Anya csak egy van?

…biológiai értelemben mindenkinek egy, ám a bennünk élő anyakép, amelyhez képest meghatározzuk magunkat, lehet számtalan. Olyannyira, hogy ezek viaskodhatnak is egymással életre-halálra, egészen kifulladásig, vagy amíg bírják az egymással való konkurálást. Nyulassy Attila a Vámos Miklós Anya csak egy van c. könyvéből készült monodrámát rendezte az Átrium terében egészen intenzív, fordulatgazdag életlavinává, amelyben hol fuldokolunk, hol lubickolunk, de mindenképpen azt érezzük, hogy élünk, mert élnünk kell. Jó esetben a saját magunk egyedi, máséval össze nem téveszthető életét.

Monodráma ez igazi klasszikus értelemben, másrészt viszont egészen bravúros, egymás mellett futó monodrámák együttese, amelyben Ivanics Tamás hol a drámabeli anyja, özvegy Maros Andorné született Kozinkay Piroska, hol pedig Maros László, „Ladó” és még sok más mellék-és főszereplő is ebben a történetnyi drámában, amely a huszadik század második felében főként a Pannónia utca egyik lakásában zajlik anya és fia között életre-halálra, mániákus depresszióra vagy épp stand-up humorra – mert Ladó foglalkozását tekintve humorista.

Egészen jól passzol mindehhez az Átrium előterének a nézőtérre vezető ajtókat sötét függönnyel takaró része, amelyet félkörben ülünk körbe, avagy beülünk eléjük, mint díszlet elé.  Hamisítatlan humorest hangulatú tér, amely persze a függönyök el- és visszahúzásával pillanatok alatt lakásbelsővé alakul. De egyből más érzelmi és lokális helyszínre kerülünk attól is, ahogy Ivanics Tamás épp fel- vagy leveszi zakóját, otthonkáját.

És pont ez az a rendezői és dramaturgiai ritmus, amelytől ez az Anya csak egy van annyira magával sodróvá válik. Minden mindig változik, átalakul, átrendeződik – ám nem a térben, hanem belül, a lélek rezdüléseiben, az éppen megformált szereplő belső világában.

Egészen rendhagyó, bámulatos és – színészi teljesítményét tekintve is – hosszan méltatandó, tapsolandó ez a monodráma. Mert ehhez a folytonos változáshoz, átrendeződéshez Ivanics Tamás játéka úgy hozzásimul, vele annyira eggyé válik, hogy nem is tudod megkülönböztetni, a színész szabja-e játékával a bravúros tempót, vagy a szöveg ívének ritmusát követi eszméletlen érzékenységgel a játék.

Az, amelyben Ivanics Tamás Maros Andorné született Kozinkay Piroskája olyan érzelmi hullámvasútra ültet minket mániákus depressziójával, hogy szinte alig bírjuk követni, és már előre együttérzünk a gyerekeivel, akiknek mindezt hús-vér életnagyságban el kell viselniük. Piroskája egyszer valóságos energiabomba, másszor hamutartóját napokig kiüríteni képtelen anya, aki földet feltörlő otthonkájában vánszorog, lakása négy falát elhagyni képtelenül vonul egyik helyről a másikra.

És csak nézed, nézed Ivanics Tamás játékát, és egyre csak az motoszkál benned, hogyan lehet ilyen finom árnyaltsággal és mindenre kellő időt hagyva ennyire nagy amplitúdójú végleteket ilyen koncentrált, részletekre figyelő módon bejárni?!

Ám nincs igazán időd elmerengeni ezen – bár a szöveg néha terjengős, vagy legalábbis itt-ott még egy-két mondat, bekezdés húzására rászolgálna -, mert máris Ladót látod, hallod töprengeni az anyja vagy a tévébemondó szerelme, Vera vagy épp a saját élete fölött. Ivanics Tamás Ladója töprengéseit, bátortalan félszegségét a jól megírt geggekkel turnézó ünnepelt humorista imázsa mögé rejti. Ladója önmagát keresi a házassága, a szerelme, avagy talán csak vélt, plátói szerelme, Vera és saját anyja között – eltévedetten tévelyegve.

Egy-egy egységet, szakaszt felvételről beadott taps keretez, mintha épp csak az egyik turnéállomásán, fellépésén lennénk Ladónak. És tulajdonképpen igen: mert lehetünk bár a Pannónia úti lakáson vagy egy fellépés nézőterén, a felirat az egymás mellé rakható betűkből, mint egy mozi bejárata fölötti táblán, ott ékeskedik: A halálnak van humorérzéke.

Ehhez a humorhoz, szöveghegyhez, mely szimultán sodródó élettörténetek vaskosan szép kötege, Ivanics Tamásnak van tehetsége, nem is akármilyen. Hol merengő, hol minden idegszálát igénybe vevően hisztériás, hol  a másikon flegmatikusan átgázolni tudó karakterekben magát árnyalatgazdagon megmutatni képes tehetsége.

És Ivanics Tamás jelenléte, illetve a rendezés e jelen lenni tudással szimbiotikusan összekapcsolódni képes ereje által lassan  kezd körvonalazódni, egyre karakteresebben kirajzolódni, hogy hányféle anyaként, hányféle gyerekként, szeretőként, férjként létezhetünk ugyanabban a testben.

Mert ebben az Anya csak egy vanban egy egész életösszesség foglaltatik benne egyetlen egy színész hihetetlen intenzív, pontos, jelenlétet a pillanat törtrészeként teremteni képes játéka által. És pont ettől, ezért lesz belénk égően eszméltető, hogy ahogy anyából, úgy belőlünk is több van, több lehet, és csak rajtunk áll, hogy rátaláljunk arra az egyre a sok közül, amelyben a leginkább önmagunk vagyunk, lehetünk.

(2023. december 2.)