Önmagunktól nem szabadulunk…

…pedig a lelkünk mélyén mindannyian erre vágyunk. Meglógni: saját magunk elől. Úgy tenni, mintha önmagunkhoz nem lenne semmi, de semmi közünk…- ám ez nem, sehogy sem fog menni. Pintér Béla-Darvas Benedek Gyévuska c. zenedrámáját Ascher Tamás rendezte a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában véresen komoly és e komolyságtól igazán groteszk, önreflexív, humorban gazdag „operává” arról, ami bennünk, közöttünk e zsebkendőnyi „Szép vagy, gyönyörű vagy”  Magyarországon zajlott, zajlik és zajlani fog. A hamisítatlan ascheri kisreál feledhetetlen, unikális ízt ad a Pintér-Darvasi-darabnak, olyat, amely a tíz évnyi szünet után folytatódó megrendezéseknek megkerülhetetlenjévé válik majd, mint egy második ősbemutató.

Komor sötétségben kering a Kamaraszínház forgóján egy barakk, körülötte, mintegy őrt állva: Kovács hadnagy (Bodoky Márk), Mikó honvéd (Farkas Sándor) és Nyíri honvéd (Feczesin Kristóf), mind a Nyolcadik Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezred katonái. Fehérre sminkkelt arccal, fehérrel keretezett barakkok, kerékpárok mellett – fehérrel körülrajzolt, utánozhatatlanul szép, zöld árnyalatú katonai uniformisokban (díszlet: Devich Botond, jelmez: Szlávik Júlia).

Olyan díszlet- és jelmezteremtette atmoszféra ez, amely folyamatosan ízlésesen igényes idézőjelek közé teszi ezt a zenedrámát, miközben az igazi drámát, az életünk száz évvel korábbi és majdnem száz évvel későbbi drámáját is körülrajzolva festi elénk. Fehérrel. A hullafehérség és az ódonság vastag porának fehérével. És mi ez alatt a fehérség alatt éltük, éljük rendületlenül a nagyon pikánsan színes életünket –  ebben a kimerevített, minden áldott nap újra élt, újra élhető 1942. április 20-án.

Valami egészen mélyen tiszteletet parancsoló és magának magas minőséget kikövetelni képes az a rendezői viszonyulás, következetesen végig vitt aprólékos igényesség, amellyel ez a Pintér-Darvas-alapanyag nemcsak interpretálódik, hanem a legjobb értelemben véve tovább is íródik.

Talán maga Pintér Béla sem szánt, akart ily puccinis, melodramatikus mélyszántást adni e darabnak annak idején, amelyet Ascher Tamás könnyed alapossággal, a lélegzés természetességével elénk hozott, és pont kellő mértékű komolysággal kiolvasott belőle. Továbbgondolás ez, olyan, mely a mű eredeténél maradva a darabnak a mélyrétegeit mutatja meg pont úgy, mint kútásáskor a földet vödörrel a felszínre feljuttatók szorgos igyekezete.

A szorgos igyekezet az, ami ennek a zenedrámának is a mozgatója. A görcsös magunknak és a másiknak megfelelni akarás szorgosan kényszeres igyekezete. Egy egész országnyi igyekezeté. Pont, mint Harsányi Attila Halász századosa, aki már a nyitójelenet kezdéseként oly idegesen, kapkodva szívja harctéri cigarettáját, mint akire bárki bármikor ráijeszthet, és mint aki bárkitől, bármitől egyetlen pisszenés okán meg is retten egészen az alsógatyába ürítésig. Ám ettől még igazi virgonca annak a karaktertípusnak, amelyik önfeledten nyal felfelé, miközben lefelé tapos.

Mi mind ő vagyunk, vagy ő is… Harsányi Attila játékából fütyül, sistereg a frusztrált pimaszság, a lehető legkisemberibb gőg, az, amely ébredéstől lefekvésig szakadatlanul kompenzál – sőt: lényének egésze nem egyéb, mint a kompenzáció embernagyságú, háromdimenziós illusztrálása. S mindez annyi humorral, részletgazdag geggel gazdagon megrakva, amennyit csak ez az alapanyag önmagából képes nekünk adni – Harsányi Attila Halász századosa nehezen feledhetően belénk ég.

Belénk ég cérnahangján Bodoky Márk Kovács hadnagya, ahogyan Görög Lászlő Heinz Ármin munkaszolgálatos megfegyelmezését szóvá teszi. Mert ebben a szóvátételben a félszeg bátortalanságtól az agyonlövetésének (a zsidó származásának kiderülése után munkaszolgálatossá fokozták volna le) vállalalásáig oly utat jár be keresetlen magátólérthetődőséggel az „itt állok, másként nem tehetek”  szilajságáig, hogy azon szemünk, szánk, lelkünk tátva marad – mert ritka, szép és felbecsülhetetlen esetekben Bodoky Márk Kovács hadnagy is mi vagyunk, lehetnénk, lehetünk.

Ahogy Gáspár Tibor Felkay ezredese szemével a színpadot rezignált kényszerességgel pásztázza, miközben szalutálva körbemasírozik gyorsított díszlépésben e színpadtérnyi körleten, abban ott van az egykori magyar hadseregünk minden íze, zamata anélkül, hogy a Horthy-hadsereg paródiája lenne. Torkából oly megrendítően szépen tör fel a „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…” irredenta műdal, hogy azt érzed: egy lelke mélyén ízig-vérig szélsőjobboldali színész végre hivatalosan, munkaköri kötelességének keretei között kitombolhatja, kiénekelheti magából ezt az énjét is.

Ám ha ezt gondolom, akkor elárultam magam: pitiáner, sablontól sablonig gondolkodó kritikus vagyok, aki balliberális értelmiségiként alig várja, hogy egy jó szaftos Horthy-rendszer kritikát kaphasson Ám Gáspár Tibor Felkay ezredese  nem ízig-vérig szélsőjobboldali irredenta, nem nácibérenc, csak egy hinni akaró, erejét, kvalitásainak hiányát a lelkesültségével, feletteseinek fogadott elszántsággal pótolni igyekvő kisember ezredesi rangban – de mindezt oly  tőrőlmetszett zsenialitással, hogy összefut tőle a nyál a szánkban. Atyáskodó, joviális ezredese épp oly hamisítatlan magyar virtus, mint Halász százados megfelelési kényszere. Mert ő is mi vagyunk…

Pont úgy, ahogy a szerepösszevonás eredményeként ebben az Ascher Tamás-féle Pintér-Darvas-olvasatban Zsuzsika és az orosz partizánnő figurája.

Tatjána Czakó Juli játéka által a kiszolgáltatott és ezzel egy időben a harcias amazon őserejű nőidolja, aki egyik végletében a morfinista Zsuzsi, Felkay lánya, akinek Halász százados iránt táplált szerelme viszonzatlan, ám Tatjánaként  már maga a megközelíthetetlen, végtelenül erős, erotikus kisugárzású életanya amazonja. E két karakter a szerelem kiszolgáltatottságának és nélkülözhetetlenségének egyszerre igaz és elementáris erejű megnyilvánulása a színésznő alakításában.

Mert ahogy a Zsuzsa-Tatjána a szerelem gyengéd életképessége, úgy Halász százados Zsuzsával és Tatjánával életképtelenül megélt viszonya is épp ennyire állandó.

Ahogy állandó itt a humor, a véresen komoly és a komolytalanságában is véres mozzanat, utalás: a folyamatosan csupaszodó, oldalától megváló barakk vagy épp a Görög László Heinz Ármin munkaszolgálatosa által Felkayval együtt mozgatott, vázjáig csupaszodó emelvény, a harctéri karácsonyfára kerülő vöröscsillag vs. a Felkay által énekelt műdal, vagy épp a Seres Ildikó Gizellája – Felkay felesége – által a fronton énekelt József Attila átiratok. Seres Ildikó vérbő Gizellája már önmagában is emblematikus alak, olyan, ami nélkül ez a Pintér-Darvas-olvasat nem lenne, lehetne hitelesen kerek.

Ascher Tamás Miskolcon rendezett Gyévuskája olyan művészi alázatról, megszállottságról tesz tanúbizonyságot, amelyről manapság szinte senki más.  Ascher nem köszörüli a nyelvét a Horthy-korszak anakronisztikus szélsőjobboldaliságán, holott megtehetné – igaz, jó pár Gyévuska-rendezésben megteszik helyette majd mások. Nem, ő csak komolyan veszi ezt a zenedrámát, melynek zeneisége annyira a Pintér-Darvas felfogása szerinti, a recitativóiban annyira pontos telitalálattal kelti életre a 2003-ban írt szövegkottát, hogy nem lehet belekötni. Igazi kuriózummá válik a Kamaraszínházban ez a darab.

Komolyan veszi, eggyel komolyabban, mint Pintér vette, merné venni, és pont így, ezáltal kerül tökéletesen a „pintéri keretezésbe”. Mert Magyarország és Gyévuskája, ahogy Halász századosa sem tud, nem is akar szabadulni önmagától. Ez a Gyévuska esetében örvendetes, ám Magyarország és Halász százados esetében már annál kevésbé.

 

(2023. június 22. Miskolc)

Csatádi Gábor