Műfaji filmet készíteni komplex feladat, mert egy többnyire szabványok mentén meghatározott eszköztár elemeit kell a készítőknek jó érzékkel alkalmazniuk. Míg egy szerzői film (például az elmúlt évek egyik legnagyobb magyar sikere, a Testről és lélekről) sokkal inkább egy sajátos alkotói szemléletet helyez előtérbe, s nagyobb szabadságot biztosít, addig a műfaji filmnek számos keretet kell figyelembe vennie. A tét pedig nem kisebb, minthogy a műfaj kapcsán rendszerint komoly előtapasztalattal és elvárásokkal érkező nézőből célzott hatást váltson ki.
Bár a Post Mortem magyar viszonylatban kategóriáján belül újdonságnak számít, nemzetközi vizekről rengeteg mintából táplálkozhatott, kérdés azonban, képes-e, és ha igen, milyen módon abszolválni, és a maga ízlésvilágának megfelelően átformálni azokat.
©InterCom
A horrornak két lényeges és általában a legtöbb alkotásra jellemző tulajdonsága van. Az egyik, hogy a benne lévő veszélyforrás valamilyen természetfeletti ágensre legyen visszavezethető, s ebben a Post Mortem nagyon pontos. Izgalmas alapötletként, főszereplőjének Tomást (Klem Viktor), egy az I. világháborút megjárt, s a halál torkából visszatért férfit teszi meg, aki békeidőben fotósként járja a vidéket, s elhunytakról készít portrékat, vagy épp szeretteik körében örökíti meg őket utoljára, még mielőtt testük fölött az enyészet venné át az uralmat.
Különös, napjaink városi emberének talán bizarr szituáció ez, egy olyan köztes állapot színtere, melyben egyre inkább az ismeretlen veszi át a hatalmat, amitől emberi természetünkből adódóan eredendően félünk. Ezt fokozandó Tomás egy számára furcsán ismerős kislány, Anna (Hais Fruzsina) hívására, hamarosan egy olyan faluba érkezik, ahol egy ideje megmagyarázhatatlan halálesetek történnek, s ahol a helyiek hátborzongató lidércnyomásról, nem evilági tapasztalásokról suttognak. Tomás hamarosan a saját bőrén is megtapasztalja mindezt, amikor az első, faluban töltött éjszakája során furcsa hangokra és mozgásra lesz figyelmes.
Ezen a ponton érkezünk el a horror másik nagyon fontos ismérvéhez, a hatásmechanizmushoz, melynek mentén működik, s melynek célja, hogy explicit, vagy kevésbé explicit módon megijessze a nézőt. A Post Mortem készítői ennek érdekében változatos eszközök egész sorát vonultatják fel, melyek hatásosságában azonban kellemetlen egyenlőtlenség tapasztalható. Hogy kiből mi vált ki igazán borzongást, relatív, az azonban megállapítható, hogy míg egyes audiovizuális trükkök működnek a film esetében, addig más animált részek nevetségesen művinek hatnak.
Érdekes, hogy a film azon pontjai, ahol a képi manipuláció helyett az alkotók a néző sejtéseit jól megérezve s kiaknázva a meglepetés erejére építve “ijesztgetnek”, sokkal inkább bizonyulnak hatásosnak. Ez rávilágít arra a tényre, hogy nem meggondolatlan sokk-elemek halmozása volt a mű alapkoncepciója, így annál elszomorítóbb, hogy a filmidő előrehaladtával mégis inkább azt tapasztaljuk, hogy “meg-megijedünk”, de nem “félünk”.
©InterCom
Míg előbbi egy erőteljes inger következtében létrejövő, ám csak pillanatnyi változás, addig utóbbi sokkal inkább egy állapotot jelez, melynek létrehozásához számos egymásra épülő s egymásból táplálkozó komponens együttállása volna szükséges. Bár a Post Mortem bőségesen adagolja ezeket az elemeket, arányaik és minőségük tekintetében mintha elvesztené tisztánlátását.
Ráadásul több kizökkentő tényezővel is meg kell küzdenie még annak a nézőnek is, aki nem csupán a vegytiszta borzongás miatt ült be a filmre. Tomás és Anna ugyanis elhatározzák, hogy utánajárnak a faluban történő különös eseményeknek, ennek érdekében végigjárják a lakosokat, fotódokumentációt és hangfelvételeket is készítenek, hogy aztán nagy nehezen eljussanak a megoldás kulcsáig.
Ennek bemutatása azonban történetmesélés szempontjából és dramaturgiailag is hagy maga után kívánnivalót. Túl azon, hogy a két főhős viszonya is tele van következetlenségekből fakadó ellentmondásokkal, a nyomozópáros és a körülöttük lévő emberek közti viszonyrendszerek szintén kidolgozatlanok maradnak. Ennek talán legjobb példája a Tomás és Marcsa (Schell Judit) közti felépítetlen szerelmi szál, melynek kialakítására nem találnak se teret, se időt a készítők, így végül inkább készen tálalják azt.
©InterCom
Megvetés és düh egyik pillanatról a másikra csap át féltésbe és együttérzésbe, a szereplők egymás megszólalásaira vagy éppen a velük történő eseményekre adott reakciói pedig mintha nem volnának szinkronban egymással, így még a potenciálisan átütő alakítások ereje is gyengül; ilyen például Schell Judit eszköztelen játékkal megformált Marcsája.
Nem segítik a cselekmény befogadását a párbeszédek milyenségében lévő aránytalanságok sem. Míg a rettenetes élményekről beszélő falusiak történetei jól eltalált, érzékletes beszámolók, addig Tomás és Anna dialógjai sokszor gyermekdedek és hamisak, esetenként pedig erőltetett módon igyekeznek a néző számára tisztázni, éppen hol is tart a rejtély megoldása.
Mindez a szentendrei Skanzen díszletszerű építményeiben és körülöttük zajlik, ami olyasfajta sterilitást kölcsönöz a film játékterének, melyet a korhű használati eszközök és jelmezek által behozott érzet is csak helyenként tud ellensúlyozni. Végül, de nem utolsó sorban, a Post Mortem dramaturgiai csúcspontján is hibázik, amikor ugyanis a két főhős a sok megpróbáltatás után végre rálel arra a korábban említett bizonyos kulcsra, ami megmagyarázza, miért történik ez a sok borzalom, és hogy Tomásnak mi is a szerepe az események kusza hálójában, akkor a film ezt a kulcsot beteszi a feloldást jelentő nagykapu zárjába, majd azzal a lendülettel ki is veszi onnan, értetlenül hagyva nézőjét, aki nagy valószínűséggel logikusan nem tudja majd megmagyarázni a történet végkimenetelét.
A Post Mortem egy remek alapötletből készült alkotás, ami becsülettel alkalmazza, s részben sajátjává is teszi a horrorfilm műfajelemeit, ám a kívánt hatás eléréséért folytatott küzdelemben, melyben egy egyensúlyra igen érzékeny elemekből álló kirakós összeillesztése volna a cél, sajnos alul marad.
Cseplye Dániel
©InterCom
