Kommunista királydrámák

„Két tragédia közjátékkal Kádárról” – szól Spiró György legújabb drámakötetének alcíme, amely az 1956 őszi „sajnálatos eseményeket”, de leginkább ezek előzményeit és következményeit mutatja be Kádár János alakján keresztül. Bár egy rövid, egy közepes hosszúságú és egy hosszú drámát tartalmaz a kötet, ahogy a szerző fogalmaz: az egész „egyetlen sötét kalandregény”.

Spiró György nem először foglalkozik az ötvenhatos forradalommal: 2010-es regényének, a Tavaszi Tárlatnak a hőse még a forradalom előtt kerül kórházba, és csak a leverése után távozik onnan. A forradalom ezért negatívan van jelen: olyan eseményként, amely a főszereplővel nem történik meg, aztán megtörténik mégis. A Sajnálatos események három drámájában csak egyetlen jelenetben jelenik meg maga a forradalom, és akkor is csak kintről beszűrődve a történések helyszínére: a kiabáló tömeg Rákosi és Gerő vesztét, illetve Nagy Imre és Kádár János hatalomra kerülését kívánja.

Az első dráma, a Főtitkárok, amely ezzel a jelenettel végződik, Kádár 1949 és 1956 közötti életét követi nyomon, azét a Kádárét, aki Rajk László vallatójából maga is a Rákosi-rendszer áldozata lesz. A néhány oldalas Brioni közjáték az 1956-os forradalom idején játszódik, de földrajzilag távol a forradalomtól, Tito rezidenciáján, ahol a jugoszláv pártfőtitkár és Hruscsov megállapodik abban, hogy az előbbi jelöltje, Kádár lesz Magyarország ura a forradalom leverése után. A címadó Sajnálatos események viszont már a forradalom leverésével kezdődik, és a megtorlást állítja középpontba.

A három drámát Kádár alakja köti össze, aki egyszerre volt hóhér és áldozat, egyszerre a történelem alakítója és elszenvedője. Ahogy a szerző nyilatkozott: Kádárban egy drámai hőst látott meg, méghozzá egy shakespeare-i királydráma hősét, sajátos XX. századi, kommunista változatban. És valóban, a hatalom könyörtelen gépezetének, a véres leszámolások sorozatos egymásutánjának ábrázolása mintha csak a III. Richárdot idézné, azzal a különbséggel, hogy Kádár nem úgy döntött, hogy gazember lesz, hanem nagyrészt az események logikája tette azzá. Ettől még persze vállalta a gazemberséget, amit ő egy eszme szolgálatának tartott, a cél eléréséhez pedig semmilyen eszközt nem sajnált.

Spiró, ahogy ez a könyv végén is olvasható, eredeti szövegekből dolgozott, sokszor szó szerint átvéve teljes jegyzőkönyveket és más forrásokat. Ellentétben a legtöbb történelmi, valós eseményeken alapuló regénnyel, drámával és filmmel, amelyek elsősorban a hézagokat pótolják ki, és olykor meglehetősen szabadon bánnak az alapanyaggal, Spiró szigorúan tartja magát a történeti forrásokhoz. A források kiválogatása, egymás mellé helyezése és ezáltal egy összefüggő sztori megalkotása viszont már az ő műve, így lesz a levéltári szövegekből dráma, színpadon bemutatható történet.

„Két évet ült Horthy alatt, hármat Rákosi alatt” – mondja Kádárról a második tragédia egyik szereplője, megmutatva azt a furcsa és ellentmondásos helyzetet, hogy a magát antikommunistának nevező Horthy-rendszer kesztyűsebb kézzel bánt a kommunistákkal, mint aztán a kommunisták saját elvtársaikkal. Mind a két tragédia végeredményben a belső leszámolások története: Rákosi Kádár segítségével leszámol Rajk Lászlóval, majd nem sokkal később leszámol Kádárral is, ’56 után meg Kádár számol le Nagy Imrével és társaival.

„A forradalom felfalja gyermekeit” – szól a jakobinusokra utaló mondás, akik sorra csinálták ki egymást a francia forradalom idején. Ugyanezt ismételték meg a bolsevikok is, előbb a Szovjetunióban, majd ’45 után egész Kelet-Közép-Európában. Ez a politikai pszichózis – amely egy hétköznapi ember számára valami teljesen abnormálisnak és irracionálisnak tűnik – már régóta izgatja az írók fantáziáját, elég csak Büchner Danton halála című drámájára gondolni, amely éppen a „prototípust”, a jakobinus leszámolásokat mutatja be. Úgy érezzük, itt már valami többről van szó, mint pusztán a halalom megtartása érdekében elkövetett gyilkosságokról, hiszen diktatúrák anélkül is fent tudtak és tudnak maradni, hogy a hatalmon lévők sorra kiirtanák egymást. Hruscsov is csak Berijától szabadult meg Sztálin halála után; utódja, Brezsnyev pedig már csak nyugdíjazta az egykori pártfőtitkárt, aki tisztes öregségben, ágyban, párnák közt hunyt el. Mint ahogy Nagy Imréék kivégzése után a magyar elvtársak sem irtották egymást, habár Spiró a szövegben két kommunista rejtélyes halálát is összeköti Kádárral.

„Az első érzésem az volt, hogy ezt nem kellett volna. 56 el van temetve, mindenki rég meghunyászkodott, mindenki tudja, miről kell kussolni, akkor meg minek?” – írja Spiró az előszóban, felidézve 12 éves önmagát, aki a rádióban hallott Nagy Imréék kivégzéséről. A kivégzésnek valóban nem volt ésszerű indoka: Kádár már épp eléggé példát statuált, 1957. május elsején tízezrek tettek hűségesküt a rendszer mellett, kitántorgott az országból 200 ezer ember, a forradalmárok nagy része börtönben vagy a föld alatt volt. Nagy Imre kivégzését Hruscsovék sem támogatták, csak később mondtak rá igent. Végeredményben Nagy Imre is leélhette volna hátralévő életét a Szovjetunió egy távoli sarkában, ahogy tette azt Rákosi, akit Kádár érthető módon nem akart hazaengedni. Kádár tettét nem a józan ész motiválta, és nem is az öncélú gonoszság – hiszen Kádár nem volt öncélúan gonosz –, hanem a bosszú és a félelem irányította. „Szorgalmas, tűrőképes, elvakult, eltökélt, semmit sem felejt” – jellemzi őt a már idézett szereplő, Tömpe István. Semmit sem felejt, vagyis képtelen a megbocsátásra, bosszúvágyát mindenképpen ki kell élnie.

A sakkmániás Kádárnak az egész élete egy nagy sakkjátszma volt, ahogy ezt Spiró kötete kiválóan érzékelteti. Ahogy több szereplő is elmondja, nyomorúságos gyerekkora volt, a munkásmozgalomban lett valaki, a kommunista pártban, amely egyrészt illegalitásban volt Horthy alatt, másrészt már akkor is az állandó belső furkálódások, a sztálini pszichózis jellemezték. Kádár azt tanulta meg, hogy jobban kell félnie a belső, mint a külső ellenségtől, hogy fejben mindig egy sakklépéssel az ellenfelei előtt kell járnia. Ez a legtöbbször sikerült is, de Rákosi börtönét még ő sem úszhatta meg.

Ebben a gyilkos közegben maga is gyilkossá vált, a XX. századi magyar történelem egyik legnagyobb mészárosává, aki aztán sokak emlékezetében mégis a langymeleg gulyáskommunizmus kedves vezetőjeként maradt meg. Miközben a puha diktatúra atyjától a legtávolabb állt a jóságos atya szerepe: ahogy a körülmények tették hóhérrá, ugyanúgy a körülmények tették a „legvidámabb barakk” vezetőjévé, annak belátása, hogy Magyarországon az „aki nincs velünk, az ellenünk van” útja járhatatlan. Kádár végig szerepet játszott: a kertjében a medencének kiásott gödröt inkább betemette, hogy a puritán vezető képében tetszelegjen, miközben Hruscsovnak könyörgött, hogy ne vonja ki a szovjet csapatokat, mert az ő jelenlétük biztosítja hatalmát. 1956 előtt és egy ideig a forradalom alatt is megjátszotta a mérsékelt politikus szerepét, miközben ő vallatta Rajkot, és végig kitartott Rákosiék mellett. Amíg a forradalmi tömeg főtitkárnak kívánta Gerő helyett, ő „kútmérgező ellenforradalmároknak” és „imperialista ügynököknek” nevezte a nevét kiabáló tüntetőket.

A két tragédia közül az első, a Főtitkárok a könnyebben színpadra alkalmazható, hiszen csak kilenc szereplője van. A Sajnálatos eseményekben ezzel szemben már csak a szereplők felsorolása is két oldalt tesz ki, arról nem beszélve, hogy a történelmi alakok jó része leginkább a korszakban járatos történészeknek lehet ismerős. A kötet végén mintegy húsz oldalnyi életrajzi vázlat segít eligazodni ebben a több mint fél évszázadot felölelő időszakban, amely 1946-tól 2007-ig, koponyájának elrablásáig követi nyomon Kádár földi útját. Egy kommunista kiskirály életét, akit a történelem kiismerhetetlen mechanizmusa emelt fel az ország trónjára, majd ugyanez taszította le onnan.

Spiró György: Sajnálatos események. Két tragédia közjátékkal Kádárról

Scolar, 2020. 202 oldal, 3750 Ft.