Miért gyűlölte Rousseau a színházat

Az Atlantisz Kiadó nemrég jelentette meg Jean-Jacques Rousseau összegyűjtött önéletrajzi írásainak első kötetét. A kötet nyitódarabja a genfi polgárnak filozófus kollégájához, D’Alemberthez írott levele, amelyben megsemmisítő ítéletet mond a színházművészet felett. De miért gyűlölte Rousseau a színházat?

J.-J. Rousseau genfi polgár D’Alembert úrnak, a Francia Akadémia, a Párizsi, valamint a Porosz Királyi Tudományos Akadémia, a Londoni Királyi Társaság, a Svéd Királyi Akadémia és a Bolognai Akadémia tagjának, az „Enciklopédia” VII. kötetében megjelent „Genf” című cikkéről, és különösen arról a tervről, hogy e városban színházat alapítsanak. Ez a teljes címe Rousseau színházról szóló elmélkedésének, melyet egyszerűen csak Levél D’Alembertnek névvel szokás emlegetni.

Rousseau – aki maga is írt szócikket a francia felvilágosodás legnagyobb szellemi vállalkozásába – az Enciklopédia egyik szerkesztőjének és a „Genf” szócikk szerzőjének, a matematikus és filozófus Jean le Rond D’Alembertnek válaszolt, aki írásában amellett érvelt, hogy Genf városának is szüksége lenne színházra. A svájci franciaajkú város szülötte, aki magát öntudatosan „genfi polgárnak” nevezte, viszont levelében határozottan kikelt D’Alembert terve ellen. Rousseau rosszallását nemcsak az keltette fel, hogy nem ő kapta meg a „Genf” szócikk megírásának jogát, hanem az is, hogy gyökeresen mást gondolt a színház morális és kulturális szerepéről, mint D’Alembert, és egyáltalán, mint a francia felvilágosodás mainstreamje, köztük Voltaire és Diderot.

Rousseau már első fontos filozófiai művében, melyet röviden csak Első értekezés címmel illetnek, megírta, hogy a művészetek és a tudományok révén az emberiség nemhogy morálisan előrébb haladt volna, inkább erkölcsi züllésbe kezdett. Rousseaunak ez az írása is élesen szembement a felvilágosodás haladáshitével, de az enciklopédistákkal való teljes és végleges szakítás éppen a D’Alembert-levéllel következett be. Rousseau a felvilágosodás filozófusainak és különösen Voltaire gyilkos szarkazmusának céltáblájává vált, de ő maga is egyre keményebb kritikusává lett az enciklopédisták képviselte felvilágosodásnak.

De mi volt baja Rousseaunak a színházzal és a színházművészettel? Kiindulópontja az, hogy a színház a mulattatást szolgálja, fő célja, hogy szórakoztasson és hogy tetszést arasson, ezt pedig a szenvedélyek felkeltésével, felszításával éri el. „A játékszín általában az emberi szenvedélyek képe” – írja, tehát más színház való egy „vad és tüzes” népnek, megint más egy „gálánsnak” vagy egy „bohónak”. A jó drámaíró és a jó színház mindig az adott korhoz és helyhez igazítja a darabot és az előadást, és azért tud sikert aratni, mert kiszolgálja a nép ízlését.

Akik a színháznak morális feladatot, funkciót tulajdonítottak, általában abból indultak ki, hogy az ártatlan ember szenvedése az erkölcstelen emberben is felkelti a szánalom érzését, felháborodik az igazságtalanságon, és ha csak egy kis időre is, de jobb emberré válik. „A színház nézőtere az egyetlen hely, hol együtt sír az erényes s a gonosz ember. A gonosz felháborodik az igazságtalan tetten, melyet ő maga percig nem habozna elkövetni (…). Ám a hatás nem múlik el nyom nélkül, akarva-akaratlanul tovább munkál bennünk, s a gonosz ember, a színházból távozóan, kisebb hajlandóságot érez a rosszra, mintha egy szigorú, kemény szavú prédikátor olvasta volna a fejére a bűneit” – írja például Diderot, akinek szavaiban a felvilágosodás optimizmusa visszhangzik az ember megjobbíthatóságáról és a művészetek morális nevelő hatásáról.

Rousseau már korántsem ennyire optimista, sokkal inkább realista az emberi természetet illetően, és megsemmisítő érvet szegez a színház erkölcsjobbító szerepét állítókkal szemben: „Az emberi szív minden dologban helyesen érez, ami nem tartozik személyesen reá. (…) De amikor érdekeink is belekeverednek a dologba, csakhamar hamisan kezdünk érezni; fölébe helyezzük a rosszat, ami hasznunkra van, a jónak, amelyet a természet parancsára szeretünk.” A rossz ember ezért azt várja a színháztól, „hogy a közönség, az ő kivételével, leckét kap az erényből; hogy az emberek mindent feláldoznak a kötelességnek, de tőle nem követelnek semmit.” Tehát még ha szeretne is a színház morális tökéletesedést elérni, nem lenne képes rá – vonja le a konklúziót Rousseau.

De a színház nem is ezt szeretné, a színház kizárólag tetszést és sikert akar, ehhez pedig a szenvedélyeket használja fel. Az Arisztotelész Poétikájában megfogalmazott, s pontos jelentését illetően máig viták tárgyát képező katarziselmélet szerint a színház (egész pontosan a tragédia) a részvét és a félelem felkeltése révén éri el az ezektől az indulatoktól való megtisztulást. Arisztotelész felfogása sokaknál váltott és vált ki értetlenséget, így Rousseaunál is. „Netán őrjöngőnek és bolondnak kell lennünk előbb, hogy mértékletessé és bölccsé válhassunk?” – teszi fel ironikusan a kérdést, majd kifejti saját elképzelését, miszerint a színház csak még jobban felkelti a szenvedélyeket, nem csillapítja őket. „Csak egyvalami tisztíthatja meg a szenvedélyeket: az ész; s mondtam már, az ész semmiféle hatást nem tesz a színházban” – zárja rövidre Rousseau a katarzis több évezredes problémáját.

De milyen szenvedélyeket kelt fel a színház? Természetesen – hogy sikert arasson – azokat a szenvedélyeket, amelyek egy adott társadalomban és korban dívnak. „Londonban akkor érdekes egy dráma, ha gyűlöletet szít a franciák ellen; Tuniszban a kalózkodás lenne a megfelelő szenvedély, Messinában egy jóízű bosszú, Goában a zsidóégetés dicsősége” – írja kevéssé politikailag korrekt módon Rousseau. A színház tehát mindig a nézők szenvedélyeit, érdeklődését, előítéleteit követi, szolgálja ki és szítja fel, s így nemhogy morálisan jobbá tenné az embereket, inkább meghagyja őket bűneikben, tévedéseikben, sőt, rosszabb esetben még el is mélyíti ezeket. És még ha morálisan helyes üzenetet is közvetít egy darab, még ha a néző meg is könnyezi az igazságtalanságot elszenvedő hőst, ezzel úgy érezheti, morális kötelességeit a színházban letudta, így a való életben már nem kell az igazságtalanságok ellen harcolnia. „Körülbelül olyan ez, mint amikor a jómódú emberek azt képzelik, hogy könyörületesek voltak, mert azt mondták a szegényeknek: Isten megsegít” – így Rousseau.

A tragédia és a komédia közül természetesen a komédia hat végzetesebben az erkölcsökre, hiszen a komédia nevetségessé tesz mindent és mindenkit, így a jó embert is. És minél tehetségesebb a komédiaíró, annál veszélyesebb az erkölcsökre nézve. A legveszélyesebb tehát a Rousseau által is elismert Molière, akinek legfőbb gondja, hogy „nevetségessé tegye a jóságot és az egyszerűséget, s a ravaszság meg a hazugság oldalára állítsa rokonszenvünket”. Rousseau célpontja a Mizantróp, ahol szerinte Molière a századának romlott erkölcseit megvető, derék Alceste-et tette nevetségessé. Rousseau alapos elemzésben mutatja be, hogy milyen „nemtelen” eszközöket használ a kiváló író, hogy minél nevetségesebb színben tüntesse fel hősét, ami már csak azért is rosszul eshetett Rousseaunak, mivel Alceste alakjában könnyen magára ismerhetett. „A szerző szándéka az volt, hogy elnyerje a romlott szellemek tetszését. Ennélfogva vagy egyenenesen rosszra tanít, vagy valamiféle hamis jót hirdet” – mond ki Rousseau súlyos verdiktet Molière felett.

A színház tehát már természeténél fogva is a züllés terepe, és akkor még nem is beszéltünk a színészek kicsapongó életéről. Rousseau ebben korának színészellenes előítéleteit hangoztatja. „Miben áll a színész tehetsége? Abban a művészetben, hogy álcázza magát, hogy idegen jellemet öltsön, hogy másnak mutatkozzék, mint ami, hogy hidegvérrel lobbanjon lángra, hogy mást mondjon, mint amit gondol, de olyan természetesen mondja, mintha csakugyan gondolná, s végezetül, hogy megfeledkezzék arról, hogy ki ő, s egészen belehelyezkedjék valaki másnak az alakjába.” A színész tehát hivatásaként űzi a képmutatást – véli Rousseau –, és ezért még pénzt is kap: „az önmagunkkal való üzletelésben van valami szolgai és alantas”.

A színésznők még a férfi színészeknél is rosszabbul járnak az egyébként nem kissé nőgyűlölő Rousseaunál: „a színésznők feslettsége a rossz erkölcsök forrása, s ez a (férfi) színészeket is feslett életre sarkallja és készteti”. Később már egyenesen egyfajta kurtizánnak állítja be őket: „illik-e becsületes nőkhöz s összefér-e a tartózkodással meg a jó erkölccsel egy olyan hivatás, amelynek egyedüli célja, hogy nyilvánosan, és ami még rosszabb, pénzért mutogassák magukat?”

Végül Rousseau mégis elismeri, hogy lehetnek „tartózkodó, erkölcsös, becsületes” színészek (bár a francia eredetiben a hímnem használata – „un Comédien” – arra utal, hogy csak férfi színészek), akiknek csak azt a hibát lehet felróni, hogy rossz pályát választottak. Azonban csakis akkor, ha jó színészek: „A nagy színészek magukban hordozzák a mentségüket, a megvetés a rossz színészeknek jár ki”.

Rousseau még egy tekintetben megengedőnek mutatkozik, ezúttal magát a színházat illetően. Bár a kálvinista kisváros, Genf számára morálisan végzetes lenne, ha a színház jelentette erkölcsi fertő megjelenne ott, a nagyvárosokban, amelyek tele vannak „cselszövő, munkátlan, vallástalan emberekkel, kiknek a tétlenségtől, a semmittevéstől, az élvezetek szeretetétől és a sok szükséglettől megrontott képzelete csak szörnyeket szül és csak gaztetteket sugall”, a színház legalább arra jó, hogy két órára megakadályozza, hogy rosszat cselekedjenek. Továbbá „ha a (…) színművek beszélgetés tárgya lesznek a kávéházakban meg az ország semmirekellőinek és gazfickóinak más tanyáin, ennyivel is kevesebbet kell féltsék a családapák lányaik vagy feleségeik becsületét, a maguk vagy a fiaiak erszényét.” Ez persze sovány vigasz azoknak, akiknek nemesebb elképzeléseik vannak a színházról, mint Rousseaunak.

(Rousseau szövegéről kiváló elemzést írt a néhai Fodor Géza a Holmiban 2004-ben, amit magam is felhasználtam.)

Jean-Jacques Rousseau: Önéletrajzi írások I. (vál.: Ludassy Mária). Atlantisz, Budapest, 2019.