetével folyamatosan emlékezteti is a nézőt.

Ez a széttartás a film stiláris eszközei között is jelen van. A Láng Imola látványtervező által megálmodott autentikus nagypolgári terek kétségkívül remek közeget teremtettek Rév Marcell operatőri kibontakozásának. Az egybenyitott századelői lakásuk ajtókeretein keresztül fényképezett szereplők fuldokolnak az elszigetelt egymás mellett éléstől, a kontrasztos világítás pedig bizonytalan légkört teremt, miközben felfedi a lelküket megfertőző kételyt. A film szuggesztív vizualitása azonban nem talál közös hangra Balázs Ádám grandiózus zenei motívumaival. A zeneszerző munkája önmagában kifogástalan, de a film leveti magáról. A színészközpontú film egyes, az érzelmek apró rezdüléseit hangsúlyozó jeleneteibe ormótlanul tolakodik be a nagyszabású zene, így nemhogy támogatja, de aláássa a jelenetek erejét.

A feleségem története kétségkívül nem Enyedi legjobban sikerült munkája, de a film végére még így is sikerül egy olyan érzékeny hangot megütnie, ami kínosan ritkán jelenik meg egyre inkább széthúzó korunk alkotásaiban. A film minden hibája ellenére hatásosan közvetíti a mű konklúziójául szolgáló sztoikus tanítást az elengedésről, ami nem a mindennapok szenvedéseibe való beletörődésre, hanem az azokkal való megbékélésre tanít. Így a filmnek két és fél órányi botladozás után valahogy mégis csak sikerül imbolyogva megállnia.

Győri-Drahos Martin