„Az a durva, hogy sokak számára az őszinteség ennyire „durva”!” – interjú

• Melyikőtöknek mi volt a legutóbbi határhelyzete, „határátlépése”?

• Kata: Egy filmforgatás. Egy buszban kellett ülnöm ebben a melegben két és fél órán keresztül rendőrtiszti egyenruhában.

• …és hogy viselted?

• Kata: Levettem a zakómat, úgy már azért jobb volt…

Felszabadító a többiekkel játszani, hiszen mindenkinek azonos ízlése, humora, gondolkodásmódja van. Ez egy nagyon személyes darab, és a készülés során felmerül benned, hogy tényleg kell-e ennyire személyesnek lennie egy előadásnak? Aztán át is billen benned: ebben a pillanatban a személyességnél mi lehetne  erősebb?

• Akkor tulajdonképpen a zakó volt a határ…!

• Kata: …utána aztán a cipőmet is levettem, persze azt nem látta senki, és úgy már egészen kellemes volt.

• András: Ma délután egy gyógytornász helyre tette a medence- és keresztcsontomat! A könyökével masszírozott valamit a combizom és a farizom határán, amitől egyszerre ordítottam és röhögtem –, azt hiszem, ez valódi határhelyzet volt.

• Ha már határhelyzetek: hogyan született az előadás közösen írt szövege?

• Kata: Az első két héten közösen próbáltunk zoomon a COVID miatt – ez már önmagában is határhelyzet –,ahol próbáltunk ötletelni azon, hogy kinek milyen határhelyzetei voltak már a párkapcsolattól kezdve a politikán át egészen a legabszurdabb lehetőségekig. Aztán amikor már lehetett, találkoztunk a Jurányiban, és a közös történetekből volt, amit Dömötör András, volt, ami Benedek Albert írt meg, volt, aki a saját szövegét mondta el monológként, amit utána már csak javítgatni kellett.

  ©Keravin Deraton

• A karantén okozta hosszú szünet után milyen érzés volt pont egy ilyen témával foglalkoznotok?

• Kata: Kifejezetten jó!

• András: Az előadás témája, címe már a vírus előtt megvolt, ám a karantén miatt ténylegesen belekerült ez az egész egy „határhelyzetbe” a zoomos próbákkal, a két hét kihagyással.

• Kata: Kevesebb időnk maradt így a próbákra egy vagy két héttel, mint rendes körülmények között. Rég szorongtam már ennyire azon, hogy nem leszünk készen vele, hisz zoomon próbáltunk, keveset találkoztunk. Tulajdonképpen öt napunk volt arra, hogy ténylegesen összerakjuk az előadást, amihez egyébként hozzászoktam már az AlkalMáté Trup előadásai kapcsán, ám ott, abban tíz színész játszik, itt viszont csak öt –, emiatt aztán rendesen szorongtam is.

• A szorongás gyakori vendég nálad egyébként?

• Kata: Szerencsére már egy jó ideje nem, ezért el is szoktam ettől az érzéstől. De az megnyugtató volt, hogy ezekkel az emberekkel játszom együtt, akikkel most játszom, bennük maximálisan meg lehet bízni. Pont Ötvös Andris mondta: minket igazából így nagy baj nem érhet a színpadon.

Az a durva, hogy sokak számára az őszinteség ennyire „durva”! Az, hogy ennyire meglepő, ennyire ritka, és ennyire kikészülnek attól, hogy az ember ott áll, és elmond magáról dolgokat, amiket egyesek szerint titkolni, szégyellni kéne…, amelyet egyébként mindenki átél, mindenkivel megtörténik, vagy legalábbis el tudja képzelni.

• András: Úgy kezdtem hozzá ehhez az egészhez, hogy nem volt bennem semmi félsz, mert az érzem, tudom, hogy ezzel az öt emberrel bármikor, bármilyen előadást létre tudunk hozni ebben az országban! Nem volt semmi kétségem afelől, hogy el tud-e készülni egy olyan előadás, amiben a határhelyzetekről tudunk majd beszélni. Minden percét nagyon élveztem! A zoomban sokat segítettek – a feleségem, hogy be tudjak lépni -, mert én és a számítógép, na, ez tényleg határhelyzet!

• Kata: Nekem is a férjem segített!

• A színmű előtt, alatt, után melyikőtöknek hogyan alakult a szorongáshoz való viszonya, már ha egyáltalán volt bármilyen kapcsolata is a szorongással, persze?

• Kata: Alapvetően nem voltam, vagyok szorongó alkat, azt hiszem. Én  egészséges, bátor lány voltam, úgy gondolom,  csak bekerültem a főiskolára, és szorongó lány lett belőlem.(nevet)

  ©Keravin Deraton

• Vajon miért?

• Kata: Én voltam a legfiatalabb az osztályban, és amikor bekerültem, szinte semmilyen színházi tapasztalatom nem volt még! Akkor én még a koromhoz képest is nagyon naiv voltam, akinek egy kevésbé ennyire összetett közeg is nagy meglepetést okozott volna, a színmű meg pláne! Ezért aztán a főiskolán és utána is elég sokat szorongtam, már csak azért is, mert sokáig nem nagyon volt munkám, nem igazán „kapkodtak” utánam. Akkortájt a magánéletemről se tudtam volna túl sok jót elmondani…- aztán  lassan mind a két dolog szépen megoldódott. Azóta aztán tényleg nem szorongok!

• András: A színművészeti előtt én összesen kétszer voltam színházban, azt se tudtam kik az ott tanító tanárok, így aztán nem is tudtam, hogy kiktől kellene félnem. A színháztól nem szoktam szorongani, van sok egyéb dolog az életben, amitől lehet… Popper Péter azt mondja, hogy aki ma nem szorong, az pszichopata! A pszichopata három jellemzője: nem fél, nem szeret, nem szorong! Ha valaki harminc évvel ezelőtt elment a petróleum gyárba portásnak, majd évtizedek múlva esetleg ugyanott vezérigazgató lett, az akkoriban normális pályamodellnek számított. Ma viszont – vírustól függetlenül – ha valaki ki tudja számolni, hogy vajon egy hónap múlva lesz-e munkája, az számít nem „normálisnak”. Popper Péter nekünk azt tanította, hogy gyűlöli azt a pszichológusokban, pszichiáterekben, hogy patologizálják a szorongást, miközben mi, emberek, zsákmányállatokként jöttünk valaha a szavannákról.

Nagyon élvezem ezt a fajta ki-be ugrálást, mert így számomra megmarad a játékjelleg, ami most, itt különösen fontos is. A többieknek az én jeleneteimhez képest fajsúlyosabb, mélyebb jeleneteit nézve is jólesik látni, hogy ezek miatt a ki- be ugrálások miatt végig mindannyiunknál érezhetően megmarad ez az említett játékosság, ami itt igazán fontos.

• Kata: Titeket ő tanított?

• …a szorongást inkább csak kezelnünk kell megtanulni…

• András: …avagy keres magának valami tárgyat, és lesz belőle félelem vagy fóbia. A szorongás szerintem nagyon érdekes üzemanyag.

• Kata: Én nem szeretem ezt az érzést, számomra az egyik legrosszabb, amitől még a mellkasom is fáj. A szorongás addig rossz, kellemetlen, amíg nem tudunk hozzá valahogyan viszonyulni, valamiképp kezelni. 

• Az előadás szövege mennyire egy az egyben saját tapasztalat, avagy mennyi benne a színpad számára „elemelt” szöveg?

• Kata: Nem igazán van elemelve, talán csak egy-két jelenet, azok is inkább felerősítve, abszurdba fordítva valamelyest. Inkább csak időtartamában lett „összesűrítve” pár jelenet.

• András: Nem volt szükség elemelni, talán csak a szereplők nevei változtak meg benne. Ezek szinte egy az egyben így történtek, éppen csak színházi formát kaptak. De hisz a színházi szöveg így alakul: van egy téma, melyre elindulnak a történetek, jelenetek ácsolódnak, majd pedig a próbák alatt megszületik az írók által leírt „végleges” szöveg, melyben még az összpróbán is cserélünk egy-egy szót, ha azt jobbnak érezzük, mint az addigit.
  ©Keravin Deraton

• Milyen játszani ezt az előadást: hogy érzitek magatokat benne, avagy hogy látjátok benne egymást „kívülről”?

• András: Örülök, hogy játéktechnikailag megmaradt az, ahogy ezt játsszuk, még akkor is, ha a díszlet a járványhelyzet miatt lett ilyen, mert eredetileg csak székek lettek volna. Nagyon élvezem ezt a fajta ki-be ugrálást, mert így számomra megmarad a játékjelleg, ami most, itt különösen fontos is. A többieknek az én jeleneteimhez képest fajsúlyosabb, mélyebb jeleneteit nézve is jólesik látni, hogy ezek miatt a ki- be ugrálások miatt végig mindannyiunknál érezhetően megmarad ez az említett játékosság, ami itt igazán fontos. Ha majd elkezdjük nagy szériában játszani, és esetleg valamit „elrontunk” az előadásban, ezekkel az emberekkel az a rontás is játékká tud majd alakulni, ez az, ami döntő számomra ebben a produkcióban!

Úgy kezdtem hozzá ehhez az egészhez, hogy nem volt bennem semmi félsz, mert az érzem, tudom, hogy ezzel az öt emberrel bármikor, bármilyen előadást létre tudunk hozni ebben az országban! Nem volt semmi kétségem afelől, hogy el tud-e készülni egy olyan előadás, amiben a határhelyzetekről tudunk majd beszélni.

• Kata: Felszabadító a többiekkel játszani, hiszen mindenkinek azonos ízlése, humora, gondolkodásmódja van. Ez egy nagyon személyes darab, és a készülés során felmerül benned, hogy tényleg kell-e ennyire személyesnek lennie egy előadásnak? Aztán át is billen benned: ebben a pillanatban a személyességnél mi lehetne  erősebb?! Pláne, ha mindezt képesek vagyunk  jó színházi formába tenni, akkor az tud nagyon erősen hatni. Meglepve hallgattam miután először játszottuk közönség előtt: „Úristen, micsoda durva jelenetek!” Sok embernek „durva” az, ami nekem már rég fel sem tűnik. Ám miért ne oszthatnánk meg egymással egy csomó mindent? Miért ne beszélhetnénk egymással mélyebben, őszintébben rengeteg dologról?

• Az őszinteség durva…

• Kata: Az a durva, hogy sokak számára az őszinteség ennyire „durva”! Az, hogy ennyire meglepő, ennyire ritka, és ennyire kikészülnek attól, hogy az ember ott áll, és elmond magáról dolgokat, amiket egyesek szerint titkolni, szégyellni kéne…, amelyet egyébként mindenki átél, mindenkivel megtörténik, vagy legalábbis el tudja képzelni. Mindezt a meglepődést látni egyfelől csodálatos, másfelől viszont elég szomorú, nem?

Csatádi Gábor