KURT VONNEGUT:  RÓMA

Ez az egész csakugyan így esett. A történet egy leányról szól, akit az apja nevelt, ő pedig istenítette a férfit. Mindaddig, amíg rá nem jött, hogy az apja gyalázatos képmutató.
Abban az esztendőben én voltam az Észak–crawfordi Maszk és Paróka Klub elnöke. Ugyanebben az évben robbant ki az Oklahoma állambeli Barbell városában a nagy köles– és olajbotrány. Egy Fred Lovell nevezetű szélhámos volt a főbűnös. Lovellnek volt egy lánya, Melody, aki épp betöltötte a tizennyolcat. Anya nélkül nőtt fel. Nagynénje –  apja nővére – Észak–Crawfordban lakott. A férfi elküldte hozzá Melodyt, lakjon nála, amíg lecsendesül a vihar.
Azt hitte, hogy lecsendesül a vihar. Tévedett.

♦♦♦

Melody belépett a Maszk és Parókába. Oly gyönyörű volt, és annyira fontosnak tartottuk, hogy eltereljük a figyelmét apja bírósági tárgyalásáról, hogy tüstént nekiadtuk a főszerepet. Ő lett Bella, az aranyszívű kurtizán Arthur Garvey Ulm Róma című, második világháborús tárgyú színművében.
Csupán négyen játszottak a darabban. Bella, Ben, a jó amerikai katona, Jed, a rossz amerikai katona, továbbá Bernardo, a cinikus római rendőr.
Bryce Warmergran alakította a jó katonát és költőt. Bryce anyás fiatalember volt. New York Cityben nőtt fel. Özvegy mamája birtokolta a Warmergran Faárú Részvénytársaságot, ezáltal New Hampshire északi részének összes fáját és tuskóját. Bryce egy éve tartózkodott Észak–Crawfordban, hogy mindent megtanulhasson a fákról. Kedves és jó fiú volt, félénk és udvarias.
Még soha nem állt színpadon. Annyi köze volt a Maszk és Parókához, hogy az előadások szünetében ő osztotta a rumpuncsot. Eszembe jut, mit mondott Bryce–ról és a rumpuncsról JohnSherwood, a villanyszerelő vállalkozó: “Ez a meló pont megfelel a kölöknek. Se túl nehéz neki, se túl könnyű.” Ebben minden benne van, amit Bryce–ról tudni kell.
John Sherwood is játszott a Rómában. Ő volt a rossz katona. Százkilencven centi magas, vékony, széles vállú. A város kandúrja. A hölgyek körében nagy tetszést aratott tánctudása, mosdatlan beszéde és cápamosolya. Ráadásul remek színész volt. Imádott szerepelni. Szerette, ha a nézőtéren a nők rajonganak érte, hogy fészkelődnek, amint meglátják.
Én voltam a cinikus rendőr. Kackiás bajuszt kellett növesztenem.
A Rómát Sally St. Coeur rendezte.

Sally összehívott bennünket az első olvasópróbára, ajándékboltja hátsó helyiségébe. Egérbarát egérfogó. Így hívták az üzletét. Addigra Sally már alaposan elbeszélgetett Melodyval. Mi, a három férfiú, első ízben vehettük őt szemügyre.
Nagyon szép arca volt, de leginkább a testtartásával nyűgözött le. Két könyökét az oldalához szorította, válla előrehajlott. Kezét mellkasa előtt tartotta. Mintha halálosan rettegne, hogy elkap valami vírusfertőzést.
Bryce a lánynak azt a vonását emelte ki, melyet “tisztaságnak” nevezett, odáig el sem tudta képzelni, mondta, hogy létezhet ilyen mértékű női tisztaság. John jellemzése nem tűrné a nyomdafestéket. Lényege az volt, hogy okádnia kell az ilyen halvérű teremtésektől, akiknek gőzük sincs az életről, A leány szűzies szendeségét megbocsáthatatlan támadásnak tekintette minden ellen, amit John becsben tartott.
Kétség sem fért hozzá, hogy Melody tudatlan volt és szűziesen szende. Az első kérdés, amit feltett Sallynek, így hangzott:
-Elnézését kérem, Miss St. Coeur. De mi az a kurtizán?
– A javat csak most jön! – súgta a fülembe John.
– Hogy mi a kurtizán, drágám? – Sally hebegett. – Hát az olyan nő, aki pénzt fogad el.
– Pénzt?
John tovább sustorgott.
– Vagyis a világ összes rendes kis pénztárosnője szajha.
– Szóval! Itt ez a darab, A Broadwayn egyetlen este játszották – magyarázta Sally. – De újra elolvastam. Rájöttem, hogy nem a darab rossz. A színészek meg a rendező szúrta el. Kitűnő színmű, Nagyszerű, hogy alkalmunk nyílik méltóképpen előadni, mert megérdemli.
És kicsoda ez az Arthur Garvey Ulm? – érdeklődött John.
– Ő írta darabot.
– Tudtam, hogy ő írta. De mi egyebet csinált?
– Szerintem… semmi egyebet nem csinált.
– Íme hát a teljes életmű! – kurjantott John.
– Feltehetnék még egy kérdést: – tudakolta Melody.
– Hát persze, drágám. – Bátor válasz volt Sallytől.
– Elolvastan ezt az egészet itten. És az is van benne, hogy csókolóznom kellene különböző férfiakkal.
– És?
– Tényleg ilyesmit kell csinálnom? – Melody a fejét ingatta. Nagyon boldogtalannak tűnt.
-Tényleg.
– Miss St. Coeur! Megígértem Apának, hogy soha meg nem csókolok olyan valakit, aki nem a férjem nekem.
John elkeseredésében akkorát füttyentett, mint egy gőzhajó.
Melody hidegen végigmérte.
– Gondolom, maga szerint ez régimódi, vagy nem kifinomult, vagy ilyesmi.
– Ó, dehogy! Szerintem nagyon is szent dolog.
– Nehéz eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy élcelődik.
És akkor megszólalt Bryce. Még soha semmihez nem szólt hozzá. Kapkodva szedte a levegőt. Arcszíne mint a paradicsomlé.
– Miss Lowell! – zihálta. – Napjainkban, és általában a mai korban bátorságra és nemes lélekre vall, ha egy hölgy ragaszkodik a fennkölt eszményeihez.
– Köszönöm – mondta hálásan Melody. – Eddig nem vettem észre, hogy akadna errefelé férfi, akit tisztelettel tölt el, ha egy lánynak eszményei is vannak.
–  Azért  akad egypár – jegyezte meg Bryce.
–  Sőt jó sok. Csak a legtöbbje vonakodik beismeri – elmélkedett John.
– Kuss legyen! – förmedtem rá.
– Nos, drágám. Ami a csókolózást illeti… – kezdte Sally, de Melody a szavába vágott.
–  Egyszerűen nem tehetem. Miss St. Coeur! Ráadásul úgy, hogy a közönség is nézi.
–  A közönség?
– Apa szerint a világon a legundorítóbb dolog, ha a népek nyilvánosan csókolóznak. – Olyan ember állította ezt, aki a vádirat szerint hatmillió dollárt csalt ki a szomszédjaitól, és meglopta a hazáját.

♦♦♦

– Drágám – magyarázkodott Sally. – Az élet meg a színház: két különböző dolog. Ha egy színésznő olyan asszonyt alakít, aki lehetne rendesebb is, attól még a színésznő erkölcse nem feltétlenül romlott.
– Hogy bírna alantas szerepet eljátszani egy nő, ha neki magának nincsenek alantas gondolatai?
– Jó kérdés – állapította meg John.
– Bizonyára előfordult, drágám, hogy látott a moziban vagy a televízióban olyan szinésznőt, akinek a magánélete tökéletesen makulátlan.
– Kizárt dolog – súgta John.
– Még soha nem néztem televíziót. Soha nem voltam moziban. Soha nem láttam színdarabot. Apa szerint manapság a filmek, meg a televízió, meg a könyvek, meg a hasonlók szennyezik be a fiatalság lelkét. – Melody észrevette, hogy John somolyog. a lány gyűlölte őt, ahogy John is gyűlölte a lányt.
– Látom, maga ezen is csak nevet. Hozzá vagyok szokva, hogy a népek nevetnek rajta. Apa mondta, hogy vannak népek, akik nevetnek ezen. De Apa asztat is hozzátette, hogy nem baj, hadd nevessenek.  “Mézecském – mondta Apa –, te nevetel utoljára. Mer’ te a mennyországba mégy, ők meg lefele a pokolba.”

♦♦♦

Fogalmam sincs, hogy és miért folytattuk. De folytattuk. Ez lehet az amatőr színház alapszabálya. Hogy folytatni kell. Mindegy is, hogy mit. Nem a Róma a legrosszabb, amit a Maszk és Paróka Klub tovább folytatott. Szophoklész Oidipusz királya sokkal szörnyűbb volt. De ez más lapra tartozik. Érjék be annyival, hogy az Észak–crawfordi Takarék– és Hitelszövetkezet igazgatója kénytelen volt egy szál lepedőben az arcát marcangolni a betétesek előtt, mert véletlenül feleségül vette a saját mamáját.
Ami pedig Arthur Garvey Ulm darabját illeti, igenis megpróbáltuk kihagyni Melodyt a szereposztásból, csakhogy nem szállt ki.
– Lehetetlen – magyarázta. – Ha elkezdtem végig is csinálom. Apa mindig azt mondogatta nekem: “Mézecském, ha valamit elkezdtél, fejezd is be. Egyetlen dolgot ígérj meg. Hogy olyat soha ne csinájjá, ami szégyent hoz nekem a fejemre.”
És Sally valahogy rábírta, hogy Melody beleegyezzen a csókolózásba. Úgy, ahogy a darabban áll. Hogy megcsókolja Bryce–t, Johnt és engem. Azt azonban kikötötte, hogy a próbák alatt senkit nem csókol meg, majd csak a bemutató előadáson csókolózik.
– Ez nem is rossz elv – jelentette ki Sally. – Sosem felejtem el a Körtáncot.
A Körtánc az osztrák Arthur Schnitzler darabja. Arról szól, hogy Bécsben szinte mindenkivel összefekszik. A Maszk és Paróka visszafogottabb változattal kísérletezett. A próbák alatt mindenki mindenkivel csókolózott. És közben kitört a hongkongi influenzajárvány. Nem tudtuk megtartani az előadást. Nem maradt egészséges szereplő.
Mit érezhetett Melody, amikor a bíróság vád alá helyezte az édesapját, satöbbi? A legelső estén ezzel kapcsolatban szónoklatot tartott. Végtelen tapintattal iparkodtunk kipuhatolni, hogy pontosan melyik felekezethez tartozik ő meg az apja. Kiderült, hogy egyikhez sem.

– Apa egyszerűen csak olvassa a Bibliát, és a tanításai szerint él. – Melody ekkor sírva fakadt. – Egész Oklahomában nincs nála erkölcsösebb. Ó, hányan lesznek majd, akik ragacsos hamut kennek a saját fejükre, mikor eljő a tárgyalás napja. Én ismerem Apát. Mikor elkezdik a tárgyalását, az egész világ is meg fogja ismerni  Apát. És egy teljesen tiszta fehér lovon ülő szentet látnak majd. Akkor aztán az összes gonosz lelkű, iszákos, dohányzó, nők után kajtató ember, mindenki, aki hamisan vádolta Apát, mehet befele a börtönbe. És én meg csak nevetek és nevetek. És Barbell házain lobognak a lobogók, és a templomi harangok mind zúgni fognak, a cserkészcsapat pedig díszszemlét tart. Oklahoma állam kormányzója meg ezt kiáltja: A mai napot Fred Lovell Napjának nyilvánítom!
Melody összeszedte magát.
– Folytassuk!
– Ugye, drágám, édesanyád már nem él? – kérdezte Sally.
– De él. Los Angelesben. Erkölcsi fertőben. Kétéves voltam, mikor Apa száműzte.
– Száműzte?
– Romlott volt. Gondolatban és tettben.

♦♦♦

Ulm darabjában az első jelenet helyszíne egy római utcasarok. Éjszaka van. Bryce Warmergran, a jó katona egy lámpaoszlop tövében észreveszi a kurtizánt. A katona azonban oly ártatlan, hogy gőze sincs, miféle nő ez. A katona életében először felöntött a garatra. A nő fiatal és gyönyörű, A katona úgy tekint rá, mint valami angyalra.
A jó katona ráadásul még költő is.
– Minő virág bontja szirmait e római éjen? – kérdezi.
– Rómában annyi az éjjeli virág, mint a gyom – feleli Melody. – De látom az arcán, katona, hogy érzékeny lélek. Talán a társainál bölcsebben dönti el, melyiket szakítja le.
Majd hosszú szócséplés. Bryce kifejti ama nézetét, hogy a virágot nem szabad leszakítani., hogy ott élhessenek, ahol szárba szökkentek, mert így mások is megcsodálhatják őket, satöbbi. Meg még arról is értekezik egy sort, hogy háborús időkben az emberek jártukban–keltükben gyökerestül tépdesik kifelé a virágokat, satöbbi. Az egészből az sül ki, hogy életében először a nő önbecsülést érez, tekintettel arra, hogy életében először egy férfi tisztelettudóan szólt hozzá. És Bryce zsebében lapul háromhavi megemelt zsoldja, amelyet utólag vett fel harctéri szolgálatáért. Az egész pénzt a nőnek ajándékozza. Még egy csókot sem kér érte.
– Ne is firtassa, miért – szavalja Bryce. – Álmodom. És amit álmunkban teszünk, nem szorul magyarázatra. – Elhallgat. – Háborúban. – Elhallgat. – Az életben. – Elhallgat. – A szerelemben. – Ezzel eltűnik az éjszakában. A három elhallgatást Ulm színpadi utasítása írta neki elő.

♦♦♦

E pillanatban jelenik meg a színen John Sherwood, a rossz katona. Gyakorlatilag négykézláb araszol a járdán. Tök részeg, csapzott. Fekete szivart szív. Dobbantott a seregből. Komoly vagyonra tett szert a feketepiacon. Bőröndöt cipel. A bőröndben tömérdek cigaretta,nejlonharisnya és csokoládé.
Melody még a lámpaoszlopnál, a távolodó Bryce–t nézi. Lelkében friss önbecsülése ragyog. És John szépen mögé settenkedik.
– Egész jól beszéled az angolt, bébi.
– Tessék?
– Aki olyan jól tud angolul, mint te, már bizonyára jó sok amcsi katonát megismerhetett.
– Hallotta, amit azzal a férfival beszéltem?
– Mármint a kölökkel. Igen, hallottam. És ha még te sem tudsz egy kölköt egy férfitól megkülönböztetni, vajon ki tud?
– Nem értem, mire céloz.
Ekkor John bemutatja neki a nevezetes cápamosolyát. Elég az hozzá, hogy szépen eltapossa a lány önbecsülését. Együtt távoznak.

♦♦♦

Az a bostoni irodalmi ügynökség, amelyiktől az olvasópéldányokat vásároltuk, és amely a jogdíjakat begyűjti, élénk érdeklődést tanúsított előadásunk iránt. A miénk volt az első amatőr színtársulat, amelyik műsorára tűzte a Rómát. Az ügynökség levelet is küldött nekem. Azt kérdezték, szembesültünk–e valami nem várt problémával.
Beugrottam Sally boltjába. Megmutattam neki a levelet.
– Nem várt probléma? Ez aztán a jó vicc.
– Csupán olyasmiről akarnak tudni, ami Arthur Garvey Ulm sara. Az oklahomai Barbell dolga nem izgatja őket.
– Bárcsak számomra is közömbös lenne – mondta Sally. Ötödik hete próbáltunk. Egy hét még előttünk állt. És Melodynak köszönhetően pocsék  egy darab lett belőle. Fertelem.
– Talán helyesebb lenne lefújni – javasoltam.
– New Hampshire már most is csupa bú. Nyakunkon a tél.
Minden bajnak Melody volt az okozója. Abszolúte nem tudott karaktert formálni. Ulm eleve úgy írta meg a darabot, hogy a valós cselekmény a kurtizán lelkében játszódjon. Hol ilyen, hol olyan, attól függően, hogy melyik férfi miként bánik vele. Ulm rövid előszavában kifejti: “A Róma akkor kel életre, ha Bella lelke színpompás kaleidoszkóp, és ezt a nézők is érzékelik. A kaleidoszkóp színei azonban a pokol tükréről füstösen verődnek vissza. Bella nyomorgó, gyökértelen fiatal nő. Hazája a háború ezer sebétől vérzik. És ha Bella ezen képlet teljes színskálájának akár csak egyetlen fénynyalábjáról is megfeledkezik, a Róma szükségszerűen megbukik.”
Szóba hoztam Ulm előszavát. Megkérdeztem Sallyt, vajon Melody egyáltalán tudja–e, mi az a kaleidoszkóp.
– Tudja. Azt is tudja, mi a színskála. Mindössze egyet nem tud. Hogy mi a nő.
– Úgy érted, mire kényszerülhet olykor egy nő?
– Értsd, ahogy akarod.
Komor csönd lett. Odakint alkonyodott. Sally hirtelen a szájára tapasztotta a kezét, Melodyt utánozta.
– Nem, nem, nem, nem!
Ezt Melody akkor művelte, ha a darabban olyan rész következett, ahol meg kellett volna csókolnia Bryce–t vagy Johnt.
De akkor sem volt sokkal jobb a helyzet, ha nem kellett csókolóznia. Tök mindegy, mit csináltak vagy beszéltek a férfiak. Melody megmaradt Fred Lovell leányának, aki sohasem tenne olyasmit, amivel szégyent hoz Apa fejére.
– Talán játszassuk el vele Szent Johannát.
– Miből gondolod, hogy Szent Johanna marékszám zabálta a nyugtatót? – fortyant fel Sally.

♦♦♦

De azért mi csak kitartottunk. Tűzön–vízen át. Minden szereplő betanulta a saját szövegét, ahogy illik. Mondtam is Sallynak a kosztümös főpróba előtti utolsó próbán, hogy összeállt a darab. Ezt ilyentájt valaki mindig elsüti.
– A kérdés csak az, hogy miről szól – morogta Sally. Igaza volt. Mert odafenn a színpadon Melody nem Bella volt, hanem Melody. Bryce pedig Bryce. John meg John. Én meg én. Valahogy mégis mindnyájan elvergődtünk Rómába. De időről időre megszólalt egy–egy szereplő, és amit mondott, üresen kongott. Nem volt semmihez sem köze. Űrből jött szavak. Másik világból érkeztek. Arthur Garvey Ulm szavai.
“A darab összeállt.” Történetesen akkor állítottam ezt, amikor javában zajlottak a próbák, de rám éppen nem volt szükség. Véletlenül John számos barátnőjének egyike mellett ültem. Martynak hívták. Dél–Crawfordban pincérnőként dolgozott. John többi imádójához hasonlóan neki is betört valamikor az orra. És mintha a barátnők fele is csupán Marty nevű lett volna. Nekem úgy tűnt.
A szóban forgó Marty jól a bordáim közé vágott a könyökével
– Ez a Bryce Warmergran igazán vicces egy ürge!
– Marty a térdét csapkodta, úgy vihogott. Azt hitte, bohózat megy.
És, Isten irgalmazzon, Bryce csakugyan röhejes volt. Őrülten imádta Melodyt, ezt a gipsz tejszínhabos vaníliafagylaltot, ezt a nebáncsvirágot. Úgy járt–kelt körülötte, mint valami avitt kabaréfigura. Szinte guggolva közlekedett. Kocsányon lógó szemmel alulról bámulta. És ehhez képest mit írt elő Ulm utasítása? Íme: “Ben, a jó katona lelke szinte éppoly szeszélyes és kiszámíthatatlan, mint a leányé. Mert ne felejtsük, hogy költő. És a költő szenvedélye szükségszerűen kiszámíthatatlan, szükségszerűen parttalan.”
Marty most azt kérdezte tőle, hogy Melody aggódik–e apja tárgyalása miatt.
– Senki sem tudja, mikor lesz a tárgyalás. A kormány nyomozókkal rakta tele Barbellt. Olvastam róla az újságban. De a jelek szerint évekbe telik, míg rájönnek, hogy Fred Lovell pontosan mit is követett el, és vajon hogyan csinálta.
– Ami pedig Melodyt illeti – folytattam –, számára az apja ma született bárány. Egyszerűen el sem tudja képzelni, hogy ez a makulátlan férfiú helytelen dolgot művelhetne. Így azután egyáltalán nem aggódik. – Megvontam a vállam. – Különben is, ki tudja? Nincs kizárva, hogy az ipse megússza a dolgot.
– Az fix – jegyezte meg Marty. – Mostanság ez a divat. Csak asztat az Eichmannt kapták el. Lovell szabadon jöhet–mehet, vagy lecsukták?
– Gondolom, óvadék ellenében kiengedték.
– Mindet folyton kiengedik.
És ebben a pillanatban maga Fred Lovell lépett a színházterembe.

♦♦♦

Rögtön felismertem. Fotóit rengetegszer mutatta a televízió. Az újságok is tele voltak velük. Tagbaszakadt férfiú, hájas holdvilágarc, pisze orr, magas homlok. Acélkeretes szemüvegében irdatlan kerek lencsék. Széles, kétsoros gombolású zakóját mintha aprított padlódeszkából szőtték volna. Olyan képet vágott, mint a haragvó Viktória királynő. Másmilyet nem tudott.
Elindultam felé, hogy üdvözöljem. Belső zsebeit toltőtollakkal rakta tele. Zakóján az egyik hajtóka csillogott, mint a Tejút. Tucatnyi egyesület és jótékonysági szervezet jelvényét tűzte fel. Nem lepett volna meg, ha ásványvizes palackja kupakját is közéjük biggyeszti. De Fred Lovell azzal gyakorolta rám a legnagyobb hatást, hogy bűzlött a szesztől.
Riadóztatni akartam a társulatot, ezért jól kieresztettem a hangomat.
– Nahát! Mr. Lovell! Minő kellemes meglepetés! Nem is sejtettük, hogy meglátogat bennünket!
Felgyulladtak a nézőtéri lámpák. A próba félbeszakadt. Melody a színpa–
don szinte sikoltozott örömében. Futott Apához, ahogy a lába bírta. Szo–
rosan átölelte. Az járt az eszemben, mit szól majd Melody, ha megérzi a
papán a tömény piaszagot.
– Apa, Apa, Apa! Borotválkozás után megint túl sok arcszeszt használtál!

♦♦♦

– Elkezdhetnénk az elejétől – javasolta Sally. – Úgy is lett. – Mr. Lovell!
Foglaljon helyet a nézőtéren. Bárhová leülhet. Szerintem nagyon büszke lesz majd a lányára – tette hozzá.
– Mindig is büszke voltam a lányomra. Soha ne okozott csalódást.
Háromszáz üres szék jutott hat emberre. Lovell tanulmányozta a helyzetet. Kissé W.C. Fieldsre hasonlított. Mint aki azt vizsgálja, melyik a legelőnyösebb szög a biliárdgolyó meglökésére. Aztán pont oda telepedett, ahol én üldögéltem idáig. John Sherwood betört orrú barátnőjéhez fordult.
– Maga mit játszik a darabban?
– Nem szerepelek benne.
– Akkor minek kenceficézte ki a képit?
Mielőtt kihunytak volna a nézőtér lámpái, ismeretlen fiatal férfi surran a terembe. A legutolsó sorban foglalt helyet. Hosszú haja volt, kabátja, zakója kigombolva, de így is feltételeztem róla, hogy az FBI ügynöke. Fred Lovellt követi, nehogy kereket oldhasson.
Felmentem a színpadra, mert jelenésem volt. Meg sem kellett szólalnom. Csak kétszer keresztülvágtam a színen, közben cinikus pofát vágtam. Aztán John Sherwooddal a kulisszák mögött várakoztam. Melody a lámpaoszlop alá állt. Várta, hogy felgördüljön a flüggöny.
– Cupp, cupp – suttogta John. – Jó sok nő lesz majd itt. – Ajkával tovább cuppogott. – Alig várom azt a péntek esti smárt! Cupp a köbön, Istenkém! Ilyen még nem volt a világtörténelemben.
– Kár gúnyolódni Melodyn, csak mert nincs betörve az orra.
– Tudod, melyik nőnek van betörve az orra?
Elárulom. Annak a nőnek, aki tudja, milyen fontos, hogy boldoggá tegyen egy férfit. – A túloldalon Bryce várt a végszavára. John a fejét csóválva végigmérte.
– A kölök esetleg bele is hal majd a pénteki csodasmárba.
– Belehal?
– Szerintem a legenyhébb kórság is elvinné. Idáig a széltől is óvták.
Felment a függöny.
Melody kissé elfordult a lámpa fénykörében. Ezt Sally tanácsolta neki. “Minek forogjak?” – kérdezte tőle Melody. A lány nem viselte a jelmezét, csak hosszú szíjon nagy, fényes, kapcsos retikült lóbált. Hiába voltak a gondolatai szűziesen tiszták, Bryce Warmergran kivételével mindenki pontosan tudta, hogy Melody kurtizánt alakít.
– Hű! – kiáltotta John barátnője. Módfelett tetszett neki a dolog.
De mielőtt bármelyik szereplő megmukkanhatott volna, Fred Lovell szörnyűséges hangon bömbölni kezdett.
– Erisszék le asztat a függönyt! – ordította.

♦♦♦

A függöny leereszkedett. A fények kigyúltak. Mint a társulat elnöke, elindultam, hogy megvitassam az ügyet ezzel a tébolyulttal. Felpattant a székéből. Arca vöröslött. A kigondolt kabátos fiatal idegen is felállt.
– Vége! Romlott darab! Vége! – rikácsolta Lovell.
– Uram!
De nem engedte, hogy folytassam. – Az én édes kisleányom… – Elcsuklott a hangja. – Maga a tökély! Semmi sem tökéletesebb nála az életemben. Erre maguk egy lámpaoszlop mellé rakják. Lóbáltatják vele aztat a ridikült. Nem teccik ez nekem! Egyáltalán nem teccik!
Melody halálra rémülten lejött a színpadról.
– Kotródj ki! – förmedt rá Lovell.
– Visszamegyünk Barbellbe, Apa?
– Nem. Mégy a nénéd házába!
– Nem tarthatnék veled, Apa?
-Egyenlőre nem, lépes mézem. Később. De most hagyd itt ezt a népséget! Óvakodjál tőlük! A károdra vannak. Megértetted?
– Megértettem. – Melody nem is vitatkozott. Kéz a kézben kivonultak a színházból.
Amint távoztak, az ifjú idegen is elhagyta a termet. Bevágta az ajtót.
–  Mi jár abban a romlott agyadban? – kérdeztem Sallytől.
–  Hogy sírt.
– Nekem nem úgy tűnt.
– Kiről beszélsz?
– Lovellről. Egy Tartuffe. – Valaha játsztuk a Tartuffe–öt. A francia darab egy képmutatóról szól.
– Én arról a kabátos fiatalemberről beszélek. Ő sírt.
– Egy FBI–ügynök sohasem sír.

♦♦♦

Másnap este minden lap az esetről cikkezett. Kiderült, hogy Fred Lovell megsértette az óvadéktörvényt, és meglógott az igazságszolgáltatás elől. Amint elvitte Melodyt a nagynénjéhez, felutazott a kanadai határra. Montrealban repülőre szállt, és Brazíliába ment.
Elúszott a negyvennyolcezer dollár óvadék –írták a lapok. Csakhogy a pénz nem Lovellé volt. Barbell azon derék polgáraitól csalta ki, akik továbbra is hittek az ártatlanságában.
Az ügy csúf kis mellékszálát képek illusztrálták. A fotók Fred Lovell szeretőjét ábrázolták. Gyönyörű, fiatal nő, hosszú–hosszú szempillák, gyémánt fülönfüggők, pezsgőszín hajzuhatag. Szemtanúk szerint New Orleansban ő is repülőre szállt. A gép Brazíliába tartott.
Vacsora közben a feleségem hozzám fordult.
– Milyen következménye lesz a dolognak a darabra nézve?
– A darab menthetetlen.
– A nagy kérdést fel sem merem tenni.
– Hogy mi történik Melodyval? Isten a tudója.
Sally egész nap hívta, de oda se ment a telefonhoz. Bezárkózott a hálószobájába.
– Kívül van a kulcs, vagy belül?
– Jó kérdés. Belül.
Csöngött a telefon. Felvettem a kagylót. John Sherwood hívott. Érdeklődött, megtartjuk–e az esti kosztümös próbát.
– Szerinted?
– Volna egy ötletem. Az egész város ki van plakátolva. Hetek óta hirdetjük az előadást. Szinte az összes jegy elkelt. Kétszáz dollárunk fekszik a díszletekben meg a jelmezekben.
– Tudom, John.
– A barátnőm átvehetné Bella szerepét.
– Marty? Jó színész?
– Miért? Melody az volt? Marty legalább érti, miről szól a darab. Gyakorlatilag végignézte az összes próbát. Ha a következő három nap foglalkozom vele, jövő péntekig képes lenne a beugrásra.
– Mit veszíthetünk? Körbetelefonálok, hogy megtartjuk a jelmezes próbát, ahogy terveztük.
– Az előadás nem állhat le – mondta John.
– Nem–e?

♦♦♦

Aznap este visszamentem a színházba. A fiatal idegen ismét a leghátsó sorban üldögélt. Odaléptem hozzá.
– Kérdezhetek magától valamit?
– Ki vele.
– Lehet, hogy nincs is jogom megkérdezni. Lehet, hogy nincs is joga válaszolni. FBI–ügynök?
– Úgy nézek ki?
– Közelről nem.
– Akkor döntse el maga.
– Ha Fred Lovellt követi, sajnálattal közlöm, hogy a madárkája kiröppent.
– Ez ám a hír.
A beszélgetés így ért véget. Mentem a dolgomra. A próba még nem kezdődött el, de John barátnője máris a lámpaoszlop körül keringett. Bemelegített.
– Megcsinálja, Sally?
– Az Észak–crawfordi Maszk és Paróka Klubot története során első ízben megszállja a rendőrség.
Tudtam, mire céloz. Marty Arthur Garvey Ulm remekművéből igazán alpári, obszcén, erkölcstelen darabot formál.
– Bryce már találkozott vele?
– Igen. Lesápadt, és nyoma veszett. Szerintem valahol bevackolta magát a pincébe.
És hirtelen felbukkant Melody. Vérágas szem, alatt mély karikák, különben nagyon is nyugodt volt. Kisminkelte magát. Hamis szempillák, vastag púder, orcáin rúzsfoltok. És a szája, ahogy a szövegkönyv előírta, skarlátszín sebhely.
Tragédia és végtelen méltóság sugárzott belőle. Kitértünk az útjából. Amikor Marty észrevette a lányt, szó nélkül elsündörgött a póznájától.
Melody fellépett a színpadra, és az alsó lámpasor fénye fölött figyelmesen ránk nézett. Lehunyta a szemét. Sokáig állt így. Aztán csak ennyit kérdezett:
– Kezdünk?

♦♦♦

Uram, Teremtőm! Micsoda előadás volt! Melody óriásira nőtt. A közönség hangosan zokogott. Melody egyetlen nőalakról sem feledkezett el. Mindet eljátszotta. Mind ő volt. A mesebeli kis gyufaárus leány. Meg Mária Magdaléna.
És mikor ideje lett a csókolózásnak, az a leány csókolózott. Midőn első ízben csókolta meg Bryce–t, a fiú a kulisszák mögé tántorgott. Csak a szeme fehérje látszott, a pupillája nem. Midőn első ízben csókolta meg Johnt, a város kandúrja úgy távozott, mintha övé lenne a világ. De amikor a közönség már nem láthatta, négykézlábra ereszkedett.
Mikor Melody kijött az első felvonás végén, magamhoz öleltem.
– Te vagy ennek a klubnak a legcsodálatosabb művésze!
– Mert Bella én vagyok! A ringyó! A szemét!
Otthagyott. Johnhoz lépett, és átölelte a nyakát.
– Neked én kellek. Nekem te kellesz. Gyerünk, lépjünk olajra!
Johnnak tetszett az ötlet.
– Hát persze, bébi. Te meg én. Naná! Még szép!
Kivágódott a nézőtérre nyíló ajtó. A fiatal idegen berontott. Fékezhetetlenül vadnak látszott. Félretaszította Johnt, és átölelte Melodyt.
– Asszonyt még nem szerettek úgy, ahogy én szeretlek. Meg sem kérem a kezed. A feleségem leszel. Így van rendjén! Egy szót se többet! Így kell történnie!
– Csigavér! – mondtam. – Mit szól majd az FBI– főnök?
– Mi köze hozzá?
– Magánál lezserebb FBI–ügynököt még nem láttam.
– Nem vagyok FBI–ügynök.
– Ki maga?
– Színdarabokat írok. A nevem Arthur Garvey Ulm.

FORDÍTOTTA: SZÁNTÓ GYÖRGY TIBOR

E novella a szerző és a fordító külön engedélyével jelenik meg, amitt erről a helyről is ismét köszönünk!