Más szemével nézni Pótszékfoglaló

Bár nagyon erős a sci-fi szál Szabó Mátyás első játékfilmjében, a Látom, amit látszban, ha zsánert kéne választani hozzá, akkor mindenképp a szerelmes filmek irányában kellene keresgélnünk. Ezt azonban nem rejti véka alá, sőt már az első előzetesekben is inkább a karakterekre és az érzelmi viszonyra esett a hangsúly.

A filmmel kapcsolatban azonban nem vonatkoztathatunk el a sci-fi elemektől. A Vilmányi Benett alakította főhős a mutáns Charles Xavier professzorhoz hasonlóan képes megtalálni elveszett gyerekeket, úgy, hogy beférkőzik a célszemély tudatába, ami által ugyanazt látja, mint a keresett személy. Őt azonban nem egy génmutáció teszi képessé erre, hanem egy különleges szerkezet, amelyet egy titokzatos szervezet működtet, és egy még titokzatosabb professzor talált fel, aki ráadásul még vak is. Ábel – Vilmányi Benett karaktere – egy nap egy fiatal nő tudatába férkőzik be, és az ő tekintetén keresztül megváltozva néz a világra. A kapcsolatból szerelem fakad, amely választás elé állítja a főhőst.

Úgy tűnik, hogy Szabó Mátyást, Mikó Csabát és Barcsai Bálintot egyáltalán nem foglalkoztatja a tudományos fantasztikus aspektus, és csak a szerelmi történetre akarnak koncentrálni. Így a titokzatosság az egész sci-fi szálra jellemző. Ez a kifejezés azonban csak igen nagy jóindulattal fogható rá. Pontosabb lenne hiányosságot mondani, mivel a történet és főleg a karakterek szempontjából fontos lenne bizonyos kérdéseket megválaszolni. És nem is a szubjektálás folyamatát, mikéntjét, hogyanját kéne megmagyarázni, hanem például azt, hogy miért nem lehet felnőtteken használni csak gyerekeken. Miért nem akad ki a Hartai Petra által alakított Vera azon, hogy megismerkedésük előtt Ábel elég durván megsérti a magánszféráját azzal, hogy elfoglalja a tudatát. Ez a kapcsolatuk alatt is megtörténik egyszer, de egy heti mosolyszüneten kívül nincs más következménye. Egyszóval csomó olyan etikai dilemma vetődik fel a film közben, ami mellett a film simán elsuhan. De például arra sem kapunk értékelhető választ, hogy Ábel miért nem tudja egyedül elhagyni az otthonát vagy a munkahelyét, miért kell valakinek folyton kísérgetnie. Illetve felmerül a kérdés, hogy pusztán a másik szemével való nézés képessége hogyan tud olyan vágyat gerjeszteni, mely miatt a teljes korábbi életét hajlandó valaki feladni.

Erre a választ a szubjektálás filmnyelvi megvalósítása adja. M. Deák Kristóf operatőr a szubjektáláshoz az FPS-ekből ismert nézőpont felhasználásához fordul. Ez bővül még azzal, hogy Ábel elsőre nem mindig tud fókuszálni az új testben, dezorientált és megtalálandó gyerekek esetében csak villanásnyi képeket lát. Minél tovább tartja fenn a kapcsolatot, annál élesebb és pontosabb képet lát. Érdekes, hogy Vera esetében a kapcsolat már az első pillanatól kezdve zökkenőmentes. Vera világa színes, barátságos, érthető, hogy azonnal szimpatikussá válik Ábel számára. A többi felvételt sötét és monokróm színek uralják, de mivel ez Ábelen kívüli nézőpont, ezért nem lehetünk biztosak benne, hogy a film úgy láttatja-e a világot, mint ahogy Ábel látja, vagy alapból egy depressziós, nem túl vonzó világot akar bemutatni. Szintén kevésbé magyarázható meg – és a film nem is magyarázkodik –, hogy a kapcsolatukban Ábel miért a szubjektáláson keresztül vesz részt. Ennek következménye, hogy a közös randikon nem is látja a lányt, csak saját magát. És bár több randevúnak is tanúi lehetünk, ilyenkor soha nem látjuk a Vera és Ábel által közösen észlelt világot.

A történetben egyáltalán nem érződik úgy, mintha Ábel nárcisztikus személyiség lenne. De a fent vázolt szituációkban Ábel csak saját magát látja. Ahhoz, hogy Vera arcát is lássa, egy tükröt vitet a piknikre a lánnyal, aki ezt látszólag minden ellenvetés nélkül elfogadja.

A főszereplők közül Vilmányi Benett már veteránnak számít, Hartai Petrának ez az első nagyjátékfilmes főszerepe. Vilmányi kicsit antiszociális, de kapcsolatokra igencsak vágyó, visszahúzódó karaktert jelenít meg. Átalakulása a film folyamán látványosan megy végbe. Korábban csak parancsokat teljesített, de később megtalálja a saját céljait, és ezért hajlandó cselekedni. Igen sajnálatos, hogy Hartai Petra sokkal súlytalanabb főszereplő. Kevés olyan pillanat van, amikor láthatjuk Vera igazi arcát, de ezekből nyilvánvaló, hogy Hartai Petra sokkal többre is képes lett volna, mint amit a forgatókönyv megkövetelt tőle.

A Látom, amit látsz bár ígéretesen indul, sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Nem tud a magyar Egy makulátlan elme örök ragyogásává válni, mert erre sem a szereplői – akikről alig tudunk meg valamit –, sem a története – ami tele van következetlenségekkel, és kérdőjelekkel – nem teszik alkalmassá. Ráadásul a film a saját végkifejletét is megkérdőjelezi az utolsó előtti jelenetben. A tanulság talán az, hogy nem mindegy, kinek a szemével nézzük a világot.

Jenei Péter