Ki áll helyt?

…kinek kellene, ki az, aki képes rá? Ki az, aki nem szalad el, nem bújik a hatalom, a politikai nyomáskényszer mögé? Ki az, aki szót emel, megálljt mond ott, akkor, amikor mindenki más fülét behúzva lapít, mint az a bizonyos a fűben? Rolf Hochhuth A helytartó c. drámáját a harmadéves Zsámbéki-Fullajtár osztály vizsgaelőadásaként Zsótér Sándor rendezte a Katona József Színház Kantinjába lassan, ám annál masszívabban hömpölygő oratórium-színházzá akkor, amikor egyre fogynak a helytálló őrszemeink, ki tudj’, miért. Erős, szenvedéllyel sokkoló, önmagára, önmagunkra rákérdező előadás született arról, amiben élünk, mozgunk, vagyunk.

Most leginkább egy áttetsző, felfújható gumi jurtában (díszlet: Ambrus Mária), amelyik egy évvel ezelőtt a Radnótiban a Kakukkfészek díszlete volt. Rolf Hochhuth darabjában a németek által megszállt Róma igazi tébolyda, pont olyan, amelyikről fel sem tűnik, hogy az, észre se vennéd, mert minden „hétköznapi normalitással” zajlik benne, ahogy a németek megszállta Európában is: zsidókat deportálnak, gázosítanak el, nem kívánatos társadalmi csoportokat likvidálnak – a többség, az a csendes, meg karba tett kézzel nézi, aki leginkább szólhatna, a Bíboros (Jeney Luca Viktória) vagy XIII. Pius pápa (Kádár Kinga) nem tesz semmit, avagy a Hitlerrel megkötött 1933-as konkordátummal takaródzik.

Zsótér Sándor olvasatában mindenki e „búra” alatt van, az is aki túlélni, megúszni akar, az is, aki tehetetlenül körbenézve feltartja kezeit, és az is, aki éjt nappallá téve küzd, futkos, hogy mentse a menthetőt, tiltakozva hangot adjon annak, amit épp eszű ember el nem viselhet. Mert ez a búra, a mi közös, kollektív, áttetszőségében akár észrevehetetlennek is vélhető, mégis letagadhatatlanul valóságos gázkamránk, ahol mi mindnyájan, vagy így vagy úgy, de kapálózunk. Persze ki ezért, ki azért, de az életösztön, nyilván tökéletesen eltérő megfontolások miatt, de működik bennünk.

Zsótér Sándornál ez az előadás a kórházi kényszerzubbonyokban, pizsamákban (jelmez: Benedek Mari) elbeszélve egyszerre állóképpé,  egyszersmind nagy nyomáson dinamikusan összesűrített színházzá lesz, ami alól nem  vonhatod ki magad. Nem, mert mi mind, akik nézzük, és akik játsszák, ugyanazon búra alatt vagyunk.

Avagy templomban, a Szent Péter kupolája alatt, amely persze ugyanúgy asszisztált a zsidó népirtáshoz, mint az SS maga. Persze szigorúan csak mint lassú méltósággal mozduló Pietá szoborcsoport, amelyet csak azok kerülgetnek  mintegy  segítséget kérve, akik még nem tudják, hogy cselekvés nélkül minden halott,  bármennyire is drukkolunk, szorítunk a fotelból, az imazsámolyainkról a diadalért. Halott, értelmetlen, akár bármelyik műalkotáshoz imádkozni segítségért.

Kuttner Bálint Kurt Gerstein SS-Oberstrumführere, hórihorgasan eleven bátorsággal ágál, érvel, látszat őrmesterként tényleg zsidókat akar menteni. Bár kapálódzásnak, értelmetlen, faltól falig csapódó igyekezetnek látod, avagy „vergődésnek” az itt létét – külön elismerés, hogy e szerepet beugorva, szövegkönyvvel a kezében  is éreztette e karakter jelenlétét -, eleven felkiáltás, szűkölés az övé, amelytől fejedet elfordítva sem szabadulsz, mert „esetlenül értelmetlen” igyekezete zakatoló kérdőjellé válik benned: te mit és hogyan tennél, avagy tennél-e bármit is?

Tenni bármit is, mikor a megfontoltnak látszani akaró, elvtelen, a kereszténység Jóistene mögé bújó, pirosba öltözött Kádár Kinga XIII. Pius pápája hamis áldozatként érvel a Hitlerrel  ujjat nem húzás mellett, mindenkitől elütő színével egyszerre szánalmas ál-mártír és céltáblára mutatás: „ő a felelős!” Akinek szoborrá merevülni szándékozó lényét Mosolygó Sára pápai írnoka, magára aggatva sorra az irodai tűzőgépeket, testnyílásaiba helyezve a tollakat, csak még látványosabb szándékosan semmit sem tenni akaró bábfigurává – szoborrá „nemesít” tovább.

Közöttük Lelkes Botond Páter Ricardo Fontanája igazi élő halott: elevenen is holtan és holt elevenként jön-megy, hol felénk, hol szereplő társaihoz beszélve. Megérted játékából, hogy a kollektív felelősség nem széplelkű, hagymázas opció, hanem kérlelhetetlen, hús-vér realitás. Valóságosan kézzelfoghatóvá lesz általa: a kereszténység ereje nem a világvallás milliárd katolikust vezetni képes politikai hatalmában, hanem az odaforduló, a másikért a végsőkig elmenni kész mindent vállalásban rejlik. Pátere a mindenkit szolgáló, mindenkiért akár a halált is vállalni kész valódi pápa.

Katona Péter Dániel tébolyult, ön és mások gyűlöletétől eltorzult Doktora, amint az utolsó jelenetekben személyes kiszemeltjével végezni akar, az maga az iszonyat, az elborultság kétlábon járó szobra, amely oly magától értődő alkatrészévé lett ennek a búra-kupola valóságnak, hogy azon egyszerre iszonyodunk el és eszmélünk fel. Ahogy Fehér András zenéje is a hideglelős monotonitásával szintén óriás burok-kupolává nagyítja bennünk, körülöttünk ezt az abnormális normalitást.

Ami kollektív iszonyat, élhetetlen torzultság, mindaz, ami ellen csak szót emelhetünk, mert minden egyéb csak szobor-tett, szoborrá válás – mondja a szívvel-lélekkel, magasnyomásúra sűrűsödött szenvedéllyel, tehetséggel játszó harmadéves Zsámbéki-Fullajtár osztállyal együtt Zsótér Sándor. De ki áll ki most, ki áll helyt, mikor mást tenni nem lehet, nem szabad?

(2020. október 30.)

Csatádi Gábor