David Sedaris: A karácsony annyit tesz: adni

Házasságunk első tizenkét évében Beth és én könnyedén utolértük a szomszédaink életszínvonalát a komfort és a luxus tekintetében. Az, hogy több eszünk van, és sikeresebbek vagyunk, közismert tény volt, ennek ellenére a közösség minden különösebb kifogás nélkül elismerte felsőbbrendűségünket, és az élet csendesen folydogált kijelölt medrében. Rendelkeztünk sövényfényező géppel, elektromos lapáttal, illetve volt három Rolex gázgrillünk, melyek egymásnak támasztva pihentek az udvaron. Az egyiken kizárólag csirkét, a másikon marhát sütöttünk, a harmadikat kizárólag úgy alakítottam át, hogy alkalmas legyen kedvenc keleti palacsintánk gőzölésére. Ünnepek idején általában egy bérelt költöztetőautón a városba hajtottam, és megvettem a fellelhető összes csillogó, új különlegességet, amin megakadt a szemem. Az ikrek, Taylor és Weston, mindig bíztak abban, hogy megkapják a legújabb elektronikus játékokat vagy a legmenőbb sportfelszerelést. Beth vagy egy vezethető porszívót vagy néhány, szőrmével bélelt farmernadrágot kapott, és ez még semmi. Az ajándékok között volt az egyszer használatos hajóktól kezdve a szuperszarvasbőr kosárlabdán át az ónötvözetből készült hátizsákig és a napenergiával üzemeltethető kártyakeverő gépig minden. A legelegánsabb butikokban és a legjobb áruházakban vásároltam nekik ruhát, cipőt és vödörszámra ékszert. Távol állt tőlem, hogy a leértékelések vagy az árengedmények után szimatoljak. Mindig a lehető legtöbbet fizettem, mivel meg voltam róla győződve, hogy a fél méter hosszú árcédulák valóban a karácsonyról szóltak. Miután kibontottuk az ajándékokat, asztalhoz ültünk, és fényűző lakomát csaptunk. A menün az összes létező húsétel, illetve pudingféle szerepelt. Ha valaki teletömte magát, kezdett rosszul lenni, ezüstpálcát dugott le a torkán, hányt egyet, majd újból asztalhoz ült, és az egészet kezdte elölről. Ebből a szempontból alig különböztünk másoktól. A karácsony a bőkezűség időszaka, és a kívülállók nem tudtak elképzelni nálunk bőkezűbb embereket. Boldognak éreztük magunkat, de egy csípős őszi napon, hálaadáskor, nem sokkal a Cottingham család érkezése után, minden gyökeresen megváltozott.

Ha az emlékezetem nem csal, a Cottingham családdal attól a pillanattól kezdve meggyűlt a bajunk, hogy a szomszédba költöztek. Doug, Nancy és csúnyácska, nyolcéves lányuk, Eileen, mindannyian rendkívül rosszindulatú és pénzsóvár embernek bizonyultak. Mivel kisebb villában laktak, mint mi. Figyelembe véve azonban, hogy mi négyen, ők pedig mindössze hárman éltek egy fedél alatt, ez a különbség teljességgel indokolatlannak tűnt. Ennek ellenére, a házunk méretével kapcsolatban valami annyira zavarta őket, hogy még a csomagjaik kipakolására sem hagytak maguknak időt, máris belefogtak egy fedett jégpálya, valamint egy csaknem háromszáz négyzetméter alapterületű pavilonkialakításához, melyben Doug közszemlére tehette a gyarmati időkből származó rekamiégyűjteményét. Mivel mi magunk is hasonló terveket dédelgettünk, Beth és én hozzáfogtunk egy fedett focipálya, illetve egy majdnem ötszáz négyzetméter alapterületű rotunda építéséhez, amelyben végre-valahára méltó helyre kerülhetett a saját, gyarmatosítás előtti időkből származó rekamiégyűjteményem. Előre tudtam, Doug szétkürtöli majd a környéken, hogy lenyúltam az ötletét, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már jóval Cottinghamék feltűnése előtt foglalkoztatott a gyarmatosítás előtti időkből származó rekamiégyűjtemény beszerzése. Mindenáron keverni akarták a szart. Amikor Beth és én felépítettük héttermes multiplex filmszínházunkat, nekik mindenképpen fel kellett húzniuk egy tizenkét termes mozit. És ez így ment volna az idők végezetéig, ha egy éven belül el nem fogy az utolsó beépíthető négyzetméter is a telkeinken. Addigra a két ház már annyira egymás seggében volt, hogy a nyugati oldalon kénytelenek voltunk befalaztatni az ablakokat, mivel nem volt kedvünk naphosszat az ízléstelen fitneszcenterükben vagy a második emeleti lőpályában gyönyörködni.

Cottinghamék beállítottsága ellenére Beth és én megpróbáltuk a lehető legnyájasabb szomszédi viszonyt kialakítani, így néha-néha meghívtuk őket a tetőteraszon tartott barbecue-partikra, és hasonlók. Ilyenkor mindig megpróbáltam felnőttekhez méltó beszélgetéseket kezdeményezni, és ilyeneket mondtam, hogy: „Nemrég nyolcezer dollárt fizettem egy pár szandálért, amely nem illik a lábamra:” Doug ilyenkor természetesen mindig kontrázott, és elmesélte, hogy nemrég tízezer dollárt fizetett egy egyszerű papucsért, amelyet még akkor sem venne fel, ha éppenséggel illene a lábára. Ha az ember hetvenezer dollárt fizet a fogorvosának egy tömésért, a nyakát tehette rá, hogy Dougnak ugyanez minimum százhuszonötezerbe került. A társaságát az év nagy részében muszáj volt elviselnem, mígnem egy novemberi estén heves szóváltásba keveredtünk, hogy vajon melyikünk küldte a legkifejezőbb karácsonyi üdvözlőlapot. Beth és én általában valamelyik elismert fotóst fogadtuk fel, aki lefényképezte a családot az előző évben kapott ajándékok gyűrűjében. Az üdvözlőkártyán az ajándékok ára mellett a következő üzenet állt: „A karácsony annyit tesz: adni.” Cottinghamék inkább a saját üdvözlőkártyájukat küldték el, amely Doug és Nancy részvényportfoliójának fénymásolatát tartalmazta. Azt mondtam nekik, hogy ez mind remek, és nem rossz, ha az ember tele van pénzzel, azonban az ő üdvözlőkártyájuk említést sem tesz arról, mire költötték a pénzüket. Ahogy az a mi üdvözlőkártyánkból világosan kiderül, a karácsony annyit tesz: adni. És ha Doug megpróbálja kicsinosítani részvényjelentéseit úgy, hogy rányomtat a lapra néhány színes nyalókát, akkor is hiányozni fog belőle az, amitől egy üdvözlőkártya valóban ünnepi jelleget ölt. A beszélgetés igencsak felforrósodott, és a vita hevében elcsattant néhány pofon a feleségeink között. Mindannyian lehúztunk pár pohárkával, és mire Cottinghamék leléptek, mindenki tudta, barátságunknak örökre vége szakadt. Néhány napig még e sajnálatos esemény körül forogtak a gondolataim, végül aztán minden figyelmemet a közelgő ünnepre fordítottam.

Épp befejeztük egyik gyomorrepesztő hálaadás napi vacsoránkat, és Beth-szel meg az ikrekkel leültünk, hogy megnézzünk a tévében egy bikaviadalt. Akkoriban azt nézhettünk, amihez kedvünk volt, hiszen még megvolt a parabolaantennánk. Juan Carlos Ponce de Velasquezt épp nagyon durván felöklelte a bika, és mindenki nagyon izgatottá vált, amikor megszólalt a csengő. Először arra gondoltam, hogy valamelyik srác pizzát rendelt, de ahogy kinyitottam az ajtót, meglepetten tapasztaltam, hogy egy bűzlő koldus ácsorog a lépcsőn. Sovány, mezítlábas férfi volt, pepperoni méretű ragyákkal a lábán. Ápolatlan szakállát számos különféle lekvár maradéka tette undorítóan ragacsossá. Ösztönösen ráéreztem, hogy mindez a tegnap kihajított lekvárjainkból származhatott. Egyetlen pillantást kellett vetnem a felborított szemetes felé, hogy tudjam, igazam van. Ettől egy kissé pipa lettem, de még mielőtt szóvá tehettem volna a dolgot, az öreg csöves előrántott egy kávésbögrét, és sopánkodó hangon kunyerálni kezdett.

Amikor Beth  megkérdezte, ki áll az ajtóban, elkiáltottam magam, hogy: „Kék kód”, ami egy titkos jeladás volt, és annyit takart: „Engedd el a kutyákat!” Akkoriban két hatalmas dobermannt tartottunk, Karamellt és Mr. Lewist, Beth megpróbálta magához rendelni őket az az ebédlőből, de mivel telezabálták magukat pulykával meg töltelékkel, csak a fejüket voltak képesek felemelni, azt is csak azért, hogy a padlóra hányjanak. Látván, hogy a két állat mennyire kiütötte magát, négykézlábra ereszkedtem, és magam haraptam meg a fickót. Talán a bikaviadal volt az oka, mindenesetre hirtelen elfogott a vérszomj. A fogam épphogy megkarcolta a bőrét, de az öreg csókának ennyi is elég volt, hogy bicegve elhúzzon a Cottingham-villa irányába. Figyeltem, ahogyan az ajtón dörömböl, és nagyon jól tudtam, mi lesz, ha elmeséli a szomszédban annak a versengő hajlamú utánzógépnek, hogy sikerült egy nyamvadt kis harapást elhelyeznem a lábikráján. Beth valamilyen oknál fogva behívott a házba, és amikor pár perc múlva visszamentem, láttam, amint Cottinghamék cselédje, Helvetica, azt fotózza, ahogy Doug, Nancy és Eileen egy egydolláros bankót nyomnak a csöves kezébe.

Sejtettem, hogy valami készül, és persze két héttel ezután pontosan ugyanazt a felvételt pillantottam meg Cottinghamék karácsonyi üdvözlőkártyáján a következő üzenet kíséretében: „A karácsony annyit tesz: adni.” Ez mindig is a mi jelmondatunk volt, erre ő lenyúlja, ráadásul kiforgatja az üzenet értelmét, csak azért, hogy önzőnek állítson be minket. Sosem volt igazán jellemző ránk, hogy másoknak adjunk, de amikor értesültem róla, hogy Cottinghamék karácsonyi üdvözlőkártyája milyen elképesztő reakciót váltott ki, azonnal gyanús lett a dolog. Hirtelen minden beszélgetés róluk szólt. Csak be kellett ugrani valamelyik ünnepi összejövetelre, és az ember fülét azonnal ilyen mondatok ütötték meg: „Láttad az üdvözlőkártyát? Véleményem szerint kifejezetten szívhez szóló. Ezek tényleg pénzt adományoztak egy vadidegen embernek! Ezt pipáld le, ha tudod! Egy egész dollárt adtak annak a nincstelen csavargónak. Ha kíváncsi vagy a véleményemre, ritkán találkozni ilyen bátor és nagylelkű emberekkel, mint ezek a Cottinghamék.”

Doug minden bizonnyal azt állítja majd, hogy tisztességtelen módon elloptam az ötletét, amikor úgy határoztam, magam is nagylelkűvé válok, de valójában nem ez történt. Már jóval azelőtt foglalkoztatott a nagylelkűvé válás gondolata, hogy ő megjelent volna a színen, ráadásul ha ő törvénytelen úton lenyúlta karácsonyi jelmondatomat, miért ne vehetnék kölcsön egy elképzelést, amely mellesleg már mintegy tíz éve a tarsolyomban volt? Amikor először megemlítettem a nyilvánosság előtt, hogy két dollárt adományoztam a Belvárosi Fejfájásellenes Alapítványnak, az emberek hitetlenkedve hátat fordítottak nekem. Aztán tényleg adtam két dollárt. Amikor elkezdtem lobogtatni a csekket, apuskám, akkor aztán tényleg megváltozott a dolgok állása. Ha eleget beszél róla az ember, a bőkezűség mindenkit képes zavarba hozni. És itt nem a rosszízű, „unalmasan kellemetlen” helyzetekre kell gondolni, hanem valami sokkal termékenyebb dologra. Ha megfelelően gyakoroljuk, a bőkezűség olyan érzéseket ébreszt embertársainkban, mint a szégyen, az alkalmatlanság vagy akár az irigység, hogy csak néhányat említsünk. A legfontosabb, hogy az ember mindig megtartsa az adományozás tényét igazoló írott vagy fényképes bizonyítékot, máskülönben semmi értelme a jótékonykodásnak. Doug Cottingham azt mondaná, hogy ez utóbbi megállapítást tőle hallottam, valójában azonban meggyőződésem, hogy egy adózási kézikönyvben találkoztam vele.

Az összes fontos karácsonyi buliba magammal vittem a csekket, de szilveszter után az emberek gyorsan elvesztették az érdeklődésüket. Az évszakok múltak, én pedig mindenestől sutba dobtam nagylelkűségemet, mígnem elérkezett a hálaadás napja, és a környéken újból feltűnt az öreg csavargó. Minden valószínűség szerint emlékezett rá, hogy előző évben megharaptam a lábát, ezért már épp elslisszolt volna a házunk előtt, mikor behívtuk magunkhoz, hogy elhalmozzuk jóindulatunkkal. Először lefilmeztük, ahogyan marékszám tömi magába a töltelék maradékát, azután Beth lefényképezte, amint átnyújtok a fószernak egy videómagnót. Egy régi Betamax készülék volt, új kordbársony borítással. Még biztosan remekül működött. Néztük, ahogy az öreg a hátára szíjazza a szerkezetet, és elindul, hogy a szomszédban folytassa a koldulást. A videó látványa elég volt ahhoz, hogy az a görény Doug Cottingham azonnal sarkon forduljon, majd egy nyolcsávos kazettás magnóval térjen vissza. És, ó, igen, abban a pillanatban, amikor odaadta az öregnek a magnót, azonnal kattant a a fényképezőgép is a cselédlány kezében. Ezután áthívtuk magunkhoz a csavargót, és egy alig egyéves hajszárítót nyomtunk a kezébe. Cottinghamék egy kombinált kenyérpirító-sütővel válaszoltak. Egy óra múlva már a biliárdasztaloknál és a különböző, StairMaster márkájú fitneszberendezéseknél tartottunk. Doug a golffelszerelését, én pedig a parabolaantennámat adtam neki. A versengés addig folytatódott, míg végül a legostobább szemlélő is halálpontosan meg tudta volna mondani, hová vezet ez az egész. Mikor Doug Cottingham átnyújtotta a csövesnek a külön rendelésre készült, motorizált mobilszauna kulcsát, az volt az arcára írva: „Na ezt pipáld le, szomszédkám!” Beth és én már nem először találkoztunk ezzel a tekintettel, és őszintén mondhatom, ki nem állhattuk. Könnyedén lepipálhattuk volna a mobilszaunát, de mivel épp kezdtünk kifogyni a filmből, úgy határoztunk, végleg dűlőre visszük a dolgot. Minek az értelmetlen versengés, mikor mindannyian tudjuk, mi a legfontosabb az ember számára? Egy rövid tanácskozást követően Beth és én magunkhoz hívtuk a csövest, és megkérdeztük tőle, mit szeret jobban, a kisfiúkat vagy a kislányokat. Legnagyobb örömünkre azt felelte, a kislányok túl sok fejfájást okoznak az embernek, de a kisfiúkkal volt már néhány kellemes élménye, legutóbb épp azelőtt, hogy alkalma nyílt a helyi büntetésvégrehajtási intézmény vendégszeretetét kiélvezni. Miután ezt megbeszéltük, odaadtuk neki a tízéves ikreinket. Taylort és Westont. Na, ezt pipáld le, szomszédkám! Látniuk kellett volna Doug Cottingham arcát! Mind a mai napig ez az évi üdvözlőlap sikerült a legtartalmasabbra. A képen könnybe lábadt szemű fiaink látszottak, amint búcsút intenek, alattuk pedig az üzenet: „A karácsony annyit tesz: adni. Akkor is, ha fáj.”

Abban az évben a teljes ünnepi időszakban nem volt nálunk népszerűbb házaspár a környéken. Végre újra a megérdemelt helyünkön, a csúcson voltunk. Beth és én voltunk a pár, amely nem hiányozhatott egyetlen koktélpartiról vagy félhivatalos sövényigazításról sem.

-Merre találom a két szuperönzetlen személyt, akik azt a bájos karácsonyi üdvözlőlapot készítették? – kérdezték néhányan, mire a házigazda felénk mutat, miközben Cottinghamék fogcsikorgatva hátat fordítanak. A hírnevükön esett csorba kiköszörülésére tett utolsó, kétségbeesett erőfeszítésként elajándékozták lófejű lányukat egy csapat nincstelen kalóznak, de akik ismerték a helyzetet, tisztában voltak vele, hogy ez nem volt több egy elkeseredett gesztusnál. Ismét mindenki velünk szeretett volna időzni. Rajongásuk melege átsegített minket az ünnepi időszakon. A következő nyár elején egy újabb adagot kaptunk a személyünket körüllengő áhítatból, mikor Doug Cottingham motorizált mobilszaunájában felfedezték az ikrek holttestét. A szomszédok mind virágot akartak küldeni, mi azonban közöltük velük, jobban szeretnénk, ha az adományaikat a Nemzeti Szauna Felügyelet vagy a Védalap a Szexuális Bűncselekmények Elkövetőiért számlájára utalnák. Ez jó lépésnek bizonyult, s rövid időn belül kiérdemeltük a „krisztusi” jelzőt. Cottinghamék természetesen nagyon feldühödtek, és azonnal hozzáláttak a tőlük megszokott, fárasztó kis játékukhoz. Ez minden bizonnyal teljesen kitöltötte az életüket, mi azonban nem vesztegettünk egy percet sem a dologra.

Abban az évben megállapodtunk, hogy az üdvözlőkártyákon a következő szerepel majd: „A karácsony annyit tesz: adni – míg bele nem döglesz.” Nem sokkal a hálaadás után Beth és én látogatást tettünk a helyi véradó központban, ahol sikerült teljesen lecsapoltatnunk testünk drága készleteit. A megpróbáltatástól sápadtan és kába fejjel csak annyi erőnk maradt, hogy kezünket felemelve intsünk egymásnak kórházi ágyunkról. Idővel felépültünk, és épp a borítékokat ragasztottuk le, mikor a postás beállított a szomszédaink üdvözlőkártyájával, melyen a következő felírat volt olvasható: „A karácsony annyit tesz: adni saját magadból.” A képen Doug volt látható, amint egy műtőasztalon fekszik, miközben egy csapat sebész buzgón sürgölődve kiveszi egyik nedvesen csillogó tüdejét. Az üdvözlőkártya belső lapján annak a beesett arcú szénbányásznak a fotója volt, akibe a szervet beültették. Kezében egy táblát tartott, amin a következő felirat szerepelt: „Doug Cottingham megmentette az életemet.”

Hogy képzeli! Az egészségügyi nagylelkűséget mi találtuk ki, ezért az őrületbe kergetett minket, amikor megláttuk a szomszédunk műtéti maszkja alól kibukkanó, önelégült és fölényes arckifejezést. Akik régóta házasok, kritikus helyzetekben szavak nélkül is megértik egymást. E tételt bizonyítandó, egyetlen szó nélkül akcióba léptünk. Beth a padlóra hajított egy félig lezárt borítékot, és a kórházat tárcsázta. Ezalatt én az autóba épített telefonon felvettem a kapcsolatot egy fotóssal. Mindenben megállapodtunk, és mire felbukkant a nap, mindkét szememet, az egyik tüdőmet, az egyik vesémet, valamint számos fontos szívtájéki eret felajánlottam. Mivel Beth kényszeresen ragaszkodott a belső szerveihez, ezért a fejbőrét, a fogait, a jobb lábát, illetve a melleit ajánlotta fel. Csak a műtét után döbbentünk rá, hogy ezek nem átültethető testrészek, de addigra már késő volt ahhoz, hogy visszavarrják őket. A fejbőrét egy teljesen megrökönyödött rákos beteg kezébe nyomta, a fogaiból nyakláncot készített, a lábát és a melleit egy állatmenhelyre vitte, ahol kézből etetett meg egy alom éhező skót juhászkutyát. Aznap este ez volt a vezető hír a helyi televízióban. Cottinghamék pedig ismét sárgultak az irigységtől, hogy mekkora mázlisták vagyunk. Szerveket felajánlani az egy dolog, de a közösség tombolva fogadta, amit Beth azokért a szerencsétlen, elhanyagolt kis kutyusokért tett. Ezután minden ünnepi fogadáson, ahová csak ellátogattunk, vendéglátóink könyörögve kérték feleségemet, hogy érintse meg a kutyák mancsát, vagy áldja meg gyengélkedő teknősök páncélját. A szénbányász, aki Doug Cottingham tüdejét kapta, meghalt, amikor a cigarettájából kihulló parázs lángra lobbantotta a takaróját, illetve a mellkasát borító kötést, így a szomszédunk neve gyakorlatilag fabatkát sem ért.

Épp Hepplewhite-ék karácsonyi buliján voltunk, mikor meghallottam, hogy Beth a következőket suttogja. „Ez a Doug Cottingham még egy rendes tüdőt sem volt képes felajánlani!” Aztán hosszan és hangosan felnevetett, én pedig a kezemet a vállára téve kitapintottam fognyaklánca gyengéd harapását. Kétségtelen, hogy jómagam is nagy feltűnést keltettem, de ez Beth éjszakája volt, ezért nem haboztam önként odaadni neki, mert én tényleg ilyen nagylelkű vagyok. Egy csapatot alkottunk, ő meg én, és bár nem láttam az arcukat, mégis tudtam, hogyan néznek ránk az emberek, mint ahogyan a Hepplewhite-ék kandallójából sugárzó meleget is éreztem.

Lesznek még karácsonyok, de úgy hiszem, mindketten tisztában voltunk vele, hogy ez különleges alkalom volt. Egy éven belül elajándékoztuk a házunkat, elosztogattuk a pénzünket és minden mást, ami még a tulajdonunkban volt. Miután hosszas keresgélés után rátaláltunk a megfelelő környékre, beköltöztünk egy kartondoboz faluba, amely a Rongyos-völgyi csomópont felüljárója alatt helyezkedett el. Cottinghamék nem hazudtolták meg magukat, és beköltöztek mellénk egy a mienknél kisebb kartondobozba. Az ünnepi időszakban viszonylag jól ment a koldulás, de az ünnepek után nehéz idők következtek. Csapások és betegségek sora sújtott minket. Beth tuberkulózissal folytatott hosszú és reménytelen küzdelem után távozott az élők sorából, de addig még kihúzta, míg Doug Cottinghamet és nejét elvitte a tüdőgyulladás. Nem akartam törődni vele, hogy megelőztek minket, de be kell ismernem, nagyon nehezen tettem túl magamat a dolgon. Amikor úgy éreztem, az irigység fölém kerekedik, felidéztem azt a tökéletes szentestét Hepplewhite-éknál. Átázott újságpapír takaróm alatt dideregve emlékeztem Beth felhőtlen kacajának megnyugtató hangjára, és elképzeltem, amint jókedvűen hátraveti hegekkel borított fejét, elképzeltem, ahogy tündöklően ragyogó fogínyén megcsillan a kristálycsillár fénye. Kis szerencsével szerelmünk és nagylelkűségünk emléke reggelig tartó mély és nehéz álomba ringat majd.

fordította: Nagy Veronika